Tuesday, 26 September 2017

Feri és a gyávaság

Talán nem tiszta, hiszen a mindent beszövő korporét kultúrának köszönhetően manapság kifejezetten fülsértő dolog ilyesmit mondani, én mégis fontosnak tartom leírni ide, hogy nyoma legyen: az életem főszereplője én vagyok. Nem csak akkor, amikor nem törődöm veled, olyankor is, amikor annyira szerelmes vagyok beléd, hogy gondolkodás nélkül odaadnám az életem, hogy te élhesd a tiédet.
Én vagyok a főszereplője a keserves kínlódásnak, a depressziónak, a félelemnek, és ugyanígy a sikereknek, a boldogságnak és a megérdemelt tapsviharnak. Várjunk csak! Mit is beszélek? Bántja egy kicsit a füledet, ugye? A főszereplő, meg a megérdemelt tapsvihar. Milyen nagyképű, öntelt kijelentés, hogy nem szégyelli magát ez a Feri, hát ezt az oldalát sose kedveltem.
Nem baj, annyira már ismersz, hogy tudd, per leszarom, hogy melyik oldalamat kedveled és melyiket nem. A csomag így teljes, és a tartalma idővel legfeljebb gyarapodik.
De talán érdemes elgondolkozni, hogy miért bántja ez bárkinek is a fülét. Egy olyan világban, ahol napi szinten indoktrinálnak bennünket arra, hogy legyünk büszkék egy csomó olyan dologra, ami velünk született és amire semmilyen befolyásunk nincs, miért visszatetsző olyan eredményre büszkének lenni, amit fáradságos munkával értünk el? Miért ciki elismerni, és ismertetni, ha valamiben jók vagyunk? Miért is kellene szemérmesen lesütött szemmel úgy tennem, mintha nem is, mintha én nem tudnám hogy kell, mintha én nem lennék méltó?
Annyira félünk a határozottságtól, hogy lassan démonizáljuk, ha valaki passzív agresszió helyett inkább konfrontálódik. És persze, passzív agresszíve le is kell teremtenünk az illetőt, azonnal, nyilván úgy, hogy utána ártatlanul pisloghassunk és értetlen, könnyes tekintettel adhassuk elő az áldozatot, amikor az illető neadjisten nem hagyja szó nélkül a kommentárt és a) kérdőre von, b) elküld az anyádba, hogy legyen miért nyafognod. (Szívesen.)
Ezek nem új dolgok a világban, anyám (jó eséllyel a tiéd is) már negyven évvel ezelőtt is bőven az érzelmi zsarolás királynője volt, de az igenis újkeletű, hogy az áldozat-szerep és az erre épülő játszma soha nem látott mértékben vált elfogadottá, sőt, a politikailag korrekt kultúrában kifejezetten bátorítandó, mindamellett félnivaló jelenséggé. Tettek már ki olyan csoportból a Facebookon, aminek a moderátora voltam, mert két áldozatszerepű picsa (szintén moderátorok) feljelentett az adminnál, amiért – hónapokkal azelőtt – blokkoltam őket a személyes profilomban, mivel messzemenő és igen hangos következtetéseket vontak le a személyiségemről egy db. komment alapján, és én az ilyeneket általában azonnal blokkolom. Nyilvánvaló volt, hogy az admin nem velük értett egyet, de be volt fosva attól, hogy mekkora patália lesz az ügyből, és egyszerűbbnek látta megkérni engem, hogy lépjek ki a csoportból. Érdekes paradoxon ez: félni a gyáváktól, akik nyafognak, hogy nem lehet velem kommunikálni, holott hónapokon keresztül eszükbe se jutott mondani valamit, és most is csak a felháborodásukat bírták kifejezeni, amikor felfedezték, hogy nem látják a profilomat (kommunikálni továbbra is tudtak velem, a közös chatben nem lehet blokkolni senkit), más érdemi mondanivalójuk nem akadt.
Ismerve magamat, persze, nincs ebben semmi meglepő, hiszen önként és dalolva vívom a szélmalomharcaimat – nem kevés ismerősöm megrökönyödésére.
Nemrég itt járt barátaim három teljes napot töltöttek el azzal, hogy megerősítsenek a tudatban, hogy mennyire szeretnek és aggódnak értem. Ezt így kellene, azt meg úgy kellene csinálnod, Feri, és jobb volna, ha így gondolkodnál, és ha hátrahagynád a büszkeségedet és elvállalnál végre egy normális állást, akár minimálbérért is, mint ahogy mi is tesszük, legalább csak néhány hónapra (persze, gondoltam magamban, és akkor majd én is olyan búvalbaszott leszek, mint ti, akik minden fizetésnapon belenéztek a tükörbe és azt hazudjátok magatoknak, hogy csak még néhány hónapig), mert az a baj, hogy te soha nem teszel engedményeket és soha nem kötsz kompromisszumokat. Amikor emlékeztettem őket arra, hogy pont ugyanannál a cégnél húztam le 2 évet, ahol ők annyira utálnak dolgozni (csak még néhány hónapig), akkor kiderült, hogy az nem volt se kompromisszum, se engedmény, mert az nem számít.
Ami tudniillik számít, az kérem az, hogy én meg mertem hozni azt a döntést, hogy ebből nem kérek többet. És ez pont ugyanannyira szúrja az effajta gyáva önigazolók szemét, mint Szegény Dzsoni és Árnika hátát a Százarcú Boszorka vasvillatekintete.
Ugyanezen barátaim azt is a tudtomra adták, hogy először nem hitték el, hogy tényleg tudok énekelni (a bemutatott felvétel ellenére sem), majd amikor kibasztatták belőlem, hogy élőben énekeljek nekik, utána jogosnak érezték, hogy lecsesszenek (nem egyszer, itt tartózkodásuk alatt újra és újra), amiért nem lettem dizőz egy bárban, ahol milyen jó volna, ha énekelnék, amíg ők isznak, és igazából elvesztegettem a tehetségemet számítógépes grafikusként, milyen kár. (Újabb paradoxonhoz értünk: ha nem reklámozom, hogy tudok zenélni, akkor az azt jelenti, hogy nem tudok, mert ők nem tudtak róla, tehát én zeneileg sikertelen vagyok, ha meg reklámozom, akkor nagy az arcom és vegyek már vissza. Mert tudodmit, farkas? Baszd meg a fűnyíródat!)
A minap az egyik ismerősöm azt tanácsolta, hogy vágassam le a hajam és járjak divatos ruhában, mert attól megdöbbentő mértékben javul majd az életem. Ez a tanács nem először jött szembe velem, normális emberek ilyenkor azt gondolnák, hogy akkor bizonyára van ebben valami, de szerintem (és nyugodtan lehet nem egyetérteni ezzel is) ebben sincs más, csak kicsinyes irigység, vagy felszínesség. Megkérdeztem, hogy mi motiválta ezt a tanácsot, de nem kaptam rá választ; nyilván nem diskurzusnak szánta a dolgot az illető, de bizonyosan úgy érzi, hogy mindent megtett, hogy rajtam segítsen.
Ilyenkor azért eszembe jut Maggie Smith a Downton Abbey-ben, amikor azt mondja: „Nem huzatos kissé odafönt, az erkölcsi magaslaton?”
Én vagyok a főszereplő, én hozom a döntéseket, és én vállalom a felelősséget is, ahogyan a következményekkel is én nézek szembe. A célozgatás, a lesajnálás, a mit-és-hogyan-kéne-tenned-inkább nem segít, és ami azt illeti, nem is működik. Túl öreg vagyok ahhoz, hogy felszínes játszmákkal töltsem az időmet, vagy hogy olyan emberekkel próbáljak meg dűlőre jutni, akik nem képesek elém állni és megmondani, hogy mit gondolnak, mindenféle cukrostakony csomagolás, jaj-de-rosszul-esett-de-nem-próbáltam-meg-megbeszélni-hanem-inkább-sunyítottam-mostanáig, meg jaj-én-úgy-aggódom-érted-úgyhogy-sajnáljál-és-érezd-magad-rosszul nélkül. Aggódni valakiért az érzelmi zsarolás legjobb táptalaja, hiszen remek lehetőséget ad arra, hogy bűntudatot kelts abban, akiért aggódsz. Csak az a baj, hogy a dolog ilyenkor nem a másikról szól, hanem rólad, és innentől kezdve fals az egész törődés. Úgyhogy ha te akarsz lenni a főszereplő az én történetemben, hát sok szerencsét a próbálkozáshoz! És amíg nem sikerül összehozni a dolgot, szeretettel ajánlom Sarkadi Imre kiváló kisregényét, A gyávát. Hacsak nem sikerül felnőtt emberek módjára megpróbálni megbeszélni velem, ami a szívedet nyomja.

