Feri, a ki- és bevándorló

Én annyira vártam, hogy a XXI. században élhessek, a lakásomban tapsra kapcsolódjon a villany, az ajtók nyíljanak fotocellásan, akkora tévén játsszak Resident Evilt, amekkorát csak a Media Marktban lehet látni, repülő autót vezessek, eljussak a világűrbe, de ha oda nem is, legalább ne kelljen keserűen viccelnem a nyaralásról többé: „ebben az évben nemhogy a tengerentúlra, de még a Dunántúlra se jutok el”! Nem értettem az országhatárokat, látni akartam mindent, amit lehet (ez igazából azóta sem változott), felfedezni, megismerni, tapasztalni.

És nem csak vártam, szorgalmasan dolgoztam, tanultam, próbáltam megragadni a lehetőségeket, mert a családom jobbik felétől azt láttam, hogy ezt így kell csinálni. A nagyapám bejárta az egész világot, a nagybátyám a new yorki Metropolitanban hegedült, cigány nagyanyám németül kért elnézést, ha valaki az útjában állt.

Most, hogy két és fél éve Hollandiában élek, a gondolat beigazolódni látszik: szorgos munkával és kitartással (meg rendszeres reality check-kel) az ember gyereke igenis elérheti a céljait. Én legalábbis úgy látom, hogy az életem (magamhoz képest) sikeres, amire büszke lehetek.

Az a baj, hogy így látni csupán egy személyes döntés.

A világ hangosabbik része sajnos Ferit, a ki- és bevándorlót látja. Kivándorlóként bizonyos ismerőseim a következőket gondolták (gondolják?) rólam: gyökértelen, önmaga elől menekülő, önző és egoista, gyáva, a könnyebbik utat választó, szánalmasan naiv, áruló. Bevándorlóként jóval egyszerűbb a lista, mivel egyetlen kifejezésből áll (bár ez egy elég komplex gyűjtőfogalom): keleti blokkos (magyarul: hazug, csaló, ingyenélő, iskolázatlan, kulturálatlan, gyanús).

Hangsúlyozom, hogy ezek nem általános vélemények, az ismerőseim többsége egyáltalán nem így gondolja, de ezzel együtt mindez egy létező, jól hallható, dögszagúan XX. századi ítélet.

Ez azért furcsa nekem, mert bizonyos koncepciók, amelyek alapján a fejlett világban az emberek megkülönböztetik egymást, az én magyar agyamból hiányoznak. Erre nemrég jöttem rá, és ha pontos akarok lenni, akkor nem is én jöttem rá, hanem a plútói kultúrattasé, aki azt mesélte a minap, hogy a Glee-ben egy tanár kettéválasztotta a csoportot, fehérekre és etnikai kisebbségekre. És amikor Mercedes, a néger lány beállt egy csoportba az ázsiaiakkal, akkor egy pillanatra nem értette, hogy miért. Hiszen Mercedes nem etnikai kisebbség, ő fehér, csak (a kultúrattasé szavaival élve) dark white!

És valóban. Közel negyvenévnyi magyarországi lét során egyszer se beszéltem se négerrel, se muzulmánnal, se japánnal, és az indiánokkal való közelebbi kapcsolatom is kimerült Old Shatterhand és Winnetou bromance-ének olvasásában. Ez nem jelenti azt, hogy bennem ne volnának rosszindulatú előítéletek, csak azt, hogy valahogy a szín alapján való kategorizálás nálam (nálunk) kimerül a szőke-kékszemű, lángvörös, hollófeketében, és ezek mindegyike a szépség egy formáját írja le, ami miatt Hófehérke mostoháján kívül nem sokan akartak még másokat lemészárolni.

Emiatt persze egyfelől kicsit érzéketlen vagyok az amerikai rasszizmusra (nem azért, mert nem tartom komoly problémának, csak mert az alapjait sem értem), másfelől meg nem esik jól, amikor azt hallom, hogy minden fehér ember gonosz rasszista, és nem használhatom a néger szót külföldön (nem a nigger, hanem a negro szóról beszélek), mert olyan hatást érek el vele (még négergyűlölők körében is), mintha egy élesített kézigránátot tartanék a kezemben.

