Feri kicsit fél. Ez most itt egy segélykiáltás. Feri Is Scared, and This Is a Cry for Help.

(English version below.)

Nem mondhatnám, hogy sok dolog van, amitől félek (hacsak nem vesszük számszerűen azt a néhány csilliárd cukiságot, aminek négynél több lába van, meg persze a bohócokat), sőt, igazából Dinnyés József szavaival élve azt is mondhatnám:

„Én nem félek senkitől,
Csak attól, akiben a tudatlanság hatalommal párosul.”

Attól viszont nagyon.

Azért félek tőle annyira, mert pozícióból van igaza, nem tudásból; mert meggyőződésből dönt, nem tapasztalatcseréből; és mert ideológiák ellen csak ideológiákkal lehet harcolni, olyanom pedig nekem, született lázadónak, nincsen, és soha nem is volt.

Itt vagyok, maholnap negyvenöt évesen, éppen csak belépve 2018-ba, és nem tudom, meddig tudom tartani a frontot. Eljött az ideje, hogy elmagyarázzam, mi van.

(Elmondom közben, hogy összeszorított foggal írom le mindezt, mert mélyen megvetem, ha valaki áldozatként aposztrofálja magát, és bár egyáltalán nem szeretném azt a benyomást kelteni, hogy a körülmények áldozata lennék, tudom, hogy ha leírom, hogy elfáradtam és nem hiszem, hogy komolyabb segítség nélkül képes vagyok továbbmenni, akkor marha nehéz lesz nem hattyúdalként nézni erre a bejegyzésre. Úgyhogy hadd szögezzem le: nem, ez nem a függöny előtti utolsó ária, nem vagyok sem szuicid, sem önpusztító, nem fogok az önsajnálatba sem belefulladni, és nem áll szándékomban semmit feladni. Szóval ne keress rejtett üzenetet a sorok között, mert nincs, próbálok tényszerű maradni, már amennyire lehet.)

Öt évvel ezelőtt hagytam el Magyarországot. Évek óta tombolt bennem a kalandvágy, és egyre fojtóbbnak éreztem az otthoni légkört; művészileg már egy évtizede a fejemmel ütögettem a plafont; épp beleszoktam, hogy szingli vagyok és nem kötött semmi különösebben röghöz, ráadásul tálcán kínálta magát az amszterdami állás.

Három év Hollandiában megtanított néhány igen fontos dologra.

1. Ha elhagyod a komfortzónádat, amin belül a legtöbb ember kedves, szeret, többnyire egyetért és törődik veled, akkor rájössz, hogy az emberiség maradék 99,9999999%-a le se szarja, hogy a világon vagy, az a maroknyi nyomorult meg, aki kénytelen veled kommunikálni, sokkal nagyobb eséllyel borul ki tőled, minthogy érezze a késztetést, hogy a barátod legyen. Ezek a dolgok persze összefüggnek egymással: átlagos emberek nem hagyják ott a szaros kis életüket 39 évesen, hogy a nulláról újrakezdjék valahol máshol, ergo: Ferikém, te nem vagy átlagos (oké, ezt eddig is tudtuk), és ezt sehol nem veszik jónéven a világban.
2. Messze nem vagyok annyira toleráns, nyitott gondolkodású, laza és fiatalos, mint gondoltam. Tény, hogy nem élek úgy, mint egy „normális” 45 éves (bár bizonyos értelemben sokszor szeretnék), sokmindenről kortalanul gondolkodom és egy csomó olyan dolog érdekel, amit rég ki kellett volna nőni, mégis, a régóta keresett (és a tavalyi évben végre megtalált) politikai identitásom nem véletlenül landolt egyszerre az egymással látszólag inkompatibilis született anarchista és a libertariánus konzervatív halmazban. Ez a reveláció egyébként végre azt is megmagyarázta, hogy miért vagyok persona nongrata az összes olyan kisebbségi szubkultúrában, amihez alapvetően tartoznék.
3. Tévedés, hogy nekem en bloc problémám van az autoritással. Nekem az olyan vezetőkkel van problémám, akikről nem hiszem el, hogy jobban tudják (erről beszéltem az elején), és igen, ilyenekből nagyon sok van, és én ezt iszonyú nehezen nyelem be (hosszú távon pedig egyáltalán nem). Emiatt sokan azt hiszik rólam, hogy kompromisszumképtelen vagyok, dacosgőgöskihaénnem, aki hisztis gyerek módjára, dafke nem teszi meg, amit minden normális ember megtenne. És bár nem állítom, hogy ennek a benyomásnak semmi alapja sincsen, azt azért sikerült elég jól bemérnem, hogy nagyon is kompromisszumkész vagyok, ha legalább egy értelmes érv szól a dolog mellett (sajnálom, az összes többi boldogtalan lúzer is így csinálja nem számít nálam értelmes érvnek), ha törvény kötelez rá, és ha úgy látom, hogy hosszú távon jó befektetésnek bizonyul majd.
4. Kőkeményen, borzasztóan, kínosan és imádnivalóan elvhű vagyok, és ezzel folyamatosan megnehezítem az életemet (és bár tényleg igyekszem legalább a szeretteimet megkímélni ennek a következményeitől, ez sajnos nem mindig sikerül).

