Lelkes támogatója és használója vagyok az olyan közösségi kezdeményezéseknek, amelyek jobb, korszerűbb, elérhetőbb alternatívát nyújtanak betokosodott, kényelmetlen és drága szolgáltatásokra. Kedvelem az Ubert, jó ötletnek tartom a BlaBlaCart meg a ShareYourMealt, és ha tehetem, az Airbnb-t használom a Booking helyett. Nem azért, mert a Booking rosszabb (sőt, egy csomó szempontból sokkal jobban szervezett), hanem azért, mert szívesebben fizetek egy magánszemélynek, aki kiadja nekem a lakását néhány napra, mint egy szállodának, ahol csak egy névtelen és arctalan vendég vagyok, akiről minden percben megpróbálnak lehúzni egy újabb bőrt, miközben egy jellegtelen szobában szállásolnak el minimum kétszer annyiért, mint amennyibe egy szoba kerül az Airbnb-n.
A bajt itt is, mint mindenhol máshol, a nyerészkedő, a közösségi szerveződés alapvető ideológiájával gátlástalanul visszaélő, kisstílű faszfejek jelentik.
A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy az illető illegálisan, a lakás tulajdonosa tudtán kívül, a megfelelő biztosítással nem rendelkezve adja ki a szobát az albérletében. Ezzel egyrészt feketén jut jövedelemhez (ez a vendéget annyira nem érinti, mert az Airbnb vállal anyagi garanciákat), másrészt lehetetlen helyzetbe hozza a bérlőt, főleg akkor, ha nem csak pár napos tartózkodásról van szó, hiszen a tudtán kívül illegálisan tartózkodik egy olyan szobában, amiért még fizet is.
Berlini életem első négy hónapjából kettőt sikerült Airbnb-s, egyet pedig simán csak kéz alatt kiadott szobában töltenem. (A második hónapban egy ismerősöm jóvoltából ingyen lakhattam valakinek a lakásában, cserébe locsolnom kellett a filodendront.)
Az első szobát még Hollandiából vettem ki, örültem, mint majom a farkának, mert az utolsó pillanatban sikerült megállapodni, de ez nem jelenti azt, hogy ne ért volna néhány meglepetés, amikor megérkeztem. Az első meglepetés, ami a leírásból nem derült ki az volt, hogy ez tulajdonképpen egy kollégiumi szoba. A szoba eredeti, legális bérlője (akit az Airbnb-n kicsit másképp hívnak, mint valójában) valahol máshol lakott, és havi 540 euróért adta ki a szobáját, amihez két, angolul nem beszélő, viszont felettébb barátságtalan lakótárs is hozzátartozott. A koleragyanús konyhában nagyanyáink rosszabb napjait idéző villanytűzhely árválkodott, és ha véletlenül kimentem kávét csinálni magamnak, ezzel rányitva a társbérlőim földijeire, akik európai szemmel nézve sajátos kultúrájukat képviselve igen hangosan múlatták az időt minálunk, olyan hirtelen voltam képes csendet generálni, hogy magam is meglepődtem. Minden alkalommal. A remek szobához a leírás alapján egyébként járt mosó- és szárítógép, de mint utóbb kiderült, ezek a pincében kialakított mosodában voltak megtalálhatóak, használatukhoz pedig kártyára volt szükség, amit egy másik emeleten, egy csak érmével működő automatával lehetett feltölteni. Na, ezért a kártyáért 12 napig könyörögtem, és majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy csak amiatt kaptam meg végül, mert feljelentettem a pasast az Airbnb-nél, akik megfenyegették, hogy szerződésszegés miatt vissza fogják vele fizettetni a teljes összeget.