Hasonló botrányt kavartam egyszer a munkahelyi ebédlőben (szerencsére csak a fehér kollégák körében), amikor az engem körbeálló ötfős japán klikknek azt találtam mondani, hogy megmondta a dédanyám is, hogy jön a sárga veszedelem. A japánokon kívül mindenki azonnal félrenyelt (ők meg visítva röhögtek, mert jóban voltunk és mert van humorérzékük). Innentől kezdve gyakori rendszerességgel küldtük egymást haza, én őket Kínába, ők engem Romániába.

És ennek ellenére nap mint nap találkozom az idegengyűlölettel, amit egyrészt a saját bőrömön tapasztalok, másrészt olvasok arról a határtalanul szürreális és értelmezhetetlen faszságról, ami Magyarországon történik. Azon a Magyarországon, ahol felnőve folyton azt kellett hallgatni, hogy miért nem utazhatunk, miért nem mehetünk külföldre dolgozni, miért nem lehet banánt meg Fa szappant kapni és miért kell titokban hallgatni a Szabad Európát a legbelső szobában, ahonnan nem hallatszik át a szomszédhoz. Hát most lehet. De megint ugyanoda lyukadunk ki: a magyaroknak jár, a többieknek nem jár. Úgy értem, a magyarországi, nemzeti öntudatú magyaroknak jár. Az erdélyi magyaroknak, a felvidéki magyaroknak és a cigányoknak nem jár. Azok nem magyarok. Ez főleg azért vicces, mert a (nevezzük őket gyűjtőnéven) mélymagyaroknak hiába jár, nekik nem kell. Aki elmegy, az úgyis mind hazaáruló, és különben is, magyar égre magyar ufót!

Vannak persze kivételek, hiszen a minap olvastam a Facebookon egy Angliában élő és dolgozó mélymagyar nőtől, hogy a négerek agya kisebb, az agykérgük egyharmada a fehérekéének, és hát a barázdáik is sokkal kevesebben vannak. És mivel (szerinte) Amerikában is az erőszakos bűncselekmények 90%-át színesbőrűek követik el, ezért minden néger szíveskedjék visszatakarodni Afrikába, mert Anglia a fehéreké (ezen belül London pedig a magyaroké és a lengyeleké, akiket szintén nem annyira kedvelünk, de mivel a boltjaikban van kolbász, egyelőre nem küldjük őket vissza Lengyelországba). Állatfarm, valaki?

Nem tudom, hol késik az a XXI. század, amiről én álmodozom, de néha az az érzésem, hogy az idő visszafelé halad. Magyarország vasfüggönyt emel, Nyugat-Európában a HR szerint fontosabb a származás, mint a szakmai felkészültség, és az új Nintendo DS-be hosszabb szünet után ismét beépítették a régiókódolást. Kicsit félek, hogy mikor jutunk el újra a cenzúrázott irodalomig és a szamizdatokig, de őszintén szólva nem csodálkoznék nagyon, ha ez megelőzné a zombi apokalipszist. Márpedig az még a szentírásban is benne van.

