Próbálom, próbálom, de nem tudom megérteni, miért jó valakinek, hogy meglépjen egy félig elhasznált üveg parfümmel, egy régi PSP-vel és egy jobbára értéktelen fényképezőgéppel, amikor ugyanabban a szobában van egy MacBook, egy iMac, egy Nook, egy két terrás külső harddrive, egy komplett Sony 5.1-es hangrendszer, egy PS2 és egy tv. Az egészben nem az anyagi érték a dühítő, hanem a négyévnyi játékmentés a psp-men és a kedvenc parfümöm, amit mindennap használok.
Persze, benne volt ez is a pakliban, és igazából szerencsénk volt, hogy Felice csak ennyit vitt el.
Felice, az olasz lakótársunk barátja. Felice, akinek segítettem munkát találni. Felice, aki ingyen lakott a nappalinkban, amikor nem volt hova mennie. Felice, akinek a lakótársunk odaadta a szobáját, amíg két hétre hazament Olaszországba látogatóba. Felice, aki eltűnt a cuccainkkal együtt, négy nappal azelőtt, hogy végre elköltözünk innen. Felice, aki miatt komoly energiámba kerül, hogy még mindig meg akarjak tanulni olaszul és meg akarjam nézni Rómát, és ne ugorjon össze a gyomrom, ha Tiziano Ferrót vagy a Premiata, Forneria, Marconit hallgatom.
Felice, akinek a neve azt jelenti: boldogság.
Wednesday, 27 February 2013
Friday, 15 February 2013
Feri és a holland orvoslás
Hiába, a biztosítási ügynök minden országban csótány, Hollandiában is. A törvény szerint a munkakezdést követő két hónapon belül egészségbiztosítást kell kötnöd. Azt, hogy milyet, mennyiért, hol, azt rád bízzák, csak legyen meg legalább az alapcsomag.
Mivel a munkahelyem szerződésben áll az Agis biztosítóval, nem keresgéltem sokat, hanem szépen bementem a servicepuntba, vettem egy sorszámot meg egy méregdrága ice tea-t (ami itt meglepő módon buborékos) és vártam a soromra. Az üvegfal mögül nem nagyon jött ki hang, de a látvány magáért beszélt: az egyik ügynök nagyjából mindenkivel két percen belül kiabálni kezdett, a többiek unottan végezték a munkájukat.
Természetesen a kiabálóshoz kerültem. A beszélgetés rövid volt és velős.
— Goedemiddag.
— Jó napot, egészségbiztosítást szeretnék kötni, de nem tudom, hogy melyik csomag volna a megfelelő. Van nálam egy tájékoztató, mert a munkahelyem szerződésben áll önökkel.
— És miért nem töltötte ki?
— Mert nem tudom, hogy melyik csomag volna a megfelelő. Tudja, kettes típusú cukorbajom van.
— Hát itt van angolul, csak be kellett volna karikázni. A második legnagyobb csomag.
— És ez mindent fedez?
— Olvassa el, töltse ki, adja fel postán. Viszlát.
Ezzel felállt és ott hagyott.
Egy héttel később megkaptam a közel százoldalas tájékoztatót arról, hogy mit takar a biztosításom havi 155 uróért (az alapcsomag 97-be kerül). Természetesen hollandul. Oda is adtam jól Nathaly-nak, a HR-esnek, hogy kezdjen vele valamit (később három tábla piros mogyoróssal fizettem érte), de mivel nem talált benne semmit a cukorbajról, attól eltekintve, hogy kapok egy vércukormérőt 20 db csíkkal (ilyenem már van) és elmehetek pedikűröshöz három év alatt négyszer (ami jól hangzik, de ennyit talán nem ér), felhívta a biztosítót, hogy magyarázzák el, hogy miért adták el nekem ezt a csomagot.
Kiderült, hogy a cukorbaj és minden hozzátartozó ügy benne van az alapcsomagban, az ügyintéző elnézést kért, és azt mondta, hogy 14 napon belül még visszamondhatom az extra csomagot. De azért menjek el egy orvoshoz és kérdezzem meg.