Thursday, 1 June 2017

Feri veszít

   — Az én nyolcvanöt éves édesanyámat is mindenki Bözsi néninek hívja, és egyáltalán nem halt bele, hogy az igazolványában Erzsébet áll.

Ez az első érve a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetében dolgozó nyelvésznek, aki szakértői véleményének keretében úgy döntött, hogy ha kaktuszt szarok, se lehetek hivatalosan Feri ebben az életben. A nő eleinte kissé ingerült, amiért felhívtam, vélt felsőbbrendűségét minden adandó alkalommal az arcomba tolja, de egy idő után hallhatóan élvezni kezdi a helyzetet, amikor megneszeli, hogy felfogtam: semmi esélyem sincs kishivatalnoki hatalmával szemben. Az ilyesmi egyébként valószínűleg gyakran előfordul vele, mert néhány perc után elege lesz a kicsinyes szórakozásból és unottan ajánlgatni kezdi, hogy fejezzük be a beszélgetést, hiszen „nem tudunk jól kommunikálni egymással”. A tisztelturamok mögül kikandikáló nem-rúgsz-labdába-te-kis-senki attitűd sikeresen kinyitja a bicskát a zsebemben, de uralkodom magamon és igyekszem észérveket felhozni. Rosszindulatra azonban nincs gyógyír; a szélmalomharcot az első pillanatban vesztettem el.

   Névváltoztatásom ötlete először akkor merült fel a családban, amikor szüleim albertirsai házában anyám határokat nem ismerő, szorongással átitatott ostobaságába akadt egy Zsolnai Ferenc névre címzett OTP-s levél. Tőle egyáltalán nem szokatlan módon anyám három héten át üldögélt a kibontatlan levél fölött, mindenféle borzalmat vizionálva annak lehetséges tartalmáról, mielőtt felhívott egy napsütötte délelőttön.
   — Kaptál egy levelet az OTP-től — mondta anyám elfúló hangon a telefonba. — Nem mertük kibontani.
   — Erősen kétlem, hogy nekem jött, — válaszoltam én, miközben kimentem az iroda kertjébe rágyújtani — hiszen nincs OTP-s számlám és nem a te házad a lakcímem. Eszedbe jutott-e, hogy esetleg apunak küldték? Mivel ő ott lakik, és a számlája is az OTP-nél van. És szintén Zsolnai Ferencnek hívják. Mit gondolsz?
   Anyám kissé megsértődve kibontotta a félelmetes borítékot, amiben egy személytelen reklámanyag lakott, az automatikusan a szemétbe kerülő fajtából, én pedig naivan azt hittem, megoldottuk a problémát. Nem úgy anyám.
   — Kisfiam, — mondta baljósan, — arra szeretnélek kérni, hogy változtasd meg a neved. — Azt hittem, rosszul hallok. — Mert akkor nem kéne rettegnünk minden egyes alkalommal, amikor jön egy levél a nevedre. — A számból előtörő döbbent csend hallatán anyám megpróbált finomítani a javaslaton. — Akkor legalább bemehetnél az OTP-be, és azt mondhatnád, hogy megváltoztattad a neved.
   Elnevettem magam, és megkérdeztem anyámat, hogy volt-e már életében bankban és szóba álltak-e vele a személyi igazolványa nélkül, majd közöltem, hogy dolgoznom kell, elnyomtam a cigarettámat és elköszöntem.
   Persze a történetnek korántsem volt vége.
   Félórával később anyám ismét felhívott. Ezúttal annyira zokogott, hogy nehéz volt kivenni, mit mond.
   — Nem is értem, hogy lehetsz ennyire önző, — taknyozta tele a telefont anyám, — tudom, hogy csak azért nem vagy hajlandó megváltoztatni a neved, mert arra vársz, hogy szegény apád meghaljon és te lehessél az egyetlen élő Zsolnai Ferenc!
   — Lebuktam, — válaszoltam én, — leleplezted az ördögi tervemet. — Ekkor apám, akiben eddigre felébredt az értelem, a helyzetet enyhítendő azt kiabálta a háttérből: — Szerintem legyen Jolán!