Feri a moziban

Annak ellenére, hogy a fél gyerekkorom mozibajárással telt, amióta Európában is elterjedt a sclerosis multiplex típusú, gyorsétteremmel összekötött „experience”, kétszer is meggondolom, mielőtt rászánom magam, hogy elmenjek megnézni egy filmet. Első körben ez csak a blockbusterektől fordított el sikeresen, és ezt azért – lássuk be – ostobaság volna bánni. Amikor azonban az exemmel megnéztük Almodóvar Megtört ölelések című remekét a Művész moziban, és mindketten azzal álltunk fel a székből, hogy az otthoni HDTV-nek jobb a felbontása, azóta tényleg nem sok minden képes rávenni, hogy így töltsem el a szombat estémet.
Jó, tudom, van Imax, meg minden, de őszintén (és lehet, hogy csak én vagyok immunis erre), én nem érzékeltem azt a hatalmas wow-élményt, amit a Hobbit 48 fps-verziójának kellett volna nyújtania azon a hatalmas, immerszív vásznon, csaknem 20 euróért. Azt meg sose értettem, amikor emberek ilyeneket mondanak, hogy „tudom, hogy szar volt a Prometheus, de azért a látványért érdemes volt elmenni”. Ez nyilván azért van, mert grafikusként kevésbé esek hasra „attól” a látványtól, a 3D-élményemet meg tökéletesen kielégíti a tévém, amin azt és akkor nézek, amikor akarok.
Akad persze kivétel, ha nem is sok. Néhány hete egy barátommal elmentem megnézni a Mad Maxet, mert ugye, vannak filmek, amiknél egyszerűen nem lehet kivárni a bluray megjelenését, és be kell vallanom, sok éve nem éreztem magam ennyire jól moziban. Kicsit furcsa volt ugyan, hogy összesen tizen ültünk a teremben (a bemutató napján, este hétkor), de hát ugye csaknem 20 kilométerre Amszterdamtól, itt Zombielandon nem elvárható, hogy egy effajta film teltházas legyen.
Ezen felbuzdulva tehát úgy döntöttem, itt az alkalom, hogy újra moziba járjak, úgyhogy felhívtam Y-t, aki kábé annyira geek, mint én, hogy nyomás, megnézzük a Jurassic Worldöt, mert hát DÍNÓVANBENNE! (Tessék csak nyugodtan leköpni, de a dinoszauruszok meg a sárkányok (és bár ezt SOHA nem vallanám be nyilvánosan, bizonyos színészek, akik félmeztelenül rohangálnak a filmjeikben) nálam másodpercek alatt képesek kiiktatni az intellektuális érdeklődést, ez van. Igen, tudom, az imént tettem szóvá, hogy mennyire gáz, ha emberek csak a látványért mennek moziba, DE A DÍNÓ MEG A SÁRKÁNY KIVÉTEL!!!)

Így hát múlt csütörtök este beújítottunk egy-egy nagy pohár dirty chai lattét a sztárbüxben, ahogy errefelé mondják (a szomszédos bürherkingbe mozi után terveztünk csak bemenni), elbuszoztunk a mozihoz, majd kisebb meglepetésünkre helyet foglaltunk a multiplex legkisebb (uszkve 50 fős) termében. Így persze könnyű teltházat képezni. Ami azt illeti, ez a trükk olyan jól működött, hogy első körben én is beszoptam. Mondtam is Y-nak, hogy kénytelen vagyok átértékelni a saját filmes besorolásaimat, mert ezek szerint a Mad Max erősen rétegfilmnek számít.
A minket körülvevő, 48 főből álló tömeg minden egyes tagja úgy gondolta, hogy feltétlenül éhen és szomjan fog halni, ha pont abban a két órában nem zabálhat folyamatosan, amíg a moziban ül, úgyhogy én sietve el is búcsúztam a mostantól-újra-moziba-fogok-járni nevű ötletemtől, de hát ha már itt vagyunk, ugye, nézzük meg a dínókat. (És igen, tisztában vagyok vele, hogy Bryce Dallas Howard nem a legfényesebb körte a csillárban, de én kedvelem, és akkor még nem is említettük Chris Prattet meg BD Wongot.)

