Ferit meglopják

Próbálom, próbálom, de nem tudom megérteni, miért jó valakinek, hogy meglépjen egy félig elhasznált üveg parfümmel, egy régi PSP-vel és egy jobbára értéktelen fényképezőgéppel, amikor ugyanabban a szobában van egy MacBook, egy iMac, egy Nook, egy két terrás külső harddrive, egy komplett Sony 5.1-es hangrendszer, egy PS2 és egy tv. Az egészben nem az anyagi érték a dühítő, hanem a négyévnyi játékmentés a psp-men és a kedvenc parfümöm, amit mindennap használok.

Persze, benne volt ez is a pakliban, és igazából szerencsénk volt, hogy Felice csak ennyit vitt el.

Felice, az olasz lakótársunk barátja. Felice, akinek segítettem munkát találni. Felice, aki ingyen lakott a nappalinkban, amikor nem volt hova mennie. Felice, akinek a lakótársunk odaadta a szobáját, amíg két hétre hazament Olaszországba látogatóba. Felice, aki eltűnt a cuccainkkal együtt, négy nappal azelőtt, hogy végre elköltözünk innen. Felice, aki miatt komoly energiámba kerül, hogy még mindig meg akarjak tanulni olaszul és meg akarjam nézni Rómát, és ne ugorjon össze a gyomrom, ha Tiziano Ferrót vagy a Premiata, Forneria, Marconit hallgatom.

Felice, akinek a neve azt jelenti: boldogság.

Feri és a holland orvoslás

Hiába, a biztosítási ügynök minden országban csótány, Hollandiában is. A törvény szerint a munkakezdést követő két hónapon belül egészségbiztosítást kell kötnöd. Azt, hogy milyet, mennyiért, hol, azt rád bízzák, csak legyen meg legalább az alapcsomag.

Mivel a munkahelyem szerződésben áll az Agis biztosítóval, nem keresgéltem sokat, hanem szépen bementem a servicepuntba, vettem egy sorszámot meg egy méregdrága ice tea-t (ami itt meglepő módon buborékos) és vártam a soromra. Az üvegfal mögül nem nagyon jött ki hang, de a látvány magáért beszélt: az egyik ügynök nagyjából mindenkivel két percen belül kiabálni kezdett, a többiek unottan végezték a munkájukat.

Természetesen a kiabálóshoz kerültem. A beszélgetés rövid volt és velős.

— Goedemiddag.
— Jó napot, egészségbiztosítást szeretnék kötni, de nem tudom, hogy melyik csomag volna a megfelelő. Van nálam egy tájékoztató, mert a munkahelyem szerződésben áll önökkel.
— És miért nem töltötte ki?
— Mert nem tudom, hogy melyik csomag volna a megfelelő. Tudja, kettes típusú cukorbajom van.
— Hát itt van angolul, csak be kellett volna karikázni. A második legnagyobb csomag.
— És ez mindent fedez?
— Olvassa el, töltse ki, adja fel postán. Viszlát.

Ezzel felállt és ott hagyott.

Egy héttel később megkaptam a közel százoldalas tájékoztatót arról, hogy mit takar a biztosításom havi 155 uróért (az alapcsomag 97-be kerül). Természetesen hollandul. Oda is adtam jól Nathaly-nak, a HR-esnek, hogy kezdjen vele valamit (később három tábla piros mogyoróssal fizettem érte), de mivel nem talált benne semmit a cukorbajról, attól eltekintve, hogy kapok egy vércukormérőt 20 db csíkkal (ilyenem már van) és elmehetek pedikűröshöz három év alatt négyszer (ami jól hangzik, de ennyit talán nem ér), felhívta a biztosítót, hogy magyarázzák el, hogy miért adták el nekem ezt a csomagot.

Kiderült, hogy a cukorbaj és minden hozzátartozó ügy benne van az alapcsomagban, az ügyintéző elnézést kért, és azt mondta, hogy 14 napon belül még visszamondhatom az extra csomagot. De azért menjek el egy orvoshoz és kérdezzem meg.

Az orvoshoz reggel fél nyolc és nyolc között lehet menni időpont híján, úgyhogy szépen elsétáltam másnap reggel és beléptem az ajtón. Egy igen szűk csigalépcső tetejéről egy nyolcvan körüli, testes, nagyorrú bácsi jött le szuszogva. Biztos voltam benne, hogy a poros angolszövet zakó és az alatta feszülő, divatjamúlt pulóver hózentrógert rejt. A bácsi – bár jól beszél angolul – az alapvető dolgokat hollandul mondta, jó reggelt, jöjjön be, üljön le, miben segíthetek?