További két év Berlinben pedig a következőkre tanított:

1. Anyámnak már megint nem volt igaza, amikor azt mondta, hogy a vállalkozás nem a magunkfajta proliknak való, mert nekünk az ilyesmi úgyse sikerül. A vállalkozásom mehetne sokkal jobban (bár ahhoz sokkal több pénz kellett volna alapból), de köszöni szépen, él, és aki ismeri, elégedett és jó véleménnyel van róla; van benne potenciál és lehetőség, és eszem ágában sincs abbahagyni.
2. Berlinben csak akkor tudnék megélhetési horror nélkül élni, ha elhelyezkednék egy nagyobb cégnél főállásban. Egyrészt erre messze nem Berlin a legmegfelelőbb hely, mert az én szakmám Münchenben virágzik, itt startupok vannak, amik minimálbért ajánlanak (abból viszonylag nehéz kijönni), elvárják, hogy éjjel-nappal dolgozz az esetleges jövőbeli profit jegyében, plusz nem árt, ha az ember jól beszél németül, amit nekem (köpjetek le) sikerült negligálni, amióta itt vagyok. Ja, és nem ez volt, ugye, a terv, hanem a vállalkozás, ami ugyan nehezebben és lassabban indult el, mint terveztem, de mint mondtam, elindult és működik.
3. Kegyetlenül egyedül vagyok, és minden reggel fel kell pumpálnom magam reménnyel és bizakodással a semmiből, és úszni az árral szemben, mert ha nem, akkor félő, hogy elsodródom.
4. Nincs B-terv. Tizenhat éves korom óta nincs, és amióta kiderült, hogy a családom halálában is csak elvenni tudott, adni nem, azóta remény sincs, hogy ez akár napokra is megváltozhat. Nem vezet út visszafelé, nincs hová hazaköltözni, nincs kihez odamenni, hogy fogadj be és segíts talpra állni, nincs védőháló, családi összefogás, nem-baj-kisfiam. Soha nem is volt.

Vannak viszont barátaim. Hosszú időn át próbáltam bizonyos barátokat begyömöszölni a legjobb barátom nevű dobozba, de valahogy mindig falsnak éreztem, mert igazából csak egymással nem összehasonlítható barátaim vannak, úgyhogy felhagytam a teljesen felesleges cimkékkel. Kivételesen sok barátom van, amit egyrészről szerencsének, másrészről eredménynek látok; van (nem is egy), akivel 35 éve vagyunk barátok, van, akivel csak néhány. Az elmúlt időben, amióta nem élek Pesten, egyre gyakrabban csodálkozom, hogy ezek a kapcsolatok mennyire kitartóak. Az életem mostanában egyáltalán nem ment jól; támaszt, segítséget szinte senkinek nem tudtam nyújtani, de én sokszor kértem, és kaptam, önzetlenül, kérdés és ítélkezés nélkül, amiért kimondhatatlanul és örökké hálás vagyok.