Az orvoshoz reggel fél nyolc és nyolc között lehet menni időpont híján, úgyhogy szépen elsétáltam másnap reggel és beléptem az ajtón. Egy igen szűk csigalépcső tetejéről egy nyolcvan körüli, testes, nagyorrú bácsi jött le szuszogva. Biztos voltam benne, hogy a poros angolszövet zakó és az alatta feszülő, divatjamúlt pulóver hózentrógert rejt. A bácsi – bár jól beszél angolul – az alapvető dolgokat hollandul mondta, jó reggelt, jöjjön be, üljön le, miben segíthetek?
A rendelő, vagyis inkább az iroda egy hihetetlenül túlzsúfolt szoba volt, tele könyvespolcokkal, szőnyegekkel, a dísztárgyak között egy-egy preparátum, csontvázrészlet, és többnyelvű irodalom. A cirádás íróasztal ki se látszott a papírhalmok, kislámpák, tollak és további dísztárgyak sokaságából, és mindennek tetejébe a vendég, (pardon!) a beteg oldalán egy használt hamutartó is ott figyelt.
Technológiának, számítógépnek, irodai berendezésnek és fehér köpenynek nyoma sem volt sehol. A bácsi szépen felvette az adataimat egy kartonra, kék és piros színű golyóstollal, majd egy hatalmas könyvből kikereste a gyógyszereim hatóanyaga alapján a holland gyógyszereimet. Mindeközben hihetetlenül kedvesen és érdeklődően kérdezgetett Magyarországról, majd elmesélte, hogy egy csomó magyar menekült ide 56-ban. Ezt illusztrálandó lebányászott egy könyvet az egyik polcról, aminek lefénymásolta a borítóját (egy másik szobában, nyilván ott tartja az űrkorszakot), mondván, hogy ezt illene elolvasnom: Hongaren in Nederland – Nederlanders in Hongarije (Vijftig jaar na 1956). Utána még felírta egy cetlire az egyik magyar páciense nevét, címét és telefonszámát, aki 30 éve Amszterdamban él, hogy hívjam fel és találkozzak vele, és mondjam meg neki, hogy üdvözli.
Utána felállt, kikísért, megveregette a vállamat és mondta, hogy jöjjek, ha receptre van szükségem, előtte egy héttel meg menjek el laborra.
Ezután a biztosító azért még szívózott egy kicsit, hogy mégse mondhatom vissza az extra csomagot, de az Alex Butlertől elcsent túlélési technikámmal írtam nekik egy e-mailt, hogy mennyire elégedetlen vagyok a szolgáltatásukkal, és hogy mit adnak a pénzemért cserébe és akkor felmondom a teljes biztosítást és keresek egy jobb biztosítót. A következő napon sűrű elnézésekkel teli levelet kaptam, amiben értesítettek, hogy a szerződésemet módosították az alapcsomagra és a túlfizetést visszautalják. :)
Mivel a munkahelyem szerződésben áll az Agis biztosítóval, nem keresgéltem sokat, hanem szépen bementem a servicepuntba, vettem egy sorszámot meg egy méregdrága ice tea-t (ami itt meglepő módon buborékos) és vártam a soromra. Az üvegfal mögül nem nagyon jött ki hang, de a látvány magáért beszélt: az egyik ügynök nagyjából mindenkivel két percen belül kiabálni kezdett, a többiek unottan végezték a munkájukat.
Természetesen a kiabálóshoz kerültem. A beszélgetés rövid volt és velős.
— Goedemiddag.
— Jó napot, egészségbiztosítást szeretnék kötni, de nem tudom, hogy melyik csomag volna a megfelelő. Van nálam egy tájékoztató, mert a munkahelyem szerződésben áll önökkel.
— És miért nem töltötte ki?
— Mert nem tudom, hogy melyik csomag volna a megfelelő. Tudja, kettes típusú cukorbajom van.
— Hát itt van angolul, csak be kellett volna karikázni. A második legnagyobb csomag.
— És ez mindent fedez?
— Olvassa el, töltse ki, adja fel postán. Viszlát.
Ezzel felállt és ott hagyott.
