Feri és barátai

Remélni se mertem, hogy így lesz, de a barátai kapcsolataim nem szakadtak meg. A barátaim keresnek online, sms-ben, néhányan meg is látogatnak. Szerencsére nem várják el, hogy idegenvezető legyek, mert abban elég rossz vagyok, úgyhogy ha meg akarnak nézni valamit, elmennek és megnézik önállóan.

Néha azért én is megnézek egy-két dolgot. :)

Nagyon furcsa élmény a reptéren várni az érkezőkre, miközben még magam se tartozom ide egészen. Ülök az Arrivals felirat alatt, nézem az utazókat és azon gondolkodom, hogy miről kéne mesélnem. Kicsit Cseh Tamás-feeling, mint Az éjféli gyors: „Majd mit beszélünk Marival, ki rég disszidált és holnap éjjel érkezik az éjféli vonattal.”

Fruzsival az Iamsterdam d betűjében.

Mert az igazán bensőséges pillanatok ismert helyekhez tartoznak, az első randi a Western sörözőhöz, a grafikus bulik az Aloéhoz, a közös szülinap a Grandióhoz, a hajnalig tartó beszélgetések az ebédlőnkhöz, a családi nyaralás Edericshez... így emlékszem, ez teszi teljessé a történetet. Itt minden újdonság, minden együttlét egy felfedezés izgalmával vegyül, máshová irányul a fókusz. Szerencsére azért alakul ez is, mert a Vibes-ba Fruzsi már hazajön, és így lesz Kristóffal is majd. Most már a szobám is alkalmas vendégfogadásra, és előbb-utóbb azért eljutok oda is, hogy egyedül béreljek lakást.

Ez a kedvenc képem, Fruzsival üldögélünk a Schipholon.

Tulajdonképpen ez az internet egyik legérdekesebb tulajdonsága: megszünteti az igényt a biztonságot nyújtó hely iránt. Egy kétórás skype-beszélgetés Pedróval teljesen feltöltött, a Nesztával folytatott rövidke videócsetek, a facetime-olás Kristóffal ugyanolyan értékes pillanatok, mint amikor Marco (a Vibes tulajdonosa), mielőtt távoznánk, megkínál a mamája készítette limoncellóval, amitől aztán cikkcakkban megyek haza, és azt érzem, hogy itt is vannak már olyan helyek, ahol otthon érezhetem magam.

A Sunkel-család a borzasztó hideg ellenére is meglátogatja Ferit Amszterdamban.

És ezeknek a száma csak gyarapodik. A kínai all-you-can-eat, amit Danival fedeztünk fel megetette már a teljes Sunkel-családot, a Vibes-ban szinte minden barátom megfordult már, a Jasmine nevű thai étterem is a kedvencünk lett és biztos, hogy ha Fruzsi megint jön, újra elmegyünk isteni chicken green curryt enni oda. Ugye, Fruzsi? :)

Szilvivel a Jasmine-ban, finom Singha sört iszogatva.

Jövő héten kipróbálom, hogy megy itt a vendéglátás és meghívom Toshit meg a menyasszonyát Stefánia-vacsorára.

Most, hogy ezt írom, jövök rá, hogy a hely mellett mennyire fontos a kaja is. Ha az embereknek saját ízük van, akkor a nagyanyám májpörkölt, anyám töltött csirke, Mimami mézes zserbó, Pempi tökfőzelék, a Sunkel-család karácsonyi pulyka, Bogi babosszar, Kristóf songoku csirke, Molnár Eszterék harcsamáj ragu, Potyondi Petiék sushi, Maze zsírpizza, Yetike farsangi fánk, apám képviselőfánk, Toshi pedig calzone ízű. Megyek is és eszem valamit gyorsan. :)

Kristóf a kedvenc utcámban, a kínai negyed bejáratánál.

 

Feri a második fázisba lép

Két hete folyton azon kapom magam, hogy pitiáner dolgokon görcsölök.

Elment előttem a villamos. Bezárt a bolt, mielőtt odaértem. Túl sokat kellett várni a sorban. Túl hangosan nézik a tévét a lakótársaim. Semmi se jó. Semmi se stimmel. Mindenki leszar. A munkatársam csúnyán nézett rám. A hollandok hülyén csinálják a dolgokat. A hollandok hülyék. Az indiaiak is hülyék. Igazából mindenki hülye. És mindenki azért hülye, hogy engem irritáljon.

Amikor sokadszorra vettem észre, hogy efféle marhaságok járnak a fejemben, gondolkodni kezdtem. Én nem vagyok ilyen, túl sok okom meg (leszámítva a lopást és azt, hogy az egyik kollégám utál) nincs, hogy ennyire ne érezzem magam jól. Szóval valami nincs rendben velem, úgyhogy nekiálltam keresgélni a neten.

És persze ott volt, világosabban, mint a nap. Kultúrsokkom van.

A kutatások szerint a kultúrsokknak négy fázisa ismert. Az első kettőbe mindenki beleesik, aki külföldre költözik. A harmadikban eldől, hogy a negyedik milyen lesz.

Az első fázisban euforikusan látod a világot, minden jobb, mint eddig, mindenki kedves, szép, odaadó, az új ország zseniális és lehengerlő. Kb. két-három hónapig. Aztán jön a második fázis, ezt élem én most meg.

A második fázisban rád tör az egyedüllét, az idegenség, a rémület, az értetlenség, a szorongás és az elkeseredés.  Ez teljesen normális, csak nehéz levenni, főleg, ha az ember sose hallott róla. Sajnos, a legtöbb ember ebben a fázisban reked, és ők hiába költöznek haza, ott pont ugyanez a két fázis vár rájuk. Őszintén remélem, hogy én nem ebbe a kategóriába tartozom. Mondjuk, igazából biztos vagyok benne. :)

Szerencsés esetben a negatív rettenet szintén nem tart tovább három hónapnál. Utána jön a harmadik fázis, amikorra megtanulod, hogy hogyan működnek a dolgok, találkozol megfelelő emberekkel, barátokat szerzel, rutinosan kezded élni az életed. Magyarul normalizálódik a helyzet.

A negyedik fázisban pedig két út van. Az egyikben elveszted a régi identitásodat és az új ország tagjává válsz, a másikban pedig megtartod, amit fontosnak gondolsz a régiből, és felveszed, ami tetszik az újból. Ez utóbbi esetben aztán akárhol élhetsz, mindenhol jól fogod magad érezni.

Ez volna hát a cél. :)

Szerencsére, amióta felismertem, hogy mi van, sokkal könnyebb kezelni a helyzetet. Reményeim szerint, ha tudatosan próbálok eljutni a harmadik fázisba, kicsit gyosrabban megy majd, mintha csak sodródnék az árral. Meglátjuk.

Azért az mindenképp fura, hogy ezt nem nagyon tolják az ember arcába azokon a fórumokon, ahol mindenki tolja a tutit a kiköltözésről. Sokat segítene.