A következő a helyzet: a berlini albérletemből január 31-én ki kell költöznöm. Sem esélyem, sem pénzem nincs arra, hogy Berlinben másik helyet találjak. Nem tudom felmutatni (és beszerezni) a szükséges papírokat, nem ismerek senkit, aki képes volna segíteni, és nem tudok változtatni a határidőn. Mindezt november eleje óta tudom. Miután mérlegeltem a lehetőségeket, arra jutottam, hogy a legjobb esélyem az előre menekülésben van: olyan helyre kell mennem, ahol jól beszélem a nyelvet, nem kerül a mostaninál többe a megélhetés, és egyszerűbb albérletet és munkát találni, mint itt. Ez tulajdonképpen eléggé leszűkítette a célállomásokat: igen, valóban, az egyik lehetett volna Budapest is, bár hosszú távon Pesten nem valószínű, hogy életben maradna a vállalkozásom, munkát pedig szinte biztosan csak úgy találnék, ha benyelném a félig feketén megkapott fizetést, ami az egyik mozgatórugója volt annak, hogy elmentem Magyarországról. A másik lehetőség Glasgow. A megélhetés nagyjából ugyanannyiba kerül, mint Berlinben, csak nem akar az egész világ ott lakni, tehát van kiadó albérlet; a nyelvet kitűnően beszélem, így talán még állást is képes leszek találni.

Mivel már nem is tudom, mióta ezzel fekszem, meg ezzel kelek, meglehetősen mélyen elemeztem, hogy mi történt és mik a lehetőségek. Úgyhogy elejét véve a spekulációknak és a találgatásoknak, előre megválaszolom a felmerülő kérdéseket, elkerülendő a mit-hogyan-kellett-volna-tenned típusú véleményeket, amik soha nem segítenek, viszont igen hatékonyak bűntudat-keltésben, köszönöm, abból van elég, nem kell több.

• Biztosan vannak egy csomóan, akik úgy gondolják, hogy csak magamat tehetem felelőssé, hiszen nem létező háttérrel inkább nyeltem volna be egy multis állást Pesten és maradtam volna a seggemen. A csak magamat tehetem felelőssé résszel totálisan egyetértek, nem is hibáztattam mást szerintem soha. Azt viszont tapasztalatból tudom (mert próbáltam, évekig), hogy a biztonságos multis állás változatlanul nem létező háttérrel két dologra jó: kifizeti a számlákat (értékelhető összeget nem fogsz belőle félrekarni), és megöl belül. Nem mindenkit, nyilván, de engem igen. És akármennyire hangzik ez üres kifogásnak, nem tudok kiugrani a bőrömből, és napi 8 órán át úgy tenni, mintha menne a korporét viselkedés. Ehhez is kell egyfajta készség, aminek én leginkább a híján vagyok.
• Aztán van a folyton előrkerülő de-miért-nem-költözöl-haza kérdés, amire a gyors válasz az, hogy mert nincs hová, a részletesebb válasz meg az, hogy semmilyen szempontból nem volna egyszerűbb, olcsóbb vagy jobb a helyzet, csak a nullához közeli fokra redukálná annak az esélyét, hogy valaha is képes leszek kimászni ebből a katyvaszból. Tudom, hogy néha úgy tűnik, hogy a külföldön élés úri huncutság, amit majd kinő az ember (remélhetőleg a homoszexuális hajlamaival együtt), csak nem az.
• Sem felelőtlen, sem ostoba, sem érzelmi alapú döntéshozó nem vagyok. Épp ellenkezőleg. Persze, időnként hozok olyan döntéseket, amivel mások nem értenek egyet, de minden esetben vállalom a felelősséget. Nem azt szeretném, hogy a barátaim finanszírozzák meg az álmaim valóra váltását, hanem a túléléshez kérek segítséget. Bizonyos szemszögből nézve Glasgow érthetetlennek vagy valószerűtlennek tűnhet, de a rendelkezésemre álló információk birtokában úgy látom, hogy ez a lépés kínálja a legjobb lehetőségeket, úgyhogy erre kell mennem.