Egy héttel később megkaptam a közel százoldalas tájékoztatót arról, hogy mit takar a biztosításom havi 155 uróért (az alapcsomag 97-be kerül). Természetesen hollandul. Oda is adtam jól Nathaly-nak, a HR-esnek, hogy kezdjen vele valamit (később három tábla piros mogyoróssal fizettem érte), de mivel nem talált benne semmit a cukorbajról, attól eltekintve, hogy kapok egy vércukormérőt 20 db csíkkal (ilyenem már van) és elmehetek pedikűröshöz három év alatt négyszer (ami jól hangzik, de ennyit talán nem ér), felhívta a biztosítót, hogy magyarázzák el, hogy miért adták el nekem ezt a csomagot.
Kiderült, hogy a cukorbaj és minden hozzátartozó ügy benne van az alapcsomagban, az ügyintéző elnézést kért, és azt mondta, hogy 14 napon belül még visszamondhatom az extra csomagot. De azért menjek el egy orvoshoz és kérdezzem meg.
Az orvoshoz reggel fél nyolc és nyolc között lehet menni időpont híján, úgyhogy szépen elsétáltam másnap reggel és beléptem az ajtón. Egy igen szűk csigalépcső tetejéről egy nyolcvan körüli, testes, nagyorrú bácsi jött le szuszogva. Biztos voltam benne, hogy a poros angolszövet zakó és az alatta feszülő, divatjamúlt pulóver hózentrógert rejt. A bácsi – bár jól beszél angolul – az alapvető dolgokat hollandul mondta, jó reggelt, jöjjön be, üljön le, miben segíthetek?
A rendelő, vagyis inkább az iroda egy hihetetlenül túlzsúfolt szoba volt, tele könyvespolcokkal, szőnyegekkel, a dísztárgyak között egy-egy preparátum, csontvázrészlet, és többnyelvű irodalom. A cirádás íróasztal ki se látszott a papírhalmok, kislámpák, tollak és további dísztárgyak sokaságából, és mindennek tetejébe a vendég, (pardon!) a beteg oldalán egy használt hamutartó is ott figyelt.
Technológiának, számítógépnek, irodai berendezésnek és fehér köpenynek nyoma sem volt sehol. A bácsi szépen felvette az adataimat egy kartonra, kék és piros színű golyóstollal, majd egy hatalmas könyvből kikereste a gyógyszereim hatóanyaga alapján a holland gyógyszereimet. Mindeközben hihetetlenül kedvesen és érdeklődően kérdezgetett Magyarországról, majd elmesélte, hogy egy csomó magyar menekült ide 56-ban. Ezt illusztrálandó lebányászott egy könyvet az egyik polcról, aminek lefénymásolta a borítóját (egy másik szobában, nyilván ott tartja az űrkorszakot), mondván, hogy ezt illene elolvasnom: Hongaren in Nederland – Nederlanders in Hongarije (Vijftig jaar na 1956). Utána még felírta egy cetlire az egyik magyar páciense nevét, címét és telefonszámát, aki 30 éve Amszterdamban él, hogy hívjam fel és találkozzak vele, és mondjam meg neki, hogy üdvözli.
Utána felállt, kikísért, megveregette a vállamat és mondta, hogy jöjjek, ha receptre van szükségem, előtte egy héttel meg menjek el laborra.
Ezután a biztosító azért még szívózott egy kicsit, hogy mégse mondhatom vissza az extra csomagot, de az Alex Butlertől elcsent túlélési technikámmal írtam nekik egy e-mailt, hogy mennyire elégedetlen vagyok a szolgáltatásukkal, és hogy mit adnak a pénzemért cserébe és akkor felmondom a teljes biztosítást és keresek egy jobb biztosítót. A következő napon sűrű elnézésekkel teli levelet kaptam, amiben értesítettek, hogy a szerződésemet módosították az alapcsomagra és a túlfizetést visszautalják. :)
Sunday, 10 February 2013
Feri és a fogászati turizmus
Elhessegetni hiába is próbáltam volna, a gyanú árnyéka már az amszterdami reptéren rám telepedett, amikor a harmadik, súlyos csomagjait cipelő ember is áttörte magát a laza soron, amelyet utastársaimmal alkottam, hogy odafurakodhasson a zárt kapuhoz, ami után a repülőgépbe vezető cső jön. A sornak igazából nem volt funkciója, hiszen a jegyeken ott szerepelt az ülés száma, egyszerűen csak kialakult magától, kicsit rendbe szedve a várakozókat, amíg a kaput kinyitják.