   Ha már Feri nem lehetek, talán előrukkolhatnék a Jolánnal, mint alternatívával a Nyelvésznél, de sajnos névváltoztatásnál csak a nemnek megfelelő névre ad lehetőséget a jogszabály. Milyen kár. Sebaj, a barátaim segítségével összeállítottam egy listát az anyakönyvezhető nevekből, majd előrukkolok azzal.
   — Nézze, a szakvéleményében arra hivatkozott, hogy a Feri a Ferenc becézett alakja, és emiatt nem javasolja, hogy bekerüljön az utónévjegyzékbe. Elárulná, hogy akkor a Kati, Kató, Katica, Katinka, Kátya hogyan kerültek bele?
   — Mert azok női nevek. A női neveknél megszokott dolog a becézett forma. A férfi neveknél nem.
   — Gergő? — kérdezem erre én.
   — Az már a középkorban is használatos volt. Férfineveknél csak akkor javasoljuk a becézett formát, ha bizonyítható, hogy már a középkorban is használták így a nevet.
   — Nem gondolja, hogy 2017-ben ez kissé szexista hozzáállás? — kérdezem, kissé szégyellve magamat a blöff miatt, hiszen köztudott, hogy alapvetően nem hiszek a szexizmusban. De ezt neki nem kell tudnia. Sajnos, úgy tűnik, ő sem hisz benne, mert konkrétan kiröhög.
   — Ezen felül pedig az a dolgunk, — folytatja tudálékosan, — hogy megőrizzük a magyar nyelvet és megóvjuk az ilyesmitől.
   — Elárulná kérem, hogy hogyan segít a magyar nyelv megóvásában a Frodó, mint anyakönyvezhető keresztnév?
   — Az egy nagyon népszerű, sok országban használt név. Nekünk is nagyon sok mesterségesen képzett nevünk van, amiből lehet választani. De pusztán a maga kedvéért nem fogunk jogszabályokat változtatgatni.
   — Kérem, mondja meg, hogy pontosan melyik jogszabály tiltja, hogy a nevem Feri legyen.
   — Jó, hát jogszabály épp nem tiltja, de az alapelveinken sem fogunk változtatni a maga kedvéért, mert ha most jóváhagynánk a kérését, akkor az kinyitna egy zsilipet, és holnaptól itt állna sorba az összes Józsi, Pista meg Peti.
   — Nyilván, — veszem fel a fonalat, — hiszen a Magyar Televízió híradója még ma este közzétenné, hogy a Zsolnai Feri kérésének eleget téve mostantól lehet becézett alakú neveket viselni férfiaknak is. Mind tudjuk, hogy ez egy közérdekű ügy, ami rajtam kívül még rengeteg embert érdekel. Mondja, van értelmes érve is, a szokásokon, a középkori hagyományokon meg a csak-mert-megtehetemen kívül?
   — Én eddig folyamatosan érveltem, — sértődik meg a Hatalom képviselője, — és igazán itt az ideje, hogy befejezzük ezt a beszélgetést. Semmivel sem fogja tudni elérni, hogy megváltoztassam a szakvéleményemet. Persze, nyugodtan fordulhat bírósághoz, de már most elárulom: nem fog nyerni.

   Nagyon szeretnék most valami frappáns végkifejletet írni, de sajnos attól tartok, ennek a történetnek egyáltalán nincs konklúziója. Eddig is azt gondoltam, hogy a kishivatalnoknál és a hivatali bölcsésznél kevés feleslegesebb és kártékonyabb dolog létezik a világon. Észérvekkel a legtöbb emberrel szemben nem lehet semmit elérni, főleg akkor nem, amikor hitkérdést csinálnak az ostobaságukból. Egyébként pedig mit gondoltam, ki a fasz vagyok én, hogy majd én eldöntöm, hogy engem hogy hívjanak? A nevem nem az enyém: és bár anyám szerette volna úgy hinni, nem is az övé. A nevem — ezek szerint — a Nyelvtudományi Intézet nyelvészéé, én meg jobban teszem, ha befogom a pofámat és örülök, hogy demokráciában élek.

Monday, 13 February 2017

Feri a vérzivatarban

A frász tör ki attól, hogy a szélsőséges, hiperagresszív, vallásos szinten ostoba gondolkodás mainstream lett. Hogy mindenki dögöljön meg, aki nem kisebbség, aki nem megélhetési mártír, aki nem hiperventillál a legpitiánerebb ügyek hallatán azonnal. Hogy aki nem úgy gondolja, ahogy mi, az ellenség és feltétlenül le kell győzni. Hogy egy dagadt, buzi, félcigány és jobbára ismeretlen művészből hirtelen privilegizált fehér férfi lettem, a gyengék elnyomója, a nők megerőszakolója, a partiarchátus korlátlan hatalmú hímtagja.
Határtalanul ijesztő, hogy pont ma, amikor nagyjából mindenki számára elérhető az internet (tehát semmi mást nem kéne csinálni, mint ténylegesen tájékozódni, ahelyett, hogy bármit elhiszünk, ami a nekünk rokonszenves akárki szájából előbukkan), még mindig ott tartunk, hogy a „szerintem” meg az „én úgy érzem” komolyabb érv, mint mondjuk a bizonyítható tények.
És bár a legtöbb ismerősöm szerint mindez csak egy hangos, de elenyészű számú csoport hozzáállása a dolgokhoz, én azt látom, hogy a kulturális marxizmus, a politikai korrektség (ami önmagában is képzavar), a feminizmus harmadik hulláma, és a teljesen eszement, kontrollálatlan liberalizmus mára Amerikában, Kanadában, Angliában, a skandináv országokban olyan szintű, félelmet gerjesztő kontrollra tett szert, amely képes megváltoztatni a törvényeket és a másképp gondolkodókat akár egy  személyes névmás nemkívánatos használata miatt börtönbe küldeni.
Egyedülálló, középkorú férfiként (aki köztudottan nem hímsoviniszta, nem rasszista, nem homofób stb.) nem érzem magam többé biztonságban egy olyan kultúrában, ahol pusztán azért, mert farkam nőtt, állítólag potenciális erőszaktevő szörny vagyok, megbízhatatlan fehérember, aki a neme alapján többet keres, mint a nőtársai, több joga van, mint a nőknek, akik körülveszik, náci szemétláda, mert megkönnyebbültem, amikor nem Hillary Clinton lett az USA elnöke, és egyébként is autokrata rohadék, mert horribile dictu nem hiszek a demokráciában.
Berlinben, ahol száz évvel ezelőtt is normális dolog volt a buzibár, a főként külföldről ideköltöző „dekadens értelmiség” (ahová nemrégiben még büszkén soroltam magam) alkotta csoportok nem fogadnak be többé, mert cis férfi vagyok. Nem vagyok eléggé queer, mert úgy gondolom, hogy csak két nem van, hogy kinyitni egy nő előtt az ajtót nem szexizmus, és hogy egy nőnek nem kéne egyszemélyű jogot adni, hogy eldöntse, hogy elvetet vagy megtart-e egy gyereket. Ellenség vagyok, mert azt hiszem, hogy a családon belüli erőszak nem a nők problémája, hanem mindenkié, nemtől és kortól függetlenül, szexista, mert nem hiszek a wage gapben (hiszen tények és számok bizonyítják hogy nem létezik), és nem hiszek a rape culture-ben, mert hagymázas képzelgés az egész, a vérfeminista, férfigyűlölő, áldozatszindrómás hülye picsák által terjesztett rémálom. Ja, és rasszista is vagyok, mert úgy gondolom, hogy a black lives matter egy terrorista csoport, és felfordul a gyomrom, valahányszor Whoopi Goldberg előadja a white people kezdetű fehérembergyűlölő monológjait a View-ban, és mivel ő néger, ezért senki nem mondhatja rá, hogy kussolj már, te rasszista barom. Meg mert rossz vicc, amikor törvényileg előírják, hogy hány néger meg ázsiai meg „erős női karakter” meg buzi meg anyámfasza szerepeljen egy filmben, kontextustól függetlenül, mert ha nem így van, akkor az alkotó nem ember és dögöljön meg.
És azért tör ki a frász mindettől, mert én vagyok a célpont, ami önmagában is egy vicc, de hát nem ismer mindenki, akivel ütközöm a mindennapokban. Egyedülálló fehér férfi vagyok, a nyugati társadalom kegyeltje, születési privilégiumokban fürdő overlord (akinek nem mondták meg, hogy hol lehet mindezt érvényesíteni, de az senkit se érdekel persze), akit csak nevetséges, szánalmas lúzerként szabad reprezentálni a mainstream médiában, mert így helyes, mert történelmileg megérdemlem, és mert a női egyenjogúság igazából azt jelenti, hogy nekem kuss van, hacsak nem veszek fel parókát meg tűsarkút és hirdetem magamról holnaptól, hogy transznőként azonosítom magam (jézusom, még hallani is borzasztó, főleg ennyire erőltetett fordulattal, nemhogy leírni).
Na, tessék, ez az, amitől engem kitör a frász manapság. Kösz, hogy elolvastad. Nem, a véleményedre nem vagyok kíváncsi. Nem vitaindításnak szántam, csak ki kellett írnom magamból. Ez van.