A harmadik hónapot egy magyar/német család lakásában töltöttem. Ezt is a legutolsó pillanatban sikerült megtalálni, ezúttal egy facebook csoportban. A szobát több dolog is érdekessé tette. Nem lehetett például megnézni előre, mert a család a karácsonyi ünnepek miatt Magyarországon tartózkodott, és ezek szerint egy darab barátjuk sincs, akire rábízták volna a kulcsot meg az ügyintézést. Szóval bemondásra vettem ki a szobát, előre átutaltam a pénzt (320 euró), mivel az eredeti 350-ből sikerült alkudnom egy kicsit (még jó, hiszen a kulcsot csak a másik szobát bérlő ismerősük hozta Berlinbe harmadikán este, úgyhogy az első három napot hülye lettem volna kifizetni, bár elvárták volna), és ugyanígy vakon kénytelen voltam átutalni 300 euró kauciót (mondom, full illegális, fekete üzletről beszélünk). Itt egy kicsit nagyobb volt a meglepetés, mert az elképzelt szoba helyett egy teljesen berendezett és zsúfolásig megtelt nappalit kaptam, amiből használhattam a kanapét, a tévét meg az íróasztalt. A bőröndömből nem volt alkalmam kipakolni, mert nem volt hová. Szerencsére az itteni lakótárs (a másik bérlő) tök jó fej volt és egész jól elvoltunk egymás mellett. Mondanom sem kell, hogy kiköltözésemkor csak 200 eurót kaptam vissza a kaucióból, azzal az ígérettel, hogy a többit paypalen keresztül visszautalják. Egy hét múlva, amikor rákérdeztem, kiderült, hogy jaj, elfelejtették. Nehéz ezt nem annak betudni, hogy a magyarok általában milyenek egymással, főleg külföldön. Egyrészt nem azt adja, amit ígér, kétszeresen bebiztosítja saját magát, miközben semmit sem garantál, nem ír alá, majd kényelmesen elfelejti visszaadni a kaució egyharmadát. És közben azt hiszi, hogy tök rendben van, amit tesz.
A negyedik hónapban Neuköllnben vettem ki egy „művész által kivitelezett” szobát, 580 euróért, egyszerűen nem találtam más lehetőséget. A végletekig arrogáns francia már az első napon elmondta, hogy ő 900 eurót fizet az egész lakásért rezsivel együtt, és ennek nekem csak a felét kell fizetnem, plusz egy keveset a bútorokért. Hurrá! Nos, az én szobám úgy 14 négyzetméter körül lehetett, a szemét- és biciklitároló udvarra nyíló ablakkal. A padló helyett gyatrán bordóra festett beton virult, a szobát pedig egy méter nyolcvannál vízszintesen kettévágták „a művész által kivitelezett” vasgalériával, amit elfelejtettek lefesteni plusz rozsdátlanítani, viszont sikerült lelógatni róla egy hintát, amitől csak kígyónő-mozgással lehetett ki-bejönni, mert a hinta ott figyelt 70 centire az ajtótól. A bútorok, amikért az extra pénzt kellett fizetni kimerültek 2 db legolcsóbb ikeás fémpolcban, egy dohányzóasztalban és egy kicsi számítógépasztalban. A két darab trepnire rábaszott matracot nem nevezném bútornak (bár Berlinben erről néhányan azt gondolják, hogy egyfajta ágy). Mivel a költségek felét én álltam, azt gondolhatnánk, hogy ez egy meglehetősen kis lakás volt, de ez nem igaz. A főbérlőm szobája 50 négyzetméter körül járt, plusz volt alatta még egy szoba (ahová egy csapóajtón keresztül lehetett lemenni), ami hangstúdiónak volt berendezve. Természetesen ezekhez a helyiségekhez én nem fértem hozzá. Másnap az együgyű nyomorult azt is elpanaszolta, hogy ez tulajdonképpen nem lakás, hanem üzlethelyiség, és ő hivatalosan nem is lakhat itt, ezért ha véletlenül csöngetnek vagy kopognak, semmiképp se nyissak ajtót, és maradjak csendben, mert ha a tulajdonos megtudja, hogy valaki itt lakik (pláne plusz egy fő), akkor repülünk az utcára. Ez megmagyarázta azt is, hogy miért nem volt kaputelefon bekötve a lakásba, ami miatt hetekig rohangáltam egy postai küldemény után.
Mindez azért nem vicces, mert az Airbnb-s szoba- és lakásárak általában legalább a rendes bérleti díj kétszeresére rúgnak, ami nem volna baj, ha a kiadók komolyan vennék, hogy ez egy szolgáltatás (egyébként jónéhány pozitív tapasztalatom is van, bár azok rövid távú utazások voltak). Ehhez képest rengetegen úgy élnek vissza a rendszerrel, hogy kivesznek egy kétszobás lakást, majd Airbnb-n keresztül kiadják a másik szobát sokkal többért, mint amennyibe valójában kerül, de semmiféle szolgáltatást nem nyújtanak cserébe, mondván, hogy mostantól lakótársak vagyunk, vagyis senki sem vendég. Persze, lakótársak, kötelezettségekkel, jogok nélkül. Ezért kezdte ugyanis minden főbérlőm azzal, hogy nem szabad regisztrálnom az önkormányzatnál. Ami azért jó, mert Németországban regisztrált lakcím nélkül konkrétan semmit nem lehet elintézni. Nem írhatsz alá szerződést egy mobilszolgáltatóval, nem tudsz egészségbiztosítást kötni, nem tudsz vállalkozni, rosszabb esetben még bankszámlát se tudsz nyitni. Viszont mindezért cserébe kétszeres árat fizetsz a lakhatásodért.