„Na,” gondoltam magamban, „ezek tuti magyarok,” és később ez be is igazolódott. Még jó, szagról felismerem a honfitársaimat. Ha volna valami különleges szenzorom, amivel láthatóvá válik a hisztériába hajló szorongás, akkor valószínűleg izzó lávaszörnyeket látok a lenőtt hajú néni meg a két társa helyén. Így viszont csak a szokásos cirkuszt láttam, azt meg már láttam elégszer, úgyhogy visszamerültem a könyvembe inkább.
Kisvártatva azonban a tarkómra koppintott a magyar valóság megint. — Nehogymá bazmeg végig kelljen má állnunk ezt a kibaszott sort, bazmeg! — fejezte ki egyet nem értését a Schiphol szervezésével kapcsolatban egy harminc körüli hazámfia közvetlenül a hátam mögött, két barátja sűrű helyeslését váltva ki ezzel.
A hátizsákom súlya hirtelen a duplájára nőtt, és megértettem, hogy bizonyos, külföldön élő barátaim miért tesznek úgy, mintha nem értenének magyarul idekint.
A morgolódás mögöttem és az ideges zizegés előttem tovább folyt, én pedig egyre nyugtalanabb lettem a gondolattól, hogy Magyarországra megyek. Ami – lássuk be – elég nevetségesen hangzik, tekintve, hogy egy hónapja költöztem el, tehát semmi időm nem volt megismerni, nemhogy megszokni Hollandiát.
Másnap hajnalban, a félig átdumált/evett/ivott éjszaka után Fruzsival kocsiba ültünk és elmentünk a fogorvoshoz. A fogorvos nem jött, az eső viszont igen, úgyhogy háromnegyed óra várakozás után átmentünk a közeli Europarkba kávézni. A dohányboltban a következő borzalmat találtam mondani az eladónak: — Jó reggelt! Tudok itt kártyával fizetni? — Mit képzel, ez egy dohánybolt! — teremtett le az eladó, olyan arckifejezéssel, mintha afelől érdeklődtem volna, hogy megvehetem-e féláron a kedves édesanyja veséjét. — Köszönöm, hogy legalább nem ütött meg, — mondtam, és kipenderültem a boltból, ráébredve, hogy egy hónapja nem találkoztam egyetlen ellenséges eladóval sem.
Furcsa, hogy milyen észrevétlen, amikor a dolgok rendben vannak.
A Szabadság-hídnál járva végre előkerült a fogorvosom is, úgyhogy szerencsém volt zakkanni egyet a metrón is, útban vissza a rendelőhöz. Az első dolog, ami feltűnt, hogy a velem szemben lévő ablakon (bent a kocsiban) végigfutó matrica annyit óhajtott közölni velem hatalmas betűkkel, hogy TILOS! Aztán részletezte, úgy két méteren át, hogy mit tilos. Meg hogy mennyit fogok fizetni, ha elkapnak. Mert nyilván meg fogom szegni az összes ostoba szabályt, amit első körben is azért kellett hozni, mert a BKV tudja, hogy én képtelen vagyok normálisan viselkedni egy metrón, anélkül, hogy másokat bántanék a jelenlétemmel.
Amint ezen túltettem magam, felűnt, hogy mindenki (és szombat délelőtt lévén nem voltak túl sokan) talált valami figyelemre méltó részletet a cipőjén, amit nagy koncentrációval meg kellett figyelnie. Néha azért lopva odapillantottak a szemük sarkából a többiekre, hogy meggyőződjenek arról, hogy ők is megtalálták az élet értelmét a cipőjükön. Ez egy ideig kifejezetten szórakoztató volt, de amikor a velem csaknem szemben ülő, nagyon különleges arcú lány észrevette, hogy a cipőm helyett az arcát nézem, nagyon ijedten kapta el a fejét, mintha a tekintetem a Százarcú Boszorka vasvillatekintete lett volna. Ezek után kicsit úgy éreztem magam, mint a Puppet Masters-ben, ahol minden alien embernek látszik és vigyázni kell, nehogy kiszúrják, hogy te nem tartozol közéjük, mert akkor sikítva mutatnak rád, és game over van.