Saturday, 15 October 2016

Feri és a vér

Hogy őszinte legyek, egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy etikus dolog, amire készülök, vagyis hogy kiteregetem a családi szennyest itt a neten, de ki kell írnom magamból a dolgot, különben megőrülök. Felhívom a figyelmet, hogy ez itt a történetnek csak az igen szubjektív fele, a nővéremnek egészen biztosan van egy nagyon eltérő verziója, az igazság meg valahol a kettő között lehet. Szóval, amit itt leírok nem feltétlenül fedi a valóságot, ezek pusztán az én benyomásaim apám haláláról és annak körülményeiről. Mivel a nővérem a leghalványabb jelét sem mutatta annak, hogy bármilyen szinten is be akarna avatni a dologba, és amióta felhívott apám halálhírével sem próbált velem kapcsolatba lépni, nem érzem kötelességemnek, hogy előbb vele beszéljem meg az ügyet (amúgy is kétséges, hogy elhinném, amit mond), ha meg hozzátennivalója akad, hát majd ír, ide, vagy magánban. Na, ennyit elöljáróban.

— A vér márpedig kötelez, — mondja imádott keresztanyám, aki csaknem az egyetlen értelmes, jószándékú, jó humorú és kedves rokonom. És téved, ami persze egyáltalán nem baj, mert egyrészt para volna, ha sose tévedne, másrészt pedig, mert mi ketten valahogy tök jól tudunk nem azonos véleményen lenni dolgokról úgy, hogy az közben nem gáz.
Nyilvánvaló, hogy nem tudom objektíven szemlélni a kijelentést, mert valahogy mindig úgy érzem, hogy a vér egyedül engem kötelez, a családom többi tagját nem (feltételezem, hogy nem csak én érzem így, persze, de ez nem segít sokat).
A nyár elején az épphogy 69 éves apám, akivel az elmúlt egy évben sikerült végre legalább valamilyen látszólagos viszonyt összehoznom telefonon közölte velem, hogy rákos és néhány hónapon belül meg fog halni. Megvettem az első repülőjegyet, amit tudtam, és két és fél héttel később, egy igen napos vasárnap délután landoltam Magyarországon. Másnap reggel a Nyugatinál találkoztam keresztanyámmal, és együtt mentünk le Ceglédre meglátogatni haldokló apámat.
Apám nem haldoklott. Nem volt jól, valóban előrehaladott húgyhólyagrákja volt, de ezzel nemrég műtötték, és — legalábbis az orvosa szerint — még egy-két éve lazán volt hátra. Persze ez nem minden, apámnak a rák mellett volt egy igen rossz karban tartott cukorbaja, köszvénye, és a korához képest roppant súlyos dementiája. Ezért az orvos hangsúlyozottan megkért, hogy „az apám feleségével” együtt találjuk ki, hogy hogyan akarjuk megoldani a 24 órás felügyeletet, amit apám emiatt igényel. Rögtön fel is ajánlotta, hogy ott helyben, a ceglédi kórházban is elhelyezhetnénk őt, TB-alapon, vagy kicsit fizetős, vagy sokat fizetős alapon, így nem volna számára trauma a változás, ismer mindenkit, a kórház teljes biztonsági személyzete meg ismeri őt, hiszen hetente többször szórakoztatja őket egész éjszaka azzal, hogy eltűnik, nekik meg meg kell keresniük.
Az apám felesége (anyám) azonban 2010-ben meghalt. Az orvos (az apámmal együtt élő) nővéremről beszélt, akivel – ezek szerint – nagyjából zéró kapcsolata akadt az ezt megelőző mintegy fél évben, aminek a nagy részét apám ebben a kórházban töltötte. Azt mindenesetre elmondta, hogy „a hölgy” úgy tett, mintha nem tájékoztatták volna (sem őt, sem apámat) arról, hogy a daganatok, amiket eltávolítottak apám húgyhólyagjából rosszindulatúak voltak. Ez azért is érdekes, mert a nővérem vette át azokat a zárójelentéseket, amikben ezt rögzítették (és elméletileg el kellett vinnie őket apám körzeti orvosához, akinek hivatalból is tájékoztatnia kellett őt az eredményekről). Az orvostól azt is megtudtuk, hogy a rákot hónapokkal ezelőtt diagnosztizálták már, a dementiával együtt.
Ez megint azért vicces, mert ugyan apámat tavasszal csaknem egy hétig lekötözve szedálták a pszichiátrián, de erről a nővérem azt állította, hogy a (feltételezhetően jóindulatú) daganat eltávolításakor a műtőben összeszedett baktériumos fertőzés támadta meg apám agytörzsét, és ezért vesztette el ideiglenesen a kapcsolatát a valósággal, apám pedig azt mondta, hogy véletlenül túladagolta a szteroidjait és ezért zavarodott össze kicsit, de már semmi baja nincs e téren.
Az nekem belefér, hogy apám miért ezt mondta és nem a valóságot, az kicsit kevésbé, hogy a nővérem mindenkinek mindenfélét hazudott.
