Az isteni Famke Janssen szerint az egyik legrosszabb dolog, amit valaki tehet, ha Hollandián kívül követi a hollandok kedvenc tanácsát: „doe maar gewoon dan doe je al gek genoeg”, ami nagyjából azt jelenti, hogy viselkedj normálisan, az épp eléggé őrült.
Mivel nekem a normálisan viselkedés nem megy (és ha menne se volna kedvem hozzá), és mivel az elmúlt három év alatt nem sikerült megkedvelnem a hollandokat egyáltalán, úgy döntöttem, tovább állok.
Ennek örömére múlt héten szombaton meg is tartottuk a búcsúbulit, ami igen jól sikerült, hétfőn pedig felmondtam Hollandiának a városházán, ami az ügyintézés szokatlan gyorsasága, egyszerűsége és az ügyintéző készségessége alapján az első olyan döntésnek tűnt, aminek a helyességében mind egyetértünk, mert három perc alatt megvolt a procedúra, mindez angolul és sok mosolygással megtámogatva. (Hazafelé a buszon az ötvenes buszvezetőnő azért még feltétlenül fontosnak tartotta beszólni arra, hogy nem beszélek hollandul – mindezt persze kifogástalan angolsággal –, csak hogy még véletlenül se gondoljam meg magam, hanem takarodjak mihamarabb, de hát nem is vártam mást.)
Itt tartózkodásom első, eufóriával teljes hónapjai után (amit visszatekintve főleg az okozott, hogy elhagytam Magyarországot, meg persze a kultúrsokk első fázisa is ez), amikor már kicsit objektívebben láttam mindent, elneveztem Hollandiát A minimális erőfeszítések országának. Ez egyébként teljesen találónak bizonyult, mivel ebben a kultúrában nem szokás puszta jószándékból olyasmit tenni, ami akár kicsit is kényelmetlen volna, vagy ami nem generál pénzt. Főleg azért nem, hogy valaki másnak esetleg kicsit jobb legyen. Ez az alapvető udvariasság büszke nélkülözésénél kezdődik (amit a hollandok általában azzal magyaráznak, hogy ők csak őszinték, de persze ha te nem vagy holland, akkor te ne legyél őszinte, mert akkor megsértődnek és azonnal hazaküldenek oda, ahonnan jöttél), ott folytatódik, hogy a nemzetközi irodaház büféjében csak holland nyelvű étlap van, és rádförmed a büfés, hogy mit képzelsz, hogy te nem beszélsz hollandul, és körülbelül ott ér véget, amikor 5 hét beázás után közlöd a lakásod tulajdonosával, hogy szerinted az eszement lakbérért cserébe ez elfogadhatatlan állapot, amire azt válaszolja, hogy ha nem tetszik, kereshetsz másik lakást, majd ezzel megoldottnak tekinti a problémát.
Vannak persze kivételek, de ezek az emberek a) olyan hollandok, akik a többi holland szerint nem eléggé normálisak, vagy b) színesbőrű hollandok (akikkel igazi hollandok nemigen keverednek, sőt, a gyerekeiket sem szívesen küldik velük egy iskolába).
Mielőtt bárki félreértene: nem Hollandiáról írom ezt, hanem arról a holland kultúráról, amivel az ember külföldi itt élőként találkozik. Egészen biztosan tudom, hogy a legtöbb holland (ha hollandok között van) borzasztóan kedves, figyelmes és szeretetreméltó ember. (Nem, szépnek egyáltalán nem szép. Mindent azért nem lehet.)
Szóval, ez az utolsó hetem itt, a közelgő utazás szította adrenalin már nemigen hagy aludni, a lakásom pedig úgy néz ki, mint ahol bomba robbant, úgyhogy nem is húzom tovább az időt a hollandok gyalázásával (bár tervezek egy hosszút írni később a jóról is meg a rosszról is, összefoglalás gyanánt), csak gondoltam, szólok, hogy megint elmegyek világgá.
A következő posztot már máshonnan írom: Tot ziens, Nederland, az összes benned lakó trollal együtt! Az itt maradó barátoktól pedig nem búcsúzom: benneteket úgyis viszlek magammal.