Szóval, a film szépen elkezdődik, én belövöm a fejemnek az ő szögét, hogy a nyilvánvalóan nem 3D-re tervezett teremben a szemüveg ellenére ne duplán lássak, kezdek hozzászokni a Dolby 7.1-et lefitymáló térhatású csámcsogáshoz, amikor is balról vakító fehér fény villan, mint molynak az éjjeli lámpa.
Balra tőlem, Y mellett egy tizenkét éves kisfiú ül, aki a trailerek alatt megbeszélte a nagymamájával, hogy szerinte nem fog rosszat álmodni, ha megnézheti az új terminátor-filmet is. A fény azonban nem tőle ered, hanem a szóban forgó idős hölgytől, aki a mozi halljában található kisebb szupermarketben magához vett egy, a székre szerelhető tálcát, majd valahogy az előtte ülő székére erősítette kis ipari reflektorát, és felkapcsolta, hogy (mindenki) jól lássa, amint kinyit egy üveg fehér bort, elővesz egy borospoharat, majd elegánsan tölt magának. Ezután a lámpa lekapcsolódik, és csak minden 15. percben ismételjük az intermezzót.
Szerencsére jobb oldali szomszédom a sötétben töltött negyedórákban is gondoskodik a szórakoztatásomról: az ötven felé hajló férfi elfelejtett tálcát hozni, ezért látványos zsonglőrmutatványokkal kápráztat el, amint megpróbálja a négy különféle (zörgős zacskóban tartott) snackjét egyszerre elfogyasztani. Mivel egyszerre csak hármat képes kezelni, a negyedik folyton a szék alá esik, és ezt AZONNAL fel kell venni. Így lesz a zsonglőrből bohóc, hölgyeim és uraim.
Közben azért próbálom nézni a filmet is, bár Y-nal kínunkban némán vihogunk a két közjátékon. Persze még ez is megszokható volna, ha a film felénél, egy adrenalindús (és igen hangos) üldözési jelenetben a mellettem ülő fasz nem venné elő a mobiltelefonját, hogy arról – mintha mi sem lenne természetesebb – hívást kezdeményezzen. De megteszi. Erős holland akcentussal, angolul ordítja bele a telefonba, hogy „helló, épp moziban vagyok, a Jurassic Worldöt nézem, igen jó, nézzétek meg ti is!”. Ennél a pontnál fékezhetetlenül előtör belőlem a gonosz ikertestvérem, aki sok évvel ezelőtt az Operaház negyedik sorában felállt és odakiabálta a Lammermoori Lucia hőstenorját éneklő Kelen Péternek, hogy „Hamis!!!”. Itt most nem állok fel, csak túlkiabálom a pasast, hogy „és mi is a moziban vagyunk és nézzük a filmet, úgyhogy ezt kurva gyorsan fejezd be bazmeg!”, mire a számalmas kis abortusz-szökevény megilletődik és befejezi a telefonálást (a zabálást nem, de hát mindent ugye, nem lehet). Innentől kezdve persze néhányperces rendszerességgel tüntetőleg rám néz, hogy tudassa, hogy haragszik, de ennél többre nem futja neki, úgyhogy visszatérek a dínókhoz és megkísérlem végignézni a filmet komolyabb erőszakos cselekedetek elkövetése nélkül.

Ha legközelebb moziba találok menni, lehet, rágyújtok egy szivarra. Most pedig fél évem van trenírozni magam, míg be nem mutatják az új Star Wars-filmet.

Feri ábécésorrendben

A — Amanda Lear, a diszkókirálynő
Á — Áttentő Redáz, az éjfejű százszorjajnekünk
B — Bundi, a zombikomondor, aki a parkolóban lakott, amíg be nem betonozták szegényt
C — centrifuga, az a típusú, amire rá kellett ülni, hogy ne mászkáljon el a fürdőszobában
Cs — Ch-ch-ch-ch-changes
D — Doctor Who
Dz — Ziyi Zhang
Dzs — Jungle Drum rrra donk o donk o donk donk donk donk
E — elektroenkefalográf
É — énekelni
F — Feri, aki én vagyok
G — Gattaca
Gy — Gyatlov-incidens
H — Hófehér
I — If….
Í — írni
J — Jancsó Miklós
K — Klaatu barada nikto
L — lament configuration
Ly — lyukas zokni, ki kéne dobni, de nem lehet, mert szeretem
M — Mike Oldfield
N — Nem.
Ny — Nyarlathotep, a lovecrafti ősi hökkenet, akinek a nevét minden magyar Nyaralótelepnek olvassa
O — Orlando
Ó — Ōkami
Ö — önanalízis
Ő — őserő
P — Picasso kalandjai
Q — quadcopter camera drone, nagyon szeretnék egyet, a szülinapom július 25-én van
R — ramen udontésztával
S — Shadow Hearts: Covenant
Sz — Szerelem a palackban
T — Tilda Swinton
Ty — tyúkpörkölt túrós tésztával
U — UFO
Ú — útmutatás
Ü — Übü király
Ű — űrséta
V — Vincent, a jövő idejű ír farkaskutyám
W — Wagner
X — Xanadu (Bradbury: Ritka művészet, ihlet és csoda)
Y — Yvonne, burgundi hercegnő
Z — zongorázni
Zs — Zsebenci Klopédia

Feri megnéz egy rakás filmet

A munkanélküliség egyik kifejezetten áldásos pozitívuma, hogy az embernek jut ideje arra, amiről egyébként javarészt csak ábrándozik. Akad idő olvasni, játszani, zenét hallgatni és megnézni azokat a filmeket, amiket már olyan régóta tervez az ember, csak valahogy mindig túl fáradt volt gondolkodós dolgokat nézni, így aztán maradtak a könnyű sorozatok meg a blockbusterek.