Az elmúlt két hónapot azzal töltöttem, hogy napi szinten jelentkeztem állásokra Glasgow-ban és Edinburgh-ban, és folyamatosan hirdettem a tanfolyamaimat és a szolgáltatásaimat. Egyelőre zéró eredménnyel. Természetesen egyik folyamatot sem állítom le, de mivel ketyeg az óra, és előbb-utóbb el kell kezdenem összepakolni a cókmókomat és kitalálni, hogy hová, miből és hogyan költözöm, nem várhatok tovább az S.O.S. jelzéssel.

Pénzre van szükségem. (Persze, tanácsot is adhatsz, ha szeretnél, de sajnos az nemigen fogja megoldani a helyzetet, úgyhogy lehet, hogy azt inkább a következő lépésre kéne tartogatni.) Nem tudok kölcsönkérni, mert már így is egy csomó tartozásom van.
Kitaláltam négy módot, hogy segíts, már persze, ha tudsz és akarsz.

1. Donálhatsz direkt módon pénzt a bankszámlámra.
   Forintban ide: Erste Bank, IBAN: HU42116000064000000611853556 Swift: GIBA HU HB
   Euróban ide: Berliner Sparkasse, IBAN: DE10100500001065643620 Swift: BELADEBE XXX
   Mindkét esetben írd bele a megjegyzésbe, hogy baráti kölcsön vagy friendly loan.
2. Támogathatod a "Wing And A Prayer" kampányomat az Indiegogo-n, ahol a különböző mértékű adományokért cserébe egyedi zenei produkciókat kérhetsz tőlem. Így én se érezném magam úgy, mint egy ingyenélő.
3. Megvásárolhatod az eddigi albumjaimat az ajánlott, vagy a belátásod szerinti magasabb áron, a bandcamp oldalamon.
4. Segíthetsz eladni a kurzusaimat (itt a brosúra) 10% árengedménnyel.

A helyzet komolyan kilátástalan, minden kicsi összeg számít, és ha nem oldom meg január végéig a dolgot, akkor szó szerint az utcára kerülök.

Ölellek.


_______________________
ENGLISH VERSION


There aren't many things that scare me (unless we count the billions of cute lifeforms sporting more than four legs, of course. And clowns.) Actually, quoting Hungarian songwriter József Dinnyés, I should say:

„I'm afraid of no one

But the one in power lacking knowledge.”

And yes, those people scare the shit out of me. 

They scare me so, because their truth is based on position, not information; their decisions are based on belief, not exchange of experience; and because one can only fight an ideology with another ideology, and that's something I (a  natural born deviant) have never had in my life.
 
Here I am, going on forty-five, just stepped into 2018, not knowing for how much longer I can hold up. So it seems, it is time I explained what's up. 
 
(In the meantime I must admit, I'm writing this with great struggle. I despise people who present themselves as victims, and, although I don't want to give you the impression that I blame the circumstances for my current situation at all, I do know that writing down facts like "I am very tired and I believe I cannot go on without serious help" will probably sound like I'm presenting a danse macabre, which kind of defeats the purpose. So let me state this: this is not my swan song, I am neither suicidal, nor self-harming, I do not plan to drown into self-pity, and I am not going to give up. So don't try to find a hidden message here, because there is none. I am in fact, trying to remain very factual.)

I left Hungary five years ago. I was having wanderlust for years, and the atmosphere became more and more suffocating with time. There was nowhere to grow artistically any more, and since I was single and without any serious bounds at the time, the Amsterdam job was a no-brainer.

Three years spent in the Netherlands have taught me a handful of important things.