A rendelő, vagyis inkább az iroda egy hihetetlenül túlzsúfolt szoba volt, tele könyvespolcokkal, szőnyegekkel, a dísztárgyak között egy-egy preparátum, csontvázrészlet, és többnyelvű irodalom. A cirádás íróasztal ki se látszott a papírhalmok, kislámpák, tollak és további dísztárgyak sokaságából, és mindennek tetejébe a vendég, (pardon!) a beteg oldalán egy használt hamutartó is ott figyelt.

Technológiának, számítógépnek, irodai berendezésnek és fehér köpenynek nyoma sem volt sehol. A bácsi szépen felvette az adataimat egy kartonra, kék és piros színű golyóstollal, majd egy hatalmas könyvből kikereste a gyógyszereim hatóanyaga alapján a holland gyógyszereimet. Mindeközben hihetetlenül kedvesen és érdeklődően kérdezgetett Magyarországról, majd elmesélte, hogy egy csomó magyar menekült ide 56-ban. Ezt illusztrálandó lebányászott egy könyvet az egyik polcról, aminek lefénymásolta a borítóját (egy másik szobában, nyilván ott tartja az űrkorszakot), mondván, hogy ezt illene elolvasnom: Hongaren in Nederland – Nederlanders in Hongarije (Vijftig jaar na 1956). Utána még felírta egy cetlire az egyik magyar páciense nevét, címét és telefonszámát, aki 30 éve Amszterdamban él, hogy hívjam fel és találkozzak vele, és mondjam meg neki, hogy üdvözli.

Utána felállt, kikísért, megveregette a vállamat és mondta, hogy jöjjek, ha receptre van szükségem, előtte egy héttel meg menjek el laborra.

Ezután a biztosító azért még szívózott egy kicsit, hogy mégse mondhatom vissza az extra csomagot, de az Alex Butlertől elcsent túlélési technikámmal írtam nekik egy e-mailt, hogy mennyire elégedetlen vagyok a szolgáltatásukkal, és hogy mit adnak a pénzemért cserébe és akkor felmondom a teljes biztosítást és keresek egy jobb biztosítót. A következő napon sűrű elnézésekkel teli levelet kaptam, amiben értesítettek, hogy a szerződésemet módosították az alapcsomagra és a túlfizetést visszautalják. :)

Feri és a fogászati turizmus

Elhessegetni hiába is próbáltam volna, a gyanú árnyéka már az amszterdami reptéren rám telepedett, amikor a harmadik, súlyos csomagjait cipelő ember is áttörte magát a laza soron, amelyet utastársaimmal alkottam, hogy odafurakodhasson a zárt kapuhoz, ami után a repülőgépbe vezető cső jön. A sornak igazából nem volt funkciója, hiszen a jegyeken ott szerepelt az ülés száma, egyszerűen csak kialakult magától, kicsit rendbe szedve a várakozókat, amíg a kaput kinyitják.

„Na,” gondoltam magamban, „ezek tuti magyarok,” és később ez be is igazolódott. Még jó, szagról felismerem a honfitársaimat. Ha volna valami különleges szenzorom, amivel láthatóvá válik a hisztériába hajló szorongás, akkor valószínűleg izzó lávaszörnyeket látok a lenőtt hajú néni meg a két társa helyén. Így viszont csak a szokásos cirkuszt láttam, azt meg már láttam elégszer, úgyhogy visszamerültem a könyvembe inkább.

Kisvártatva azonban a tarkómra koppintott a magyar valóság megint. — Nehogymá bazmeg végig kelljen má állnunk ezt a kibaszott sort, bazmeg! — fejezte ki egyet nem értését a Schiphol szervezésével kapcsolatban egy harminc körüli hazámfia közvetlenül a hátam mögött, két barátja sűrű helyeslését váltva ki ezzel.

A hátizsákom súlya hirtelen a duplájára nőtt, és megértettem, hogy bizonyos, külföldön élő barátaim miért tesznek úgy, mintha nem értenének magyarul idekint.

A morgolódás mögöttem és az ideges zizegés előttem tovább folyt, én pedig egyre nyugtalanabb lettem a gondolattól, hogy Magyarországra megyek. Ami – lássuk be – elég nevetségesen hangzik, tekintve, hogy egy hónapja költöztem el, tehát semmi időm nem volt megismerni, nemhogy megszokni Hollandiát.