Mindez két dolog miatt tűnt egyáltalán fel:
1) Napi másfél órát töltök el a metrón Amszterdamban. Az emberek nem halnak szörnyet attól, ha összeakad a tekintetük, márpedig összeakad, mert nem para egymásra nézni.
2) Egy hónap alatt sehol sem találtam olyan feliratot sem metrón, sem buszon, sem villamoson, ami a pofámba üvöltötte volna, hogy tudják, hogy bliccelek és ha elkapnak, mennyit* fogok fizetni. Tiltó ikonok persze itt is vannak, az ajtó fölött, kicsi táblákon, de azok inkább tisztázzák, hogy mik a szabályok, nem pedig ordítva fenyegetnek.
(* igazából a helyszínen csak a felét)
A továbbiakban még annyit vettem észre, hogy szintén egy hónapja nem próbált nekem senki sem autót, sem olcsó csirkecombot, sem szexis fehérneműt eladni plakáton vagy szórólapon. A plakátok Amszterdamban leginkább programokat hirdetnek, esetleg szolgáltatásokat, de terméket nem. Szórólapot osztogatni nem divat, ingyenes újságot előreköszönéssel igen, és azon a napon, amikor mindenki megfázott, a Kleenex kis csomag papírzsebkendőket osztogatott a metrómegállókban, jobbulást felkiáltással. Bejött, azóta is Kleenex pézsét vásárolok folyton.
A fogászat egyéként a jó élmények közé tartozott, tehát jó magyar gondolkodásmóddal a történet nem említésre méltó. Abban mindenesetre biztos vagyok, hogy nagyon érdekes élmény lesz mondjuk egy fél év kihagyás után újra Budapestre látogatni. Addig meg csak elleszek valahogy itt, a szívélyes eladók és a kultúrát hirdető plakátok világában.
„Na,” gondoltam magamban, „ezek tuti magyarok,” és később ez be is igazolódott. Még jó, szagról felismerem a honfitársaimat. Ha volna valami különleges szenzorom, amivel láthatóvá válik a hisztériába hajló szorongás, akkor valószínűleg izzó lávaszörnyeket látok a lenőtt hajú néni meg a két társa helyén. Így viszont csak a szokásos cirkuszt láttam, azt meg már láttam elégszer, úgyhogy visszamerültem a könyvembe inkább.
Kisvártatva azonban a tarkómra koppintott a magyar valóság megint. — Nehogymá bazmeg végig kelljen má állnunk ezt a kibaszott sort, bazmeg! — fejezte ki egyet nem értését a Schiphol szervezésével kapcsolatban egy harminc körüli hazámfia közvetlenül a hátam mögött, két barátja sűrű helyeslését váltva ki ezzel.
A hátizsákom súlya hirtelen a duplájára nőtt, és megértettem, hogy bizonyos, külföldön élő barátaim miért tesznek úgy, mintha nem értenének magyarul idekint.
A morgolódás mögöttem és az ideges zizegés előttem tovább folyt, én pedig egyre nyugtalanabb lettem a gondolattól, hogy Magyarországra megyek. Ami – lássuk be – elég nevetségesen hangzik, tekintve, hogy egy hónapja költöztem el, tehát semmi időm nem volt megismerni, nemhogy megszokni Hollandiát.
Másnap hajnalban, a félig átdumált/evett/ivott éjszaka után Fruzsival kocsiba ültünk és elmentünk a fogorvoshoz. A fogorvos nem jött, az eső viszont igen, úgyhogy háromnegyed óra várakozás után átmentünk a közeli Europarkba kávézni. A dohányboltban a következő borzalmat találtam mondani az eladónak: — Jó reggelt! Tudok itt kártyával fizetni? — Mit képzel, ez egy dohánybolt! — teremtett le az eladó, olyan arckifejezéssel, mintha afelől érdeklődtem volna, hogy megvehetem-e féláron a kedves édesanyja veséjét. — Köszönöm, hogy legalább nem ütött meg, — mondtam, és kipenderültem a boltból, ráébredve, hogy egy hónapja nem találkoztam egyetlen ellenséges eladóval sem.