Szóval az utóbbi időben láttam egy csomó filmet, volt köztük néhány felejthető, meg egyenesen rossz darab, azokról nincs értelme írni. A jó filmek (nem sorrendben, hanem ahogy most épp eszembe jutnak) ezek voltak:

PRIDE (Büszkeség és bányászélet)

(2014) — Matthew Warchus

Előre bocsátom, hogy a magyar cím (azon felül, hogy végtelenül erőltetetten hozza a szokásos magyar prolikreatív címadást, mivel még mindig nem sikerült felfogni, hogy a cím a mű része és nem önmegvalósító műhely) roppant félrevezető. Ha ezzel a címmel hallottam volna először a filmről, valószínűleg átfutottam volna rajta és talán soha nem nézem meg.

Kár lett volna. A Pride ugyanis abba a minőségi kategóriába tartozik, mint a The Full Monty (Alul semmi): félreérthetetlenül brit, szívmelengető, könnyedén szerethető, de semmiképpen sem felszínes utazás a 80-as évekbe, nagyszerű színészekkel, életszerű dialógusokkal és intelligens humorral megtöltve.

Ja, és jó látni Dominic Westet elszakadni végre az akcióhős-klisétől. :)

FOUND. 

(2014) — Scott Schirmer

Ez a film igen gyorsan bekerült az öt legbetegebb film, amit valaha láttam nevű kategóriába, Jennifer Lynch Chained-je, Pascal Laugier Martyrs-a (Mártírok), Pasolini Salò-ja és Miike Takashi Koroshiya 1-je (Ichi the Killer) mellé.

Ez nem egy könnyű vasárnap délutáni slasher (pedig a plakát alapján ezt is gondolhatnánk), hanem elképesztően nyomasztó, brilliáns pszicho-horror. Valószínűleg soha többé nem fogom megnézni (ezt sem), de mindenkinek, aki bírja az ilyesmit, ajánlom majd.

EXTRATERRESTRE (A földönkívüli)

(2011) — Nacho Vigalondo

Ez a második zseniális Vigalondo-film, amit láttam (az első a hasonlóan remek Los cronocrímenes (Időbűnök) volt, és be van tervezve a tavalyi Open Windows is, és ha az is ilyen jó, akkor rajongó leszek).

Hozzá kell persze tenni, hogy nekem a gyengém az ilyen kevés szereplős film, amit színpadon is el tudok képzelni, és ez nagyon olyan, csakúgy, mint Byrkit Coherence-e és a másik nagy kedvencem, Schenkman tökéletes The Man from Earth-je (Az őslakó). 

HAWAII

(2013) — Marco Berger

Nem ez a kedvenc Berger-filmem, az a Plan B (B terv), de ez is nagyon jó.

A rendezőtől elvárhatóan igen lassú, kevés dialógussal, elemelten ábrázolt, nagyon intim film.

THE INTERVIEW

(2014) — Evan Goldberg, Seth Rogen

Ezt a filmet azért néztem meg, mert úgy éreztem, hogy elvből végig kell ülni, akkor is, ha nem érdekel, mert ugye a mániám a freespeech, különösen a művészet területén, szóval nehogymár ne nézzek meg egy filmet, ami miatt terrorcsoportok fenyegetik be a gyártót.

Őszinte meglepetésemre remekül szórakoztam. A fingós vígjátéknak induló film csakhamar stílusos és néhol kifejezetten okos komédiává virágzott. Az észak-koreai vezért játszó színész brilliáns. James Franco meg hát James Franco, na.

WHAT WE DO IN THE SHADOWS 

(2014) — Jemaine Clement, Taika Waititi

Teljesen el vagyok képedve magamtól, én, aki szinte soha nem nézek vígjátékokat, már a másodikat ajánlom. Ráadásul a vámpíros filmekért sem vagyok oda, én mindig a farkasembereknek drukkolok (kivéve a Twilight-sagában, ahol a fő farkasember nem emberré, hanem malaccá változott vissza folyton). 

