Feri a metrón

Az első kellemes tapasztalatom a GVB-ről (ami kb. az amszterdami BKV-nak felel meg) az volt, amikor a jegyirodájuk előtt finom sütit osztottak január elsején. Aztán egy ideig azt hittem, hogy náluk minden percre pontosan működik, egészen addig, amíg egy reggel el nem kezdtem figyelni a feliratot, ami azt jelzi, hogy mikor jön a metró.

Csakhamar arra jutottam, hogy viszonylag könnyű betartani az előrejelzést, ha azt félpercenként hozzáigazítjuk a valósághoz. A kijelző szerint a metróm 6 perc múlva jön, na mondom, pont van idő egy cigire. Rágyújtok, majd ismét a kijelzőre nézek: a metró épp most érkezik. A fene, mondom, és gyorsan elnyomom a cigit. A metró azonban sehol nincs. A kijelző szerint ugyanis 8 perc múlva lesz itt. Éljen. :)

Ezzel együtt azért azt kell mondanom, hogy az amszterdami tömegközlekedés teljesen rendben van. Ez persze nagyrészt az utazóktól is függ; álmos, fáradt, egykedvű arcokat nap mint nap látok a járműveken, elgyötört, fájdalmas tekintetű, az egész világra besértődött, a végsőkig feszült arcoknak azonban híre-hamva nincs. Talán ezért sincs telefirkálva, szétszabdalva, összekoszolva, megrongálva minden.

Magyarként furcsa megélni, hogy az emberek visszamosolyognak, és ha van melletted üres hely, simán leülnek melléd. Ma délelőtt egy nyolcvanéves holland néni ült mellém, és nagyon magyarázott valamit. Miután tisztáztuk, hogy nem értem, elnézést kért, majd hibátlan angolsággal folytatta. Nem telt el három perc és már arról beszéltünk, hogy kinek milyen élmény volt Prágában Kafka háza. A velem szemben ülő negyvenes pasas mindvégig figyelt és mosolygott.

Persze, mondhatnám, ha minden működik, könnyű kedvesnek lenni. De mi van akkor, amikor a dolgok hirtelen leállnak? Hétfőn éjszaka Amszterdamot az a váratlan és soha-nem-látott természeti csapás érte, hogy esett 5 centi hó. Emiatt kedd reggel 50 helyett 125 perc alatt jutottam be a munkahelyemre. Az egy dolog, hogy a külvárosi busz kimaradt, de az egyik metrómra vártam 20 percet, a másikra 45-öt. A háromnegyed órás várakozás egy nyitott peronon a szakadó hóban a következő dolgokat eredményezte:

• a dohányzók elkezdtek csoportosulni és beszélgetni;
• a nemdohányzók közül is néhányan összeklikkelődtek;
• egy pár angolul beszélő nő elkezdte tudósítani a telefonjáról a körülöttük állóknak, hogy mi a helyzet.

Amikor kitudja, hány cigi és 45 perc fagyoskodás után megérkezett a metró, az emberek fele fért csak fel. Az őrületes tömeg ellenére nem volt lökdösődés, szitkozódás, tolakodás. Szépen, lassan, nyugodtan lépdelt mindenki a kocsi ajtajai felé, és amikor nem fért fel több ember, akkor megálltak és várták a következő szerelvényt. Amikor néhány perccel később az is befutott, én is felfértem, persze csak úgy, mint a heringek, valakinek a könyöke a vesémben, az én lábam kicsavarodva valaki másnak a lábai között, ahogy azt kell. Ráadául csuromhavasan. A következő megállónál egy ötvenes nő nagyon szeretett volna felszállni, de erre nem volt esély. Az emberek azért megpróbáltak helyet csinálni neki, és amikor nem sikerült, felnevetett, legyintett és kedvesen megköszönte.

Lehet, hogy a jólét teszi... egy részét biztosan. De ami mindez alatt ott ragyog, stabilan, marha jó alapokkal, az kérem, a kultúra. Hogy nem akarom bántani a másikat, csak mert most épp rossz. Hogy bízom benne, hogy mindjárt jobb lesz. Hogy egy mosoly nem kerül a világon semmibe.

Van mit tanulni.