Másnap hajnalban, a félig átdumált/evett/ivott éjszaka után Fruzsival kocsiba ültünk és elmentünk a fogorvoshoz. A fogorvos nem jött, az eső viszont igen, úgyhogy háromnegyed óra várakozás után átmentünk a közeli Europarkba kávézni. A dohányboltban a következő borzalmat találtam mondani az eladónak: — Jó reggelt! Tudok itt kártyával fizetni? — Mit képzel, ez egy dohánybolt! — teremtett le az eladó, olyan arckifejezéssel, mintha afelől érdeklődtem volna, hogy megvehetem-e féláron a kedves édesanyja veséjét. — Köszönöm, hogy legalább nem ütött meg, — mondtam, és kipenderültem a boltból, ráébredve, hogy egy hónapja nem találkoztam egyetlen ellenséges eladóval sem.

Furcsa, hogy milyen észrevétlen, amikor a dolgok rendben vannak.

A Szabadság-hídnál járva végre előkerült a fogorvosom is, úgyhogy szerencsém volt zakkanni egyet a metrón is, útban vissza a rendelőhöz. Az első dolog, ami feltűnt, hogy a velem szemben lévő ablakon (bent a kocsiban) végigfutó matrica annyit óhajtott közölni velem hatalmas betűkkel, hogy TILOS! Aztán részletezte, úgy két méteren át, hogy mit tilos. Meg hogy mennyit fogok fizetni, ha elkapnak. Mert nyilván meg fogom szegni az összes ostoba szabályt, amit első körben is azért kellett hozni, mert a BKV tudja, hogy én képtelen vagyok normálisan viselkedni egy metrón, anélkül, hogy másokat bántanék a jelenlétemmel.

Amint ezen túltettem magam, felűnt, hogy mindenki (és szombat délelőtt lévén nem voltak túl sokan) talált valami figyelemre méltó részletet a cipőjén, amit nagy koncentrációval meg kellett figyelnie. Néha azért lopva odapillantottak a szemük sarkából a többiekre, hogy meggyőződjenek arról, hogy ők is megtalálták az élet értelmét a cipőjükön. Ez egy ideig kifejezetten szórakoztató volt, de amikor a velem csaknem szemben ülő, nagyon különleges arcú lány észrevette, hogy a cipőm helyett az arcát nézem, nagyon ijedten kapta el a fejét, mintha a tekintetem a Százarcú Boszorka vasvillatekintete lett volna. Ezek után kicsit úgy éreztem magam, mint a Puppet Masters-ben, ahol minden alien embernek látszik és vigyázni kell, nehogy kiszúrják, hogy te nem tartozol közéjük, mert akkor sikítva mutatnak rád, és game over van.

Mindez két dolog miatt tűnt egyáltalán fel:
1) Napi másfél órát töltök el a metrón Amszterdamban. Az emberek nem halnak szörnyet attól, ha összeakad a tekintetük, márpedig összeakad, mert nem para egymásra nézni.
2) Egy hónap alatt sehol sem találtam olyan feliratot sem metrón, sem buszon, sem villamoson, ami a pofámba üvöltötte volna, hogy tudják, hogy bliccelek és ha elkapnak, mennyit* fogok fizetni. Tiltó ikonok persze itt is vannak, az ajtó fölött, kicsi táblákon, de azok inkább tisztázzák, hogy mik a szabályok, nem pedig ordítva fenyegetnek.
(* igazából a helyszínen csak a felét)

A továbbiakban még annyit vettem észre, hogy szintén egy hónapja nem próbált nekem senki sem autót, sem olcsó csirkecombot, sem szexis fehérneműt eladni plakáton vagy szórólapon. A plakátok Amszterdamban leginkább programokat hirdetnek, esetleg szolgáltatásokat, de terméket nem. Szórólapot osztogatni nem divat, ingyenes újságot előreköszönéssel igen, és azon a napon, amikor mindenki megfázott, a Kleenex kis csomag papírzsebkendőket osztogatott a metrómegállókban, jobbulást felkiáltással. Bejött, azóta is Kleenex pézsét vásárolok folyton.