(Egész pontosan ezt írta nekem a dementiáról: „Ma reggel megismert, de ki volt kötözve, volt nála pszichiáter, aztán neurológus, aki azt mondta, hogy valami az agytörzsével történt, nem tudta, hol van, nem érzékeli a testét, nem követi a szemével az ujját. A belgyógyász főorvos azt mondta, hogy egyfajta delíriuma van, rá kell jönniük, hogy mitől, de csodát ne várjak, az okos apámat nem kapom már vissza. Szóval nagy a baj, az agysorvadást a ct mutatta ki, mert ki kellett zárni az agyvérzést. Megyek hozzá mindennap, ha mondanak az orvosok bármit, akkor írok, de sok jóra nem számítok, mert a kikötözésnek, ami azért kell, mert nem együttműködő lehetnek szövődményei. A főorvos azt mondta, hogy vizsgálják, de nem mostanában kerül haza, ha egyáltalán. Ez van, a telefonja nálam van, akkor sem tudok beszélni vele, ha ott állok az ágynál, így feleslegesen lenne a közelében. Remélem, hogy annyira fel tudják javítani, hogy kommunikálni tudjon, az is nagy lépés lesz. [...] De nem az a fő baj, a laborja nagyon ramaty, de a főorvos nagyon jó diagnoszta, ha ő nem oldja meg és ő nem jön rá, hogy mi a baj, akkor senki. Apu nem demens, csak minden alapfunkciója megszűnt gyakorlatilag.” Ezt meg a keresztanyámnak írta azután, hogy én megvettem a repülőjegyemet, vagyis bő három hónappal később: „Most mondta meg [az orvos], hogy rosszindulatú volt [a daganat], de kivette, szóval most nem rákkal van kórházban, hanem a pisilési nehézségek miatt. Elvileg kiveszi a doktor a prosztatáját és akkor lehet, hogy minden megoldódik, szóval ne izgulj feleslegesen.”)
Valami célja biztos volt ezzel, mert azzal is szédítette az apámat meglátogatni szándékozó rokonokat, hogy apám nagyon fertőző és karanténban tartják, így nem lehet látogatni. Nyilván. A belgyógyászati kezelőben, aminek a kertjébe apám kijárt cigizni a többi nagyon fertőző, karanténba zárt beteggel együtt. Aha.
Mindenesetre az orvos biztosított afelől, hogy apám még 4-5 hétig egész nyugodtan ott maradhat a kórházban, van időnk meghozni a szükséges döntéseket. Elég nehéz nap volt, fel is ültünk a következő vonatra Pest felé, volt mit megemészteni.
A következő két napon apámat nem lehetett telefonon elérni. Ez nem volt szokatlan, apám nemigen válaszolt sms-ekre, és általában nem hívott vissza, ha kerestem, úgyhogy egy ideig nem aggódtam. Szerdán azonban megtudtam keresztanyámtól, hogy nővérem még hétfő este hazavitte apámat (akit állítólag az orvos kitett a kórházból). Bár tudta, hogy Magyarországon vagyok (csak ezért), mégsem tartotta fontosnak, hogy erről mondjuk engem is tájékoztasson, nyilván elfelejtette, vagy nem jutott ideje írni erről egy facebook-üzenetet. Csak csütörtök este hívott fel, hogy közölje, apám egész nap aludt és nemrég abbahagyta a lélegzést. Azt is elmondta, hogy nem lesz temetés, majd ő elhamvasztatja a holttestet, az urnát meg (anyáméhoz hasonlóan) hazaviszi majd. Ahogyan anyám halálakor, most sem merült fel benne, hogy ehhez az én beleegyezésem is kell, hogy ilyen döntéseket nem hozhat meg egyedül, én meg épp nem bírtam belemenni egy ilyen vitába, főleg úgy, hogy másnap reggel indult vissza a gépem Berlinbe.
Elméletileg örököltem egy negyed házat meg az apám ingóságainak a negyedét, de amikor anyám meghalt, nem kértem semmi mást, csak a receptjeit, azóta se kaptam egyet se, úgyhogy kétlem, hogy az apám örökségéből bármit is látok majd. Elméletileg már kapnom kellett volna idézést a hagyatéki tárgyalásra, de egyelőre az sincs sehol. (Pedig direkt betelefonáltam az anyakönyvi osztályra, hogy tudassam velük, hogy létezem és van elérhetőségem. Az ott dolgozó hölgy nagyon kedvesen próbált megnyugtatni, hogy ő már régóta ott dolgozik, és van, hogy testvérek nem kedvelik egymást, de olyan még soha nem történt, hogy valaki letagadta volna a testvérét egy hagyatéki ügyben. Amikor megkérdeztem, hogy utánanéznek-e ezeknek a dolgoknak, és ellenőrzik-e, amit valaki állít, vagy bemondásra mindent elhisznek, akkor hosszú, döbbent csönd volt a válasz a telefonban. Szeretem felnyitni emberek szemét a valóságra.)
Szóval, a vér. A vér nem kötelezte a családom tagjait, hogy törődjenek velem. Ha kötelezte volna, nem 14 éves koromban (a középiskolai felvételihez szükséges orvosi vizsgálaton) derül ki számukra, hogy nem csak megjátszom magam évek óta, hanem tényleg nem látok jól. Mínusz négy és fél dioptria hiányzott csupán. Ha kötelezte volna, akkor nem szarják le, hogy mit szeretnék tanulni és legalább addig eltartanak, amíg kijárom a középiskolát. Ha kötelezte volna, nem kényszerítenek, hogy 20 éves koromban szakítsak az életemmel és költözzek velük vidékre. Ha kötelezte volna, akkor a szüleim nem térnek ki csaknem 20 éven át az elől, hogy meglátogassanak az otthonomban (még a saját lakásomat se látta egyikőjük se soha, pedig többször is hívtam őket), vagy hogy akár egyetlen párommal is találkozzanak. Ha kötelezte volna, akkor a nővérem megkérdezte volna, hogy szeretnék-e elbúcsúzni a halott anyámtól meg a halott apámtól valamilyen szertartás keretében.
Csakhogy a vér nem kötelez.
Sem őket, sem engem.

