Feri dolgozni megy

Fél hétkor kelek, mert bár kilencre kell járni, mégiscsak japán cég – jobb ott lenni negyedórával előbb. Éjszakai sötétségben indulok. Erre nem csak a külváros tesz rá, a közért is nyolckor nyit, a buszon jobbára egyedül vagyok a sofőrrel.

A metró kicsit jobb, bár ott is mindig van ülőhely. Most már elég biztonságosan mozgok, úgyhogy a könyvembe merülve utazom. Szeretem a Sloterdijk állomást, talán azért, mert ezt láttam először Amszterdamból. Az állomás kétszintes, alul buszok, villamos, vonat, felül a metró jár. A három bolt, ahol kávét, cigit, szendvicset vehetsz a restinek megfelelő áron rabol. Furcsa, hogy senkinek nem jutott eszébe zöldségest vagy pékséget nyitni itt. Van viszont használt DVD, videójáték és CD, és az a bolt már reggel fél nyolckor is nyitva. Mi másra volna szüksége a munkába menőknek? :)

Kilépve az állomásról a hídra, aminek a végén lift és lépcső vezet le az utcára közel s távol nem látni mást, csak futurisztikus irodaházakat és egy futballpálya méretű bicikliparkolót. Rágyújtok, és elsétálok a munkahelyem épületéig. A forgóajtót magas és sovány hollandokra szabták, a hátizsákommal folyton elakadok benne egy kicsit.

Ebédnél – gondolom – szocializálódok. Leülök egy német lány mellé, hamarosan csatlakozik hozzánk egy muszlim nő, a bőre, mint a reggeli tejeskávé, aki szintén új dolgozó, és gyönyörű angolsággal beszél. A bemutatkozást követően elmondom a tervem, hogy kicsit megtanulok hollandul, érdeklődöm, hogy ők is terveznek-e ilyesmit. A német lány nem reagál, a másik kicsit meglepődve válaszol: — Én holland vagyok.

A német lányból kitör a nevetés, én zavarba jövök, oké, első lecke: senkiről nem feltételezzük, hogy nem holland. :) Másnap reggel a muszlim nő szembejön a folyosón, én büszke mosollyal mondom: — Goedemorgen! — Kedvesen válaszol: — Good morning, Feri.

Aztán, munkába járásom ötödik napján rámtör az influenza. Aznap még dolgozom, délután ügyet intézni megyek a városházára, mire hazaérek, magas lázam van. Végigszorongom az estét, ha bemegyek, lefordulok a székről, ha nem, biztos kirúgnak. Megírom a főnökömnek, hogy mi van, és hogy menjek-e gyógyszerekkel felszerelve dolgozni másnap. A válasz kedves és megértő. Maradjak otthon, amíg nem vagyok jól, és hívjam fel, ha szükségem van valamire, mert tudja, hogy egy idegen országban ijesztő lebetegedni. A protokoll szerint azért be kell telefonálnom mindennap kétszer, hogy tudják, mire számítsanak.

A második otthon töltött nap reggelén nem bírom tovább és megkérdezem a holland kollégámat, hogy lesz-e ennek következménye. Kinevet. A beteg ember pihenjen otthon, miért volna ennek következménye? De még ez sem elég, úgyhogy délután levelet írok a főnökömnek, amiben tudatom, hogy másnap már megyek dolgozni, és hogy tudom, hogy ez mennyire rossz benyomást kelt, rögtön az elején. A válasz ismét kedves és megnyugtató: „Feri, hagyd abba az aggodalmaskodást és pihenj!”

A huszonévnyi frászt, ami végül elüldözött Magyarországról nem sikerült otthon hagyni a tévé tetején. De majd csak sikerül valahogy. :)

Pirkad. Reggel 9-kor. (Kilátás annak a lakásnak az erkélyéről, ahol lakom.)