A fogászat egyéként a jó élmények közé tartozott, tehát jó magyar gondolkodásmóddal a történet nem említésre méltó. Abban mindenesetre biztos vagyok, hogy nagyon érdekes élmény lesz mondjuk egy fél év kihagyás után újra Budapestre látogatni. Addig meg csak elleszek valahogy itt, a szívélyes eladók és a kultúrát hirdető plakátok világában.

Feri megdöbbenve tapasztalja, hogy...

... a leggondterheltebb arcú ember is mosolyogva köszön vissza.
... a környezetében dolgozó japánok különösen szociálisak, érdeklődőek és előzékenyek.
... a hollandok nem szépítenek a mondanivalójukon, de képesek ezt nem gorombán előadni.
... bármilyen állagú, illatú, színű ételnek lehet vízíze.
... ha bankszámlát nyitsz, automatikusan külön szobába visznek szerződést kötni, ahol többször megkérdezik, hogy vizet, teát, kávét vagy szendvicset szeretnél közben fogyasztani.
... a szolgáltatások csak részben működnek angolul; mindenhol van egy pont, ahol a rendszer úgy gondolja, hogy az elmúlt néhány percben mégiscsak sikerült megtanulnod hollandul.
... Hollandiának senki sem mondta meg, hogy északon fekszik. Öt centi hó leesése az egész országot képes megbénítani, a mínusz két fok pedig őszinte, tanácstalansággal vegyes döbbenetet ébreszt a helyi lakosokban.
... ha kér valamit (pl. a HR-estől), akkor nem kell utána még sokszor ugyanazt a kérdést feltenni, addig, amíg már mindenkinek nagyon kellemetlen az egész – mindenki tényleg megpróbál segíteni.
... random emberek az utcán időnként odamennek elveszetten tébláboló, turistának látszó objektumokhoz és megkérdezik, hogy tudnak-e segíteni.
... a kihalt éjszakai utcán az egyetlen közlekedő autó is készségesen megáll a zebra előtt, mert a gyalogosnak elsőbbsége van.
... ha két percig áll a metró két állomás között, akkor a vezető tájékoztatja az utasokat, hogy ez miért történik és elnézést kér.
... úgy látszik, itt senki nem bliccel.
... nem tévedett. Sokkal könnyebb és jobb hangulatú úgy élni a hétköznapokban, hogy nem nyafog állandóan mindenki a füledbe a szaros kis élete miatt. A hosszú sorban várakozó emberek sem sóhajtoznak. Lehet, hogy ők már rájöttek, hogy az önsajnálat nem oldja meg a problémát.

Feri otthont teremt

Anyám egyik kapitális tévedése az volt, hogy az otthon ott van, ahol az ember szülei laknak. Nyilván azért hitte így, mert ő sose lakott a saját szüleivel. Meg mert egy csomóan ebben a tévhitben élnek. Egyszer, amikor még csak tervezgettem, hogy külföldre költözöm, a nővérem megkérdezte, hogy miért gondolom, hogy az effajta gyökértelen élet jó lehet? Már akkor sem értettem, mire gondol. Mi az, hogy gyökértelen élet? A gyökereim, köszönik szépen, nagyon jól vannak, itt cipelem őket magammal. Csak a cserépből léptem ki. Az pedig – ha már növényként aposztrofáljuk magunkat – igenis figyelemre méltó eredmény.

Három hete lakom Amszterdamban, de a munkából már hazamegyek, az otthoni gépemen írok blogot, és legközelebb már nem haza, hanem Magyarországra készülök menni. Az otthonom ugyanis – bármily meglepő, tenyérbemászó vagy akár nevetséges gondolat ez – ott van, ahol lakom. Én teszem azzá, a szennyesruhás zacskómmal, a koffeinmentes kávémmal, a reggeli erekciómmal.

Ma este pizzát rendeltem a helyi netpincéren keresztül. Közben kimosott a mosógép, kivittem a szemetet, a tévében az egyetlen értékelhető helyi adón a Szerelmi bájital ment, én pedig halálosan otthon éreztem magam, és elégedetten szívtam a cigarettát a teraszon.

A barátaim ugyanott vannak, ahol eddig is: a számítógépem képernyőjén. Kicsit ritkábban látjuk egymást élőben, igaz, de ettől még nem érzem magam idegenben. Az angol eddig is jelentősen ott volt a hétköznapjaimban, most csak annyi a változás, hogy angolul beszélek és magyarul csetelek; eddig ez nagyjából fordítva történt. Telefon, skype, facetime itt is van, kaját ugyanúgy vehetsz a boltban, a busz meg a villamos elvisz, ha van jegyed, szóval a változás mértéke sokkal kisebbnek tűnik, mint amekkorának Magyarországról látszott. Persze, tudom, a hat hónap a kritikus idő, és most még fekete-fehérben látok, de az otthonról alkotott véleményem nem itt alakult ki, itt csupán megerősödött.