Furcsa, hogy milyen észrevétlen, amikor a dolgok rendben vannak.
A Szabadság-hídnál járva végre előkerült a fogorvosom is, úgyhogy szerencsém volt zakkanni egyet a metrón is, útban vissza a rendelőhöz. Az első dolog, ami feltűnt, hogy a velem szemben lévő ablakon (bent a kocsiban) végigfutó matrica annyit óhajtott közölni velem hatalmas betűkkel, hogy TILOS! Aztán részletezte, úgy két méteren át, hogy mit tilos. Meg hogy mennyit fogok fizetni, ha elkapnak. Mert nyilván meg fogom szegni az összes ostoba szabályt, amit első körben is azért kellett hozni, mert a BKV tudja, hogy én képtelen vagyok normálisan viselkedni egy metrón, anélkül, hogy másokat bántanék a jelenlétemmel.
Amint ezen túltettem magam, felűnt, hogy mindenki (és szombat délelőtt lévén nem voltak túl sokan) talált valami figyelemre méltó részletet a cipőjén, amit nagy koncentrációval meg kellett figyelnie. Néha azért lopva odapillantottak a szemük sarkából a többiekre, hogy meggyőződjenek arról, hogy ők is megtalálták az élet értelmét a cipőjükön. Ez egy ideig kifejezetten szórakoztató volt, de amikor a velem csaknem szemben ülő, nagyon különleges arcú lány észrevette, hogy a cipőm helyett az arcát nézem, nagyon ijedten kapta el a fejét, mintha a tekintetem a Százarcú Boszorka vasvillatekintete lett volna. Ezek után kicsit úgy éreztem magam, mint a Puppet Masters-ben, ahol minden alien embernek látszik és vigyázni kell, nehogy kiszúrják, hogy te nem tartozol közéjük, mert akkor sikítva mutatnak rád, és game over van.
Mindez két dolog miatt tűnt egyáltalán fel:
1) Napi másfél órát töltök el a metrón Amszterdamban. Az emberek nem halnak szörnyet attól, ha összeakad a tekintetük, márpedig összeakad, mert nem para egymásra nézni.
2) Egy hónap alatt sehol sem találtam olyan feliratot sem metrón, sem buszon, sem villamoson, ami a pofámba üvöltötte volna, hogy tudják, hogy bliccelek és ha elkapnak, mennyit* fogok fizetni. Tiltó ikonok persze itt is vannak, az ajtó fölött, kicsi táblákon, de azok inkább tisztázzák, hogy mik a szabályok, nem pedig ordítva fenyegetnek.
(* igazából a helyszínen csak a felét)
A továbbiakban még annyit vettem észre, hogy szintén egy hónapja nem próbált nekem senki sem autót, sem olcsó csirkecombot, sem szexis fehérneműt eladni plakáton vagy szórólapon. A plakátok Amszterdamban leginkább programokat hirdetnek, esetleg szolgáltatásokat, de terméket nem. Szórólapot osztogatni nem divat, ingyenes újságot előreköszönéssel igen, és azon a napon, amikor mindenki megfázott, a Kleenex kis csomag papírzsebkendőket osztogatott a metrómegállókban, jobbulást felkiáltással. Bejött, azóta is Kleenex pézsét vásárolok folyton.
A fogászat egyéként a jó élmények közé tartozott, tehát jó magyar gondolkodásmóddal a történet nem említésre méltó. Abban mindenesetre biztos vagyok, hogy nagyon érdekes élmény lesz mondjuk egy fél év kihagyás után újra Budapestre látogatni. Addig meg csak elleszek valahogy itt, a szívélyes eladók és a kultúrát hirdető plakátok világában.
Subscribe to:
Posts (Atom)