Feri és a fogászati turizmus

Elhessegetni hiába is próbáltam volna, a gyanú árnyéka már az amszterdami reptéren rám telepedett, amikor a harmadik, súlyos csomagjait cipelő ember is áttörte magát a laza soron, amelyet utastársaimmal alkottam, hogy odafurakodhasson a zárt kapuhoz, ami után a repülőgépbe vezető cső jön. A sornak igazából nem volt funkciója, hiszen a jegyeken ott szerepelt az ülés száma, egyszerűen csak kialakult magától, kicsit rendbe szedve a várakozókat, amíg a kaput kinyitják.

„Na,” gondoltam magamban, „ezek tuti magyarok,” és később ez be is igazolódott. Még jó, szagról felismerem a honfitársaimat. Ha volna valami különleges szenzorom, amivel láthatóvá válik a hisztériába hajló szorongás, akkor valószínűleg izzó lávaszörnyeket látok a lenőtt hajú néni meg a két társa helyén. Így viszont csak a szokásos cirkuszt láttam, azt meg már láttam elégszer, úgyhogy visszamerültem a könyvembe inkább.

Kisvártatva azonban a tarkómra koppintott a magyar valóság megint. — Nehogymá bazmeg végig kelljen má állnunk ezt a kibaszott sort, bazmeg! — fejezte ki egyet nem értését a Schiphol szervezésével kapcsolatban egy harminc körüli hazámfia közvetlenül a hátam mögött, két barátja sűrű helyeslését váltva ki ezzel.

A hátizsákom súlya hirtelen a duplájára nőtt, és megértettem, hogy bizonyos, külföldön élő barátaim miért tesznek úgy, mintha nem értenének magyarul idekint.

A morgolódás mögöttem és az ideges zizegés előttem tovább folyt, én pedig egyre nyugtalanabb lettem a gondolattól, hogy Magyarországra megyek. Ami – lássuk be – elég nevetségesen hangzik, tekintve, hogy egy hónapja költöztem el, tehát semmi időm nem volt megismerni, nemhogy megszokni Hollandiát.

Másnap hajnalban, a félig átdumált/evett/ivott éjszaka után Fruzsival kocsiba ültünk és elmentünk a fogorvoshoz. A fogorvos nem jött, az eső viszont igen, úgyhogy háromnegyed óra várakozás után átmentünk a közeli Europarkba kávézni. A dohányboltban a következő borzalmat találtam mondani az eladónak: — Jó reggelt! Tudok itt kártyával fizetni? — Mit képzel, ez egy dohánybolt! — teremtett le az eladó, olyan arckifejezéssel, mintha afelől érdeklődtem volna, hogy megvehetem-e féláron a kedves édesanyja veséjét. — Köszönöm, hogy legalább nem ütött meg, — mondtam, és kipenderültem a boltból, ráébredve, hogy egy hónapja nem találkoztam egyetlen ellenséges eladóval sem.

Furcsa, hogy milyen észrevétlen, amikor a dolgok rendben vannak.

A Szabadság-hídnál járva végre előkerült a fogorvosom is, úgyhogy szerencsém volt zakkanni egyet a metrón is, útban vissza a rendelőhöz. Az első dolog, ami feltűnt, hogy a velem szemben lévő ablakon (bent a kocsiban) végigfutó matrica annyit óhajtott közölni velem hatalmas betűkkel, hogy TILOS! Aztán részletezte, úgy két méteren át, hogy mit tilos. Meg hogy mennyit fogok fizetni, ha elkapnak. Mert nyilván meg fogom szegni az összes ostoba szabályt, amit első körben is azért kellett hozni, mert a BKV tudja, hogy én képtelen vagyok normálisan viselkedni egy metrón, anélkül, hogy másokat bántanék a jelenlétemmel.

Amint ezen túltettem magam, felűnt, hogy mindenki (és szombat délelőtt lévén nem voltak túl sokan) talált valami figyelemre méltó részletet a cipőjén, amit nagy koncentrációval meg kellett figyelnie. Néha azért lopva odapillantottak a szemük sarkából a többiekre, hogy meggyőződjenek arról, hogy ők is megtalálták az élet értelmét a cipőjükön. Ez egy ideig kifejezetten szórakoztató volt, de amikor a velem csaknem szemben ülő, nagyon különleges arcú lány észrevette, hogy a cipőm helyett az arcát nézem, nagyon ijedten kapta el a fejét, mintha a tekintetem a Százarcú Boszorka vasvillatekintete lett volna. Ezek után kicsit úgy éreztem magam, mint a Puppet Masters-ben, ahol minden alien embernek látszik és vigyázni kell, nehogy kiszúrják, hogy te nem tartozol közéjük, mert akkor sikítva mutatnak rád, és game over van.

Mindez két dolog miatt tűnt egyáltalán fel:
1) Napi másfél órát töltök el a metrón Amszterdamban. Az emberek nem halnak szörnyet attól, ha összeakad a tekintetük, márpedig összeakad, mert nem para egymásra nézni.
2) Egy hónap alatt sehol sem találtam olyan feliratot sem metrón, sem buszon, sem villamoson, ami a pofámba üvöltötte volna, hogy tudják, hogy bliccelek és ha elkapnak, mennyit* fogok fizetni. Tiltó ikonok persze itt is vannak, az ajtó fölött, kicsi táblákon, de azok inkább tisztázzák, hogy mik a szabályok, nem pedig ordítva fenyegetnek.
(* igazából a helyszínen csak a felét)

A továbbiakban még annyit vettem észre, hogy szintén egy hónapja nem próbált nekem senki sem autót, sem olcsó csirkecombot, sem szexis fehérneműt eladni plakáton vagy szórólapon. A plakátok Amszterdamban leginkább programokat hirdetnek, esetleg szolgáltatásokat, de terméket nem. Szórólapot osztogatni nem divat, ingyenes újságot előreköszönéssel igen, és azon a napon, amikor mindenki megfázott, a Kleenex kis csomag papírzsebkendőket osztogatott a metrómegállókban, jobbulást felkiáltással. Bejött, azóta is Kleenex pézsét vásárolok folyton.

A fogászat egyéként a jó élmények közé tartozott, tehát jó magyar gondolkodásmóddal a történet nem említésre méltó. Abban mindenesetre biztos vagyok, hogy nagyon érdekes élmény lesz mondjuk egy fél év kihagyás után újra Budapestre látogatni. Addig meg csak elleszek valahogy itt, a szívélyes eladók és a kultúrát hirdető plakátok világában.