A cicáim persze nagyon hiányoznak. :) Meg az is, hogy bármikor összefuthassak a barátaimmal. És hiányzik a kényelmes lakás, Kristófé, ami négy éven át a legszebb otthonom volt, de ami igazán fontos volt belőle, azt elhoztam magammal.

És igen, a túró rudi meg a sültkolbász is hiányzik egy kicsit azért, de biztosan találok itt mást, amit szintén kedvelhetek. Mert nem csak a hazai jó. Az itthoni is.

Feri a metrón

Az első kellemes tapasztalatom a GVB-ről (ami kb. az amszterdami BKV-nak felel meg) az volt, amikor a jegyirodájuk előtt finom sütit osztottak január elsején. Aztán egy ideig azt hittem, hogy náluk minden percre pontosan működik, egészen addig, amíg egy reggel el nem kezdtem figyelni a feliratot, ami azt jelzi, hogy mikor jön a metró.

Csakhamar arra jutottam, hogy viszonylag könnyű betartani az előrejelzést, ha azt félpercenként hozzáigazítjuk a valósághoz. A kijelző szerint a metróm 6 perc múlva jön, na mondom, pont van idő egy cigire. Rágyújtok, majd ismét a kijelzőre nézek: a metró épp most érkezik. A fene, mondom, és gyorsan elnyomom a cigit. A metró azonban sehol nincs. A kijelző szerint ugyanis 8 perc múlva lesz itt. Éljen. :)

Ezzel együtt azért azt kell mondanom, hogy az amszterdami tömegközlekedés teljesen rendben van. Ez persze nagyrészt az utazóktól is függ; álmos, fáradt, egykedvű arcokat nap mint nap látok a járműveken, elgyötört, fájdalmas tekintetű, az egész világra besértődött, a végsőkig feszült arcoknak azonban híre-hamva nincs. Talán ezért sincs telefirkálva, szétszabdalva, összekoszolva, megrongálva minden.

Magyarként furcsa megélni, hogy az emberek visszamosolyognak, és ha van melletted üres hely, simán leülnek melléd. Ma délelőtt egy nyolcvanéves holland néni ült mellém, és nagyon magyarázott valamit. Miután tisztáztuk, hogy nem értem, elnézést kért, majd hibátlan angolsággal folytatta. Nem telt el három perc és már arról beszéltünk, hogy kinek milyen élmény volt Prágában Kafka háza. A velem szemben ülő negyvenes pasas mindvégig figyelt és mosolygott.

Persze, mondhatnám, ha minden működik, könnyű kedvesnek lenni. De mi van akkor, amikor a dolgok hirtelen leállnak? Hétfőn éjszaka Amszterdamot az a váratlan és soha-nem-látott természeti csapás érte, hogy esett 5 centi hó. Emiatt kedd reggel 50 helyett 125 perc alatt jutottam be a munkahelyemre. Az egy dolog, hogy a külvárosi busz kimaradt, de az egyik metrómra vártam 20 percet, a másikra 45-öt. A háromnegyed órás várakozás egy nyitott peronon a szakadó hóban a következő dolgokat eredményezte:

• a dohányzók elkezdtek csoportosulni és beszélgetni;
• a nemdohányzók közül is néhányan összeklikkelődtek;
• egy pár angolul beszélő nő elkezdte tudósítani a telefonjáról a körülöttük állóknak, hogy mi a helyzet.

Amikor kitudja, hány cigi és 45 perc fagyoskodás után megérkezett a metró, az emberek fele fért csak fel. Az őrületes tömeg ellenére nem volt lökdösődés, szitkozódás, tolakodás. Szépen, lassan, nyugodtan lépdelt mindenki a kocsi ajtajai felé, és amikor nem fért fel több ember, akkor megálltak és várták a következő szerelvényt. Amikor néhány perccel később az is befutott, én is felfértem, persze csak úgy, mint a heringek, valakinek a könyöke a vesémben, az én lábam kicsavarodva valaki másnak a lábai között, ahogy azt kell. Ráadául csuromhavasan. A következő megállónál egy ötvenes nő nagyon szeretett volna felszállni, de erre nem volt esély. Az emberek azért megpróbáltak helyet csinálni neki, és amikor nem sikerült, felnevetett, legyintett és kedvesen megköszönte.