És számomra megdöbbentő módon a legtöbben nincsenek tisztában azzal sem, hogy az Airbnb-vel történő ilyetén visszaélések egyenes következménye az, hogy a rendes lakbérárak az egekbe emelkedtek az elmúlt néhány évben, Európa minden egyes nagyvárosában. És ezért sem felelősségre vonás, sem büntetés nem jár. Az egyszeri lakáskereső meg szépen befogja a száját és fizet, mint a kisangyal, ha nem óhajt a híd alatt aludni.
Berlini életem első négy hónapjából kettőt sikerült Airbnb-s, egyet pedig simán csak kéz alatt kiadott szobában töltenem. (A második hónapban egy ismerősöm jóvoltából ingyen lakhattam valakinek a lakásában, cserébe locsolnom kellett a filodendront.)
Az első szobát még Hollandiából vettem ki, örültem, mint majom a farkának, mert az utolsó pillanatban sikerült megállapodni, de ez nem jelenti azt, hogy ne ért volna néhány meglepetés, amikor megérkeztem. Az első meglepetés, ami a leírásból nem derült ki az volt, hogy ez tulajdonképpen egy kollégiumi szoba. A szoba eredeti, legális bérlője (akit az Airbnb-n kicsit másképp hívnak, mint valójában) valahol máshol lakott, és havi 540 euróért adta ki a szobáját, amihez két, angolul nem beszélő, viszont felettébb barátságtalan lakótárs is hozzátartozott. A koleragyanús konyhában nagyanyáink rosszabb napjait idéző villanytűzhely árválkodott, és ha véletlenül kimentem kávét csinálni magamnak, ezzel rányitva a társbérlőim földijeire, akik európai szemmel nézve sajátos kultúrájukat képviselve igen hangosan múlatták az időt minálunk, olyan hirtelen voltam képes csendet generálni, hogy magam is meglepődtem. Minden alkalommal. A remek szobához a leírás alapján egyébként járt mosó- és szárítógép, de mint utóbb kiderült, ezek a pincében kialakított mosodában voltak megtalálhatóak, használatukhoz pedig kártyára volt szükség, amit egy másik emeleten, egy csak érmével működő automatával lehetett feltölteni. Na, ezért a kártyáért 12 napig könyörögtem, és majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy csak amiatt kaptam meg végül, mert feljelentettem a pasast az Airbnb-nél, akik megfenyegették, hogy szerződésszegés miatt vissza fogják vele fizettetni a teljes összeget.
A harmadik hónapot egy magyar/német család lakásában töltöttem. Ezt is a legutolsó pillanatban sikerült megtalálni, ezúttal egy facebook csoportban. A szobát több dolog is érdekessé tette. Nem lehetett például megnézni előre, mert a család a karácsonyi ünnepek miatt Magyarországon tartózkodott, és ezek szerint egy darab barátjuk sincs, akire rábízták volna a kulcsot meg az ügyintézést. Szóval bemondásra vettem ki a szobát, előre átutaltam a pénzt (320 euró), mivel az eredeti 350-ből sikerült alkudnom egy kicsit (még jó, hiszen a kulcsot csak a másik szobát bérlő ismerősük hozta Berlinbe harmadikán este, úgyhogy az első három napot hülye lettem volna kifizetni, bár elvárták volna), és ugyanígy vakon kénytelen voltam átutalni 300 euró kauciót (mondom, full illegális, fekete üzletről beszélünk). Itt egy kicsit nagyobb volt a meglepetés, mert az elképzelt szoba helyett egy teljesen berendezett és zsúfolásig megtelt nappalit kaptam, amiből használhattam a kanapét, a tévét meg az íróasztalt. A bőröndömből nem volt alkalmam kipakolni, mert nem volt hová. Szerencsére az itteni lakótárs (a másik bérlő) tök jó fej volt és egész jól elvoltunk egymás mellett. Mondanom sem kell, hogy kiköltözésemkor csak 200 eurót kaptam vissza a kaucióból, azzal az ígérettel, hogy a többit paypalen keresztül visszautalják. Egy hét múlva, amikor rákérdeztem, kiderült, hogy jaj, elfelejtették. Nehéz ezt nem annak betudni, hogy a magyarok általában milyenek egymással, főleg külföldön. Egyrészt nem azt adja, amit ígér, kétszeresen bebiztosítja saját magát, miközben semmit sem garantál, nem ír alá, majd kényelmesen elfelejti visszaadni a kaució egyharmadát. És közben azt hiszi, hogy tök rendben van, amit tesz.
