Egy ideje tehetetlenül figyelem, ahogy S. a belső démonaival küzd, és egyre inkább vesztésre áll. Láttam már ilyet testközelből: anyám valaha kedves, intelligens, barátságos nő volt, adott magára, törődött velünk és a nagyszüleivel, akik felnevelték, volt neki legjobb barátnője, voltak álmai és tervei, és persze voltak félelmei, szorongásai, fel nem dolgozott kudarcai és gyógyulatlan sebei. Idővel aztán – igazából mindegy, hogy miért – ez utóbbiak győztek.
Most ugyanezt látom, ahogy S. kőkemény munkával, egyre inkább megkérdőjelezhető eszközökkel taszít el magától mindnyájunkat, akik közel állunk hozzá; az önpusztításnak ezt a mérgező, mindenki számára fájdalmas módját választva ahelyett, hogy azt mondaná: baj van, segítsetek! Jó ideig persze mindenki türelmes és próbál a sorok között olvasni, nem tudomást venni a Facebookra kiírt, provokatív félmondatokról, mély levegőt véve továbblépni a sohatöbbéken meg a három napig tartó ultimátumokon, szelíden jelezve, hogy a kapu nyitva, itt vagyunk, akkor is, amikor színpadiasan megpróbálsz eltűnni csak azért, hogy felhívd magadra a figyelmet, ami enélkül is rád irányul, amikor úgy teszel, mintha a munkád fontosabb volna minálunk, amikor velünk vagy undok, pedig nem adtunk okot rá, amikor mélyen belesüppedsz az – egyébként mindannyiunk által rühellt – védtelenkislányvagyok szerepbe és ostobábbnál ostobább kifogásokkal meg bocsánatkérésesővel védekezel. Persze mindeközben mi megosztjuk egymással az aggodalmainkat, információt cserélünk, hogy objektívan lássuk a helyzetet, de akármennyire is szeretünk, ezalatt szép lassan, szinte észrevétlenül bekúszik a képbe a kétely.
Először csak úgy, mint a fiúnál, aki farkast kiáltott. A végleges és borzasztó fájdalmas szakítás, ami igazából meglepően rövid ideig visszavonhatatlan csupán, és újra meg újra megtörténik, innen szemlélve egyre komolytalanabb és idegesítőbb, amíg el nem jutunk oda, hogy első reakcióként az jut eszünkbe: jajistenemmármegint? Aztán jönnek az áldozattörténetek igen széles repertoárban, a halálos fenyegetésről, az árulásról, az elvesztem-az-állásomat-ha-nem-veszem-fel-a-telefont-mindigazonnaltüsténtről, meg az amazon-levonta-a-pénzt-a-kártyámról-de-semmi-nyoma-nincs-hogy-megvettem-az-ajándékodatról. Ez az a pont, ahol S. annyira elszakad a valóságtól, hogy azt gondolja: senki sem képes józanul gondolkodni és összerakni a történetet.
És közben rúg, harap, üt, mar, karmol, persze csakis verbálisan és metakommunikatíve, mert a fizikai erőszak az bűn, azt megvetjük, azt megtoroljuk, annak áldozata van, vagyis lesz, mert az ilyen szintű provokációnak nem lehet a végtelenségig ellenállni, az a pofon kérem szépen, érik és ha így megyünk tovább, előbb-utóbb el fog csattanni. És akkor majd S. bebizonyíthatja a világnak, hogy látjátok, megmondtam én, ezek itt mind csak az alkalomra vártak, hogy engem jól megverhessenek, és most itt van, megtörtént, mindenki láthatja, monokli, szépen lilul, holnapra tán be is feketedik, de nem baj, én kibírom, nincs nekem szükségem párkapcsolatra, barátokra, jobb lesz nekem így, egyedül, magamra hagyottan, mártírként.
Egészen mostanáig képes voltam arra, hogy különbséget tegyek S. és amit S. tesz között. Őt szeretem, ez nem kérdés. Amit az elmúlt egy hónapban tesz, azt gyűlölöm, elutasítom, megvetem. Persze, elsősorban magával teszi, de ez nem jelenti azt, hogy mi, akik szeretjük, ne sérülnénk. És hiába lehet mindent megbocsátani, meg józan ésszel megmagyarázni, elfelejteni nem lehet. És nincs messze az a pont, amikor puszta önvédelemből hátralépünk, vagy hátat fordítunk, és onnan már nem lehet visszacsinálni semmit. Tudom, mert ezt a történetet lejátszottam az anyámmal. És most nagyon félek, hogy ugyanígy vesztem el az egyik legjobb barátomat.