1. Once you step out of your comfort zone, where most everyone is kind, loving, caring and mostly agreeable, you suddenly realise that most of the human race (that 99.9999999%) doesn't give a flying fuck about you, and the very few, who are actually supposed to interact with you will much more likely try to avoid you then feel the urge to make friends with you. But of course, these things are connected. Ordinary people do not leave their shitty little lives behind to start over from scratch at thirty-nine, in a completely foreign environment. What this means is, "Feri, darling, you are not ordinary (okay, that's no news at all), and that is something seen as a bad thing, most everywhere in the world."
2. I am far less tolerant, open-minded, flexible and young than I thought. Alright, I definitely don't lead the life of a "normal" forty-five yr-old (although, in some aspects, I would love to), and yes, there's a bunch of topics and subjects I think about in a refreshing way, and most my hobbies and interests should have been left behind a long time ago. However, the fact, that my newly found political identity (for which I spent years searching) has landed in two, seemingly incompatible segments at the same time, namely, in anarchy and libertarian conservatism, has finally provided an explanation for the lifelong mystery of why I've been a persona nongrata in the subcultures that I fundamentally belong to.
3. It is a popular misconception that I am completely opposing authority. In fact, I oppose leaders whose knowledge is unproven (this is what I talked about in the beginning), and yes, there are way too many of these, and I have a very hard time not to confront them (and after a while it's simply impossible not to). Because of this, many people believe that I do not make compromise, at all, ever, because I think too much of myself, and I like to act like a spoiled brat when it comes to hierarchy. I do not say that these allegations have no foundation. But I do know, objectively, that I am quite open for compromise, if I can see at least one supporting argument that makes sense (I'm sorry, the "every-other-unhappy-loser-does-this-way" is not a sensible argument in my book), if a law requires it, or if it looks like a low-risk long-term investment.
4. I am solidly, horribly, annoyingly and admirably true to my principles. This is how I'm making my life terribly difficult, all the time. And although I'm doing the best I can to spare my loved ones its consequences, sometimes I do fail, and I'm truly sorry about that.

Then, two years spent in Berlin taught me more.

1. My mother was once again wrong to say that "our kind" of underdogs are not fit to run a small business, because it's simply never gonna happen. My small business could do better, of course (if it had much more funding), but still, it's quite alright, thank you very much. The feedback is great, and the customers are happy and content. It has potential, and possibilities, and I wouldn't stop working on it for the world.
2. There is only one way to live a comfortable life in Berlin for an expat, and that's through full-time employment. Regarding my profession, Berlin is far from being the best choice for that, since it's a relatively poor city full of startups that prefer hiring youngsters for minimum wage and the possibility of growth, and expect you to work a lot of overtime, and hope it's gonna get better. Then, there are multi-corporations, of course, where one should either be fluent in German (if you don't want to end up in an entry-level dead-end job with a very low salary), or at least be able to conform to corporate culture. Spit on me, I didn't learn German since I've been here. Plus, the plan was to build my own business in Berlin—I wouldn't have thought it would be so complicated and unfortunate, but there's no point crying over spilled milk.
3. I am all and completely alone. Every morning I need to pump myself full of hope and faith out of nothing, and swim against the stream, otherwise I am likely to get lost.
4. There is no plan B. There hasn't been one since I was sixteen, and with the passing of my father (and my sister's machinations) it became apparent that there is no hope that it will ever change (even for days). There is no way back, nowhere to move back home to, nobody to take me in and help me get back on my feet, no safety net, family house, don't-worry-my-son. There has never been.

What I do have is friends. I tried to put different friends into different drawers for a long time, and in vain. The best friend category always felt false, because I never had just one above all. My friends are incomparable, so there is no point in putting labels on their foreheads. I have an exceptional number of true friends, and that I see as part luck, part achievement. I have friends for 35 years and friends for 2, and the more time I spend abroad the more I am amazed how tenacious these connections prove to be. My life has been quite a mess lately; I wasn't able to provide support or help at all, and in the meantime, I often asked for it and got it without question or judgement, and for that, I am eternally and forever thankful.

So, here's the situation. I need to leave my Berlin rent on January 31. As of now, I've got no chance, nor money to move to another place in Berlin. I don't have the necessary papers, I don't know the right people who could help, and I have no means to alter the given date.