A vér nem jelent a világon semmit.

Friday, 22 April 2016

Feri szobát keres Berlinben

Többen figyelmeztettek rá, de egy ideig nem hittem el. Berlinben tényleg nehezebb szobát vagy lakást találni, mint más nagyvárosokban. Főleg nekem, aki oly tehetségesen nehezítem meg a saját dolgomat az élet szinte minden területén, hiszen nekem nem csupán elveim vannak, de ráadásul még morális hegylakó is szeretek lenni.
Lelkes támogatója és használója vagyok az olyan közösségi kezdeményezéseknek, amelyek jobb, korszerűbb, elérhetőbb alternatívát nyújtanak betokosodott, kényelmetlen és drága szolgáltatásokra. Kedvelem az Ubert, jó ötletnek tartom a BlaBlaCart meg a ShareYourMealt, és ha tehetem, az Airbnb-t használom a Booking helyett. Nem azért, mert a Booking rosszabb (sőt, egy csomó szempontból sokkal jobban szervezett), hanem azért, mert szívesebben fizetek egy magánszemélynek, aki kiadja nekem a lakását néhány napra, mint egy szállodának, ahol csak egy névtelen és arctalan vendég vagyok, akiről minden percben megpróbálnak lehúzni egy újabb bőrt, miközben egy jellegtelen szobában szállásolnak el minimum kétszer annyiért, mint amennyibe egy szoba kerül az Airbnb-n.
A bajt itt is, mint mindenhol máshol, a nyerészkedő, a közösségi szerveződés alapvető ideológiájával gátlástalanul visszaélő, kisstílű faszfejek jelentik.
A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy az illető illegálisan, a lakás tulajdonosa tudtán kívül, a megfelelő biztosítással nem rendelkezve adja ki a szobát az albérletében. Ezzel egyrészt feketén jut jövedelemhez (ez a vendéget annyira nem érinti, mert az Airbnb vállal anyagi garanciákat), másrészt lehetetlen helyzetbe hozza a bérlőt, főleg akkor, ha nem csak pár napos tartózkodásról van szó, hiszen  a tudtán kívül illegálisan tartózkodik egy olyan szobában, amiért még fizet is.
Berlini életem első négy hónapjából kettőt sikerült Airbnb-s, egyet pedig simán csak kéz alatt kiadott szobában töltenem. (A második hónapban egy ismerősöm jóvoltából ingyen lakhattam valakinek a lakásában, cserébe locsolnom kellett a filodendront.)
Az első szobát még Hollandiából vettem ki, örültem, mint majom a farkának, mert az utolsó pillanatban sikerült megállapodni, de ez nem jelenti azt, hogy ne ért volna néhány meglepetés, amikor megérkeztem. Az első meglepetés, ami a leírásból nem derült ki az volt, hogy ez tulajdonképpen egy kollégiumi szoba. A szoba eredeti, legális bérlője (akit az Airbnb-n kicsit másképp hívnak, mint valójában) valahol máshol lakott, és havi 540 euróért adta ki a szobáját, amihez két, angolul nem beszélő, viszont felettébb barátságtalan lakótárs is hozzátartozott. A koleragyanús konyhában nagyanyáink rosszabb napjait idéző villanytűzhely árválkodott, és ha véletlenül kimentem kávét csinálni magamnak, ezzel rányitva a társbérlőim földijeire, akik európai szemmel nézve sajátos kultúrájukat képviselve igen hangosan múlatták az időt minálunk, olyan hirtelen voltam képes csendet generálni, hogy magam is meglepődtem. Minden alkalommal. A remek szobához a leírás alapján egyébként járt mosó- és szárítógép, de mint utóbb kiderült, ezek a pincében kialakított mosodában voltak megtalálhatóak, használatukhoz pedig kártyára volt szükség, amit egy másik emeleten, egy csak érmével működő automatával lehetett feltölteni. Na, ezért a kártyáért 12 napig könyörögtem, és majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy csak amiatt kaptam meg végül, mert feljelentettem a pasast az Airbnb-nél, akik megfenyegették, hogy szerződésszegés miatt vissza fogják vele fizettetni a teljes összeget.
A harmadik hónapot egy magyar/német család lakásában töltöttem. Ezt is a legutolsó pillanatban sikerült megtalálni, ezúttal egy facebook csoportban. A szobát több dolog is érdekessé tette. Nem lehetett például megnézni előre, mert a család a karácsonyi ünnepek miatt Magyarországon tartózkodott, és ezek szerint egy darab barátjuk sincs, akire rábízták volna a kulcsot meg az ügyintézést. Szóval bemondásra vettem ki a szobát, előre átutaltam a pénzt (320 euró), mivel az eredeti 350-ből sikerült alkudnom egy kicsit (még jó, hiszen a kulcsot csak a másik szobát bérlő ismerősük hozta Berlinbe harmadikán este, úgyhogy az első három napot hülye lettem volna kifizetni, bár elvárták volna), és ugyanígy vakon kénytelen voltam átutalni 300 euró kauciót (mondom, full illegális, fekete üzletről beszélünk). Itt egy kicsit nagyobb volt a meglepetés, mert az elképzelt szoba helyett egy teljesen berendezett és zsúfolásig megtelt nappalit kaptam, amiből használhattam a kanapét, a tévét meg az íróasztalt. A bőröndömből nem volt alkalmam kipakolni, mert nem volt hová. Szerencsére az itteni lakótárs (a másik bérlő) tök jó fej volt és egész jól elvoltunk egymás mellett. Mondanom sem kell, hogy kiköltözésemkor csak 200 eurót kaptam vissza a kaucióból, azzal az ígérettel, hogy a többit paypalen keresztül visszautalják. Egy hét múlva, amikor rákérdeztem, kiderült, hogy jaj, elfelejtették. Nehéz ezt nem annak betudni, hogy a magyarok általában milyenek egymással, főleg külföldön. Egyrészt nem azt adja, amit ígér, kétszeresen bebiztosítja saját magát, miközben semmit sem garantál, nem ír alá, majd kényelmesen elfelejti visszaadni a kaució egyharmadát. És közben azt hiszi, hogy tök rendben van, amit tesz.
A negyedik hónapban Neuköllnben vettem ki egy „művész által kivitelezett” szobát, 580 euróért, egyszerűen nem találtam más lehetőséget. A végletekig arrogáns francia már az első napon elmondta, hogy ő 900 eurót fizet az egész lakásért rezsivel együtt, és ennek nekem csak a felét kell fizetnem, plusz egy keveset a bútorokért. Hurrá! Nos, az én szobám úgy 14 négyzetméter körül lehetett, a szemét- és biciklitároló udvarra nyíló ablakkal. A padló helyett gyatrán bordóra festett beton virult, a szobát pedig egy méter nyolcvannál vízszintesen kettévágták „a művész által kivitelezett” vasgalériával, amit elfelejtettek lefesteni plusz rozsdátlanítani, viszont sikerült lelógatni róla egy hintát, amitől csak kígyónő-mozgással lehetett ki-bejönni, mert a hinta ott figyelt 70 centire az ajtótól.  A bútorok, amikért az extra pénzt kellett fizetni kimerültek 2 db legolcsóbb ikeás fémpolcban, egy dohányzóasztalban és egy kicsi számítógépasztalban. A két darab trepnire rábaszott matracot nem nevezném bútornak (bár Berlinben erről néhányan azt gondolják, hogy egyfajta ágy). Mivel a költségek felét én álltam, azt gondolhatnánk, hogy ez egy meglehetősen kis lakás volt, de ez nem igaz. A főbérlőm szobája 50 négyzetméter körül járt, plusz volt alatta még egy szoba (ahová egy csapóajtón keresztül lehetett lemenni), ami hangstúdiónak volt berendezve. Természetesen ezekhez a helyiségekhez én nem fértem hozzá. Másnap az együgyű nyomorult azt is elpanaszolta, hogy ez tulajdonképpen nem lakás, hanem üzlethelyiség, és ő hivatalosan nem is lakhat itt, ezért ha véletlenül csöngetnek vagy kopognak, semmiképp se nyissak ajtót, és maradjak csendben, mert ha a tulajdonos megtudja, hogy valaki itt lakik (pláne plusz egy fő), akkor repülünk az utcára. Ez megmagyarázta azt is, hogy miért nem volt kaputelefon bekötve a lakásba, ami miatt hetekig rohangáltam egy postai küldemény után.
Mindez azért nem vicces, mert az Airbnb-s szoba- és lakásárak általában legalább a rendes bérleti díj kétszeresére rúgnak, ami nem volna baj, ha a kiadók komolyan vennék, hogy ez egy szolgáltatás (egyébként jónéhány pozitív tapasztalatom is van, bár azok rövid távú utazások voltak). Ehhez képest rengetegen úgy élnek vissza a rendszerrel, hogy kivesznek egy kétszobás lakást, majd Airbnb-n keresztül kiadják a másik szobát sokkal többért, mint amennyibe valójában kerül, de semmiféle szolgáltatást nem nyújtanak cserébe, mondván, hogy mostantól lakótársak vagyunk, vagyis senki sem vendég. Persze, lakótársak, kötelezettségekkel, jogok nélkül. Ezért kezdte ugyanis minden főbérlőm azzal, hogy nem szabad regisztrálnom az önkormányzatnál. Ami azért jó, mert Németországban regisztrált lakcím nélkül konkrétan semmit nem lehet elintézni. Nem írhatsz alá szerződést egy mobilszolgáltatóval, nem tudsz egészségbiztosítást kötni, nem tudsz vállalkozni, rosszabb esetben még bankszámlát se tudsz nyitni. Viszont mindezért cserébe kétszeres árat fizetsz a lakhatásodért.
És számomra megdöbbentő módon a legtöbben nincsenek tisztában azzal sem, hogy az Airbnb-vel történő ilyetén visszaélések egyenes következménye az, hogy a rendes lakbérárak az egekbe emelkedtek az elmúlt néhány évben, Európa minden egyes nagyvárosában. És ezért sem felelősségre vonás, sem büntetés nem jár. Az egyszeri lakáskereső meg szépen befogja a száját és fizet, mint a kisangyal, ha nem óhajt a híd alatt aludni.