Lehet, hogy a jólét teszi... egy részét biztosan. De ami mindez alatt ott ragyog, stabilan, marha jó alapokkal, az kérem, a kultúra. Hogy nem akarom bántani a másikat, csak mert most épp rossz. Hogy bízom benne, hogy mindjárt jobb lesz. Hogy egy mosoly nem kerül a világon semmibe.

Van mit tanulni.

Feri dolgozni megy

Fél hétkor kelek, mert bár kilencre kell járni, mégiscsak japán cég – jobb ott lenni negyedórával előbb. Éjszakai sötétségben indulok. Erre nem csak a külváros tesz rá, a közért is nyolckor nyit, a buszon jobbára egyedül vagyok a sofőrrel.

A metró kicsit jobb, bár ott is mindig van ülőhely. Most már elég biztonságosan mozgok, úgyhogy a könyvembe merülve utazom. Szeretem a Sloterdijk állomást, talán azért, mert ezt láttam először Amszterdamból. Az állomás kétszintes, alul buszok, villamos, vonat, felül a metró jár. A három bolt, ahol kávét, cigit, szendvicset vehetsz a restinek megfelelő áron rabol. Furcsa, hogy senkinek nem jutott eszébe zöldségest vagy pékséget nyitni itt. Van viszont használt DVD, videójáték és CD, és az a bolt már reggel fél nyolckor is nyitva. Mi másra volna szüksége a munkába menőknek? :)

Kilépve az állomásról a hídra, aminek a végén lift és lépcső vezet le az utcára közel s távol nem látni mást, csak futurisztikus irodaházakat és egy futballpálya méretű bicikliparkolót. Rágyújtok, és elsétálok a munkahelyem épületéig. A forgóajtót magas és sovány hollandokra szabták, a hátizsákommal folyton elakadok benne egy kicsit.

Ebédnél – gondolom – szocializálódok. Leülök egy német lány mellé, hamarosan csatlakozik hozzánk egy muszlim nő, a bőre, mint a reggeli tejeskávé, aki szintén új dolgozó, és gyönyörű angolsággal beszél. A bemutatkozást követően elmondom a tervem, hogy kicsit megtanulok hollandul, érdeklődöm, hogy ők is terveznek-e ilyesmit. A német lány nem reagál, a másik kicsit meglepődve válaszol: — Én holland vagyok.

A német lányból kitör a nevetés, én zavarba jövök, oké, első lecke: senkiről nem feltételezzük, hogy nem holland. :) Másnap reggel a muszlim nő szembejön a folyosón, én büszke mosollyal mondom: — Goedemorgen! — Kedvesen válaszol: — Good morning, Feri.

Aztán, munkába járásom ötödik napján rámtör az influenza. Aznap még dolgozom, délután ügyet intézni megyek a városházára, mire hazaérek, magas lázam van. Végigszorongom az estét, ha bemegyek, lefordulok a székről, ha nem, biztos kirúgnak. Megírom a főnökömnek, hogy mi van, és hogy menjek-e gyógyszerekkel felszerelve dolgozni másnap. A válasz kedves és megértő. Maradjak otthon, amíg nem vagyok jól, és hívjam fel, ha szükségem van valamire, mert tudja, hogy egy idegen országban ijesztő lebetegedni. A protokoll szerint azért be kell telefonálnom mindennap kétszer, hogy tudják, mire számítsanak.

A második otthon töltött nap reggelén nem bírom tovább és megkérdezem a holland kollégámat, hogy lesz-e ennek következménye. Kinevet. A beteg ember pihenjen otthon, miért volna ennek következménye? De még ez sem elég, úgyhogy délután levelet írok a főnökömnek, amiben tudatom, hogy másnap már megyek dolgozni, és hogy tudom, hogy ez mennyire rossz benyomást kelt, rögtön az elején. A válasz ismét kedves és megnyugtató: „Feri, hagyd abba az aggodalmaskodást és pihenj!”

A huszonévnyi frászt, ami végül elüldözött Magyarországról nem sikerült otthon hagyni a tévé tetején. De majd csak sikerül valahogy. :)

Pirkad. Reggel 9-kor. (Kilátás annak a lakásnak az erkélyéről, ahol lakom.)