I have known this since the beginning of November. After carefully assessing the available options, I came to the conclusion that my best chance is to run forwards. I must move to a place where there is no language barrier, where the cost of living is not higher than here, and where it's simpler to find a rent and a job than in Berlin. This of course limited the number of possible destinations quite well. Indeed, one of them could have been Budapest, although, on the long run, my business most likely would perish in Hungary, and in my profession, I could only get a job (if any) with the usual minimum wage legally, the rest in an envelope setup—and this was one of the main motivations for me to leave the country.

The other option is Glasgow, Scotland. The cost of living is about the same there as in Berlin, but with the definitive advantage that not everyone in the whole world wants to live in Glasgow, so it's significantly easier to find a rent there, than in Berlin. English is really no concern of mine, and that could simplify the searching for jobs as well.

I have no idea for how long I've been sleeping and waking with this thought; long enough to go through what happened and what the options are. So to avoid speculations and the mentioning of infinite possibilities, I'll try to answer some questions in advance, because I have no room for "what you should have done differently" kind of opinions. And anyway, they never help, but excel in raising feelings of guilt and shame, and thank you, I have plenty, plenty of those already.

• I am sure many of you think that I can only blame myself, for not swallowing an ordinary job in Budapest and staying on my big fat arse. I do agree by taking all the responsibility for my actions, but I beg to disagree with the ordinary job opinion. I have tried it, for years, actually, and I came to realise, that such a job without a supporting background is just enough to let one live from paycheck to paycheck (forget about savings if you have to pay your rent and everything yourself), and to slowly but surely kill you inside. Not everyone, of course, but me, my kind, most definitely yes. I understand how this could sound like an empty excuse, but I just cannot jump over my own shadow, and pretend for 8 hours a day that I can effortlessly behave the corporate way. It does need a certain skillset that I lack.
• Then, the ever-so-popular why-don't-you-move-back-home question. Short answer: there is no home to move back to. More accurately: moving back to Budapest would be no simpler, cheaper or providing better options, but it would reduce the chance of getting out of this horror to nearly zero. I know that living abroad sometimes looks like an eccentric whim, that will pass (together with homosexual tendencies, hopefully), but really, it isn't.
• I am neither irresponsible, nor stupid, nor one to make big decisions based only on emotions. Quite the contrary. And yes, from time to time, I do make decisions that are hard to agree with, but I do take responsibility for all of them, always. So, I do not want my friends to finance my dreams to come true; I am asking for help for my survival. And while from a certain point of view, Glasgow might seem to be nonsensical, or improbable, believe me, with all the information I collected, it does seem to be the best option to me, so that's where I must go.

I have spent the past two months with applying for a lot of jobs in Glasgow and Edinburgh, and I've been constantly advertising my courses and services. With no results so far. Obviously, I am going to continue with the job hunt and the advertising, but the clock is ticking, and since I must start to pack my things, and find out where and how I'm going to move to at the end of the month, and how I'm going to pay for that, I can't wait any longer, and I must send out a mayday.

It's money I need. (You are, of course, welcome to give me advice, but I doubt it's gonna solve the current situation, so maybe it's better to save that for the next step, when I'll really need it.) I cannot ask for more loans, I already have a lot of debt.

So I made up four different ways for you to help me out (if you can, and want to, of course).

1. You can donate money directly to my bank account.
in EUR: Berliner Sparkasse, IBAN: DE10100500001065643620 Swift: BELADEBE XXX
In HUF: Erste Bank, IBAN: HU42116000064000000611853556 Swift: GIBA HU HB
Please write "friendly loan" as a note when transferring.
2. You can support my campaign on Indiegogo called "Wing And A Prayer". In return for different amounts of money, you can receive different perks, mainly made out of personalised musical productions by yours truly. This would be the best way to keep me from feeling that I'm a freeloader. 
3. You can buy my past albums for the retail price or higher (of your choice), on my bandcamp page.
4. You can try to help me selling my courses, offering 10% off. Here's the brochure.

The situation is quite dire, and every penny counts. If I cannot solve this until the end of January, I will literally end up in the street.

Hugs.