Monday, 11 January 2016

Feri és a halál

A hétfő azzal kezdődött, hogy a legújabb albumával amúgy is átitatott hétvége után, korán reggel felriadtam, kimentem pisilni, kávét csinálni, majd visszajöttem a szobámba, feltettem az olvasószemüvegemet, és megtudtam, hogy meghalt David Bowie.
És most nem tudom abbahagyni a szipogást. Pedig már dél van.
Fura dolog ez, az ismeretlenek halála. Nagyon nagyra tartom Bowie munkásságát, de nem sokat tudtam a magánéletéről, nem nagyon érdekelt. A hír (akárcsak mások számára) sokkoló volt, de őszintén, nincs semmi személyes veszteség ebben, főleg nem annyi, hogy elcsukló hangon telefonáljak hivatalos ügyekben, és állandóan törölgetni kelljen a szemem, hogy lássam, hogy mit írok. Mégis, nem először történik ez. Michael Jackson halála hasonlóan érintett, és Jancsóé, Cseh Tamásé, és még sorolhatnám. Gondolkodtam már ezen, és arra jutottam, hogy ez a sírás, ami fojtogat, ez nem az elvesztés fájdalmából jön. Ezek a könnyek a félelemből erednek. Abból a rettenetes gondolatból, hogy ha ezek a különleges emberek, akik gyerekkoromtól kezdve formálták a világomat egyszercsak mind meghalnak, akkor az én valóságom szép lassan elromosodik, mint egy ház, amit már nem tart karban senki, és a végén rám omlik és maga alá temet.
Teljesen átlagos módon azóta félek a saját halálomtól, amióta anyám meghalt. Meglepően sokat foglalkoztat, gondolkodom rajta, próbálom valahogy elkerülni, amikor attól tartok, hogy közel jár, mély levegőt véve ellenszegülök a pániknak és fohászkodom, hogy ne most, még ne most.
Még nem hagytam elég nyomot, hogy ne felejtsenek el gyorsan. És mivel vér szerinti gyerekeim nem lesznek, amúgy is elég rossz helyről indulok. Azok, akiknek az életében fontos szerepet játszom, nagyjából egy korosztályba tartoznak velem, és az ő gyerekeik, unokáik már nem fognak rám emlékezni. Az alkotásaim nyilván túl fognak élni, de nem túl nagy körben, és ki tudja, mennyire maradandóak vajon? Mennyire fontosak?
Azt írta valaki a facebookon, hogy egyre több halott ember van az iPodján, és én is így vagyok ezzel. Egyre többször kell majd pánikszerűen továbbnyomni a következő számra, ha nem akarok elszorult torokkal és könnybe lábadt szemekkel utazni a villamoson.
Szerencsére mindez nem csak félelemmel és szomorúsággal tölt el, hanem inspirál is. Tovább kell menni, többet kell tenni, jobbat alkotni. David Bowie tegnap meghalt, és én nem tudom abbahagyni a szipogást. De a könnyek alatt azért mosolygok és a szívem tele van melegséggel.