A negyedik hónapban Neuköllnben vettem ki egy „művész által kivitelezett” szobát, 580 euróért, egyszerűen nem találtam más lehetőséget. A végletekig arrogáns francia már az első napon elmondta, hogy ő 900 eurót fizet az egész lakásért rezsivel együtt, és ennek nekem csak a felét kell fizetnem, plusz egy keveset a bútorokért. Hurrá! Nos, az én szobám úgy 14 négyzetméter körül lehetett, a szemét- és biciklitároló udvarra nyíló ablakkal. A padló helyett gyatrán bordóra festett beton virult, a szobát pedig egy méter nyolcvannál vízszintesen kettévágták „a művész által kivitelezett” vasgalériával, amit elfelejtettek lefesteni plusz rozsdátlanítani, viszont sikerült lelógatni róla egy hintát, amitől csak kígyónő-mozgással lehetett ki-bejönni, mert a hinta ott figyelt 70 centire az ajtótól. A bútorok, amikért az extra pénzt kellett fizetni kimerültek 2 db legolcsóbb ikeás fémpolcban, egy dohányzóasztalban és egy kicsi számítógépasztalban. A két darab trepnire rábaszott matracot nem nevezném bútornak (bár Berlinben erről néhányan azt gondolják, hogy egyfajta ágy). Mivel a költségek felét én álltam, azt gondolhatnánk, hogy ez egy meglehetősen kis lakás volt, de ez nem igaz. A főbérlőm szobája 50 négyzetméter körül járt, plusz volt alatta még egy szoba (ahová egy csapóajtón keresztül lehetett lemenni), ami hangstúdiónak volt berendezve. Természetesen ezekhez a helyiségekhez én nem fértem hozzá. Másnap az együgyű nyomorult azt is elpanaszolta, hogy ez tulajdonképpen nem lakás, hanem üzlethelyiség, és ő hivatalosan nem is lakhat itt, ezért ha véletlenül csöngetnek vagy kopognak, semmiképp se nyissak ajtót, és maradjak csendben, mert ha a tulajdonos megtudja, hogy valaki itt lakik (pláne plusz egy fő), akkor repülünk az utcára. Ez megmagyarázta azt is, hogy miért nem volt kaputelefon bekötve a lakásba, ami miatt hetekig rohangáltam egy postai küldemény után.
Mindez azért nem vicces, mert az Airbnb-s szoba- és lakásárak általában legalább a rendes bérleti díj kétszeresére rúgnak, ami nem volna baj, ha a kiadók komolyan vennék, hogy ez egy szolgáltatás (egyébként jónéhány pozitív tapasztalatom is van, bár azok rövid távú utazások voltak). Ehhez képest rengetegen úgy élnek vissza a rendszerrel, hogy kivesznek egy kétszobás lakást, majd Airbnb-n keresztül kiadják a másik szobát sokkal többért, mint amennyibe valójában kerül, de semmiféle szolgáltatást nem nyújtanak cserébe, mondván, hogy mostantól lakótársak vagyunk, vagyis senki sem vendég. Persze, lakótársak, kötelezettségekkel, jogok nélkül. Ezért kezdte ugyanis minden főbérlőm azzal, hogy nem szabad regisztrálnom az önkormányzatnál. Ami azért jó, mert Németországban regisztrált lakcím nélkül konkrétan semmit nem lehet elintézni. Nem írhatsz alá szerződést egy mobilszolgáltatóval, nem tudsz egészségbiztosítást kötni, nem tudsz vállalkozni, rosszabb esetben még bankszámlát se tudsz nyitni. Viszont mindezért cserébe kétszeres árat fizetsz a lakhatásodért.
És számomra megdöbbentő módon a legtöbben nincsenek tisztában azzal sem, hogy az Airbnb-vel történő ilyetén visszaélések egyenes következménye az, hogy a rendes lakbérárak az egekbe emelkedtek az elmúlt néhány évben, Európa minden egyes nagyvárosában. És ezért sem felelősségre vonás, sem büntetés nem jár. Az egyszeri lakáskereső meg szépen befogja a száját és fizet, mint a kisangyal, ha nem óhajt a híd alatt aludni.