Friday, 25 December 2015

Feri karácsonykor

Meg kell mondanom, hogy közel három évnyi nélkülözés után egy marék holt-tengeri fürdősóval illetett forró vízzel teli fürdőkádból nézni a netflixet az egyik legjobb karácsonyi ajándékom. És bár ez pusztán ideiglenes állapot, az effajta ünneprontó nüanszokra az ember sose ma gondoljon. Kövesse Scarlett anyánk (a háborúra vonatkoztatott) tanácsát, és gondoljon rájuk holnap.
Közel két hónapja, hogy elköltöztem Hollandiából, és egyelőre nem érzem az eszement eufóriát, ami a kultúrsokk természetes első fázisa volna ismeretlen országba való költözéskor, pedig készültem rá, mert féltem tőle, hogy itt is beüt majd (persze nem annyira az eufóriától féltem, hanem a második fázistól, mert kell a fenének megint egy fél év depresszió). Egyelőre azonban úgy látszik, a félelem alaptalan volt, mert pusztán nyugodt vagyok és jól érzem magam. Lehet persze, hogy itt messze nem érzem magam annyira idegennek, mint Hollandiában, tekintve, hogy ezt a kultúrát azért sokkal jobban ismerem, és bár az eltérések itt is szembetűnőek, az élet apró dolgai itt barátságosan visszakacsintanak a helyes irányba nyíló ablakokból, a sarki éjjel-nappaliból, a sütővel általában felszerelt konyhából és persze a fürdőkádból, ami sem kuriózumnak, sem luxusnak nem számít errefelé.
Ettől persze a kezdeti nehézségek még nincsenek kevesebben (szerencsére azonban volt tapasztalatom számítani rájuk, úgyhogy sokkal kevésbé leptek meg). A 22-es csapdája típusú bürokratikus rendszer, ami nélkül hivatalosan nem létezel itt is nevetve várt: nyiss bankszámlát, és bérelj lakást hivatalosan, ha mobil előfizetést akarsz, de mutasd be a lakásbérleti szerződésedet és a telefonszámodat, ha bankszámlát akarsz nyitni. Ha lakást szeretnél bérelni, mutasd be a telefonszámodat és a kredit riportodat, de a kredit riportodat csak helyi bankkártyával lehet kifizetni és regisztrált lakcímet is kérnek hozzá. Szerencsére (úgy tűnik), minden országban akad rés a pajzson, és kellő mennyiségű próbálkozás után legalább az egyik feltétel megpuhul, így az ember gyereke beszivároghat a rendszerbe. Így aztán röpke három hét alatt lett bankszámlám, bankkártyám, telefonszámom (igaz, egyelőre még csak feltöltős) és kredit riportom. Lakásom egyelőre nincs, az nagyon nem egyszerű errefelé (plusz tudjuk, hogy milyen válogatós vagyok, és igazán nem szeretnék még egyszer abba a helyzetbe kerülni, mint legutóbb).
Az első hónapot szükségből egy airbnb-n keresztül kibérelt szobában töltöttem, a város legrosszabb hírű kerületében, egy néhai lakótelepből lett kilencemeletes diákszállás egyik lakásában, ahol rajtam kívül két kameruni fiatalember lakott, akik kevésbé beszéltek angolul, mint én hollandul, viszont eszement büdöseket főztek és nagyon hangosan kommunikáltak a földijeikkel, akik szintén idejöttek egyetemre járni. A hangos kommunikációt (nagyon furcsa akcentussal ordítunk franciául) az európai fülnek szokatlan zajok tarkították: a fiatalok viszonylag gyakran kurjongattak (vagyis inkább hujjongtak, mint a maykárolyi indiánok, meg Xéna, a harcos hercegnő), valamint tapsoltak és/vagy a térdüket csapkodták, a jó ég tudja, miért, talán, hogy a beszélgetőpartnereik ne aludjanak el. Sajnos a szememmel nemigen tudtam megfigyelni a viselkedésüket, mert amint megjelentem közöttük a konyhában valami hihető indokkal (kávét csinálok, turkálok a hűtőben, de nem találom, amit keresek stb.), mindig elhallgattak és kimeredt szemmel próbáltak nem bámulni a kis nagy emberre, aki manapság nem úgy néz ki, mint Dustin Hoffmann, hanem mint én a 165 centimmel és a 140 kilómmal.

Őrjítő ez a lakótelep, ahol lakom veled!

Szerencsére az exem helyi ismerősének a kollégája kisegített az egyre kényelmetlenebb helyzetből, és átadta a lakását egész decemberre ingyen, mivel ezt a hónapot az anyaországában tölti, és egyrészt keresett valakit, aki vigyáz a lakásra, másrészt meg utcát-szobrot-teret neki, amiért ezt így, most, és nekem. Így adódott tehát az ideiglenes fürdőkád.
De visszatérve a karácsonyra: sajnos nem sikerült fedeles jénai tálat szereznem időben, úgyhogy a rakott krumpli ugrott (pedig elmásztam a világvégére, a magyar boltba parasztkolbászért meg füstölt szalonnáért), úgyhogy a mai menü rizseshús lett. Már túl vagyok a tradicionális Ózon meg a Reszkessetek, betörőkön, a magamtól karácsonyra kapott Until Dawn felénél tartok (igen, nem bírtam ki és magam után küldettem az egyik barátommal a PS4-emet két hete), már megnéztem az összes werkfilmet és az első két részt az exemtől kapott Indiana Jones-összesből, és alig várom, hogy az új ismerőseim, akiket itt sikerült összeszednem, visszajöjjenek a karácsonyi családlátogatásból. Addig is, ha valaki nem bírna magával, nyugodtan küldjön beiglit, akár nagy mennyiségben is. Meg töltött káposztát. Szaloncukor nem kell.
Az év hártalevő részében érezzétek magatokat istenien, a jövő évetek meg legyen hasonlóan isteni. Az enyém minden bizonnyal az lesz, mert végre megérkeztem, itt vagyok Berlinben. Yippie! :)

Berlin fölött az ég