Ez a film cuki, vicces és egyetlen másodpercig sem veszi magát komolyan, amitől nekem az volt az érzésem, hogy tök jó, szórakoztam egy jót, aztán ennyi elég is volt, ez olyan egyszernézős dolog. De most tervezem újra megnézni, mert rájöttem, hogy annál azért jobb, minthogy csak lehúzzam a wc-n. Szóval még nem döntöttem el, hogy mennyire jó ez igazából, de az biztos, hogy élvezetes volt elsőre, és ezek szerint maradt benne annyi, hogy még egyszer meg akarjam nézni.

GETTING GO, THE GO DOC PROJECT

(2013) — Cory Krueckeberg

Oké, most akkor tekintsünk el attól az említésre sem méltó ténytől, hogy obszcesszíve követem Matthew Campet twitteren és facebookon.

Ez a film (ami egyébként a Found.-hoz hasonlóan közösségi támogatásból készült) nem egy kifejezetten jó film. Még csak nem is kifejezetten érdekes.

Ez a film egyetlen dolog miatt került fel erre a listára (nem, nem Matthew Camp miatt): mert elképesztően hiteles. És én azt mindig nagyra értékelem.

HORNS
(2013) — Alexandre Aja

Az elfelejtendő HP-éra után viszonylag könnyedén megkedveltem Daniel Radcliffe-et. Az eddigi legjobb alakítást szerintem Allen Ginsbergként nyújtotta a remek Kill Your Darlings-ban (Öld meg kedveseid), ebben a filmben meg valami egészen másfajta karaktert hoz, amiről nem gondoltam volna, hogy ez is benne van, szóval, hajrá, hajrá!

Alexandre Ajának meg a Haute Tension (Magasfeszültség) és a The Hills Have Eyes (Sziklák szeme) remake óta ez a legjobb filmje.

THE BABADOOK
(2014) — Jennifer Kent

A 38. percnél (egy napfényes jelenetben) úgy döntöttem, hogy itt az ideje felkapcsolni az összes villanyt a lakásban. Többet nem is mondok. :)

THE SIGNAL
(2014) — William Eubank

Emiatt a film miatt (na jó, meg a Predators miatt) megbocsátottam Lawrence Fishburne-nek a Mátrix-trilógiát.

Nem tökéletes, de jó sci-fi, láthatóan sok munka van benne.












És akkor most megyek és folytatom a filmnézést, amíg még lehet. A lista hosszú és egyre csak bővül:

Anthony Zimmer, Bad Kids Go to Hell, Boyhood, Castaway on the Moon, Coldwater, Devoured, Elsa and Fred, Fury, I Didn't Come Here to Die, Lesson of the Evil, Leviathan, Open Windows, Palo Alto, Saturno Contro, Short Term 12, Sightseers, The Guest, These Final Hours, Time Lapse, Womb.

Feri a nagyvárosban

Egészen tisztán hallom magamat, amint huszonéves fejjel, meggyőződésesen kijelentem, hogy én pedig Budapestnél kisebb városba soha nem fogok költözni. Ez néhány nappal ezelőtt villant be ilyen élesen, amikor a kiskörúton a 9-es megállója felé mentem, a fülemben a Forever Young ordított, én pedig konstatáltam, hogy tudok lélegezni.

Először azt hittem, azért van, mert az utca nagyobb, vagy a forgalom, vagy a háztömbök, de aztán rájöttem, hogy Amszterdamban pont ugyanekkora utcák meg háztömbök is vannak, a forgalom meg néhol még nagyobb. A látványos különbség az emberek számában volt.

Amit a kiköltözésem előtt tömegnek tekintettem, az most úgy jött le, hogy milyen kevesen vannak az utcán. Egész nyugodtan lépkedhettem a zene lassú ütemére, nézegethettem a házakat, szívhattam a cigarettámat, ahelyett, hogy állandó készültségben a tömeget figyeljem, hogy ki elől kell mikor kitérni, az időnként a szó szoros értelmében a semmiből előbukkanó villamosról nem is beszélve. Amszterdam belvárosában én nem tudok sétálni. Alapból sem vagyok túl jó manőverezésben, plusz frászt kapok, amikor a sokaság túl közel húz el mellettem, és amikor elkalandozik egy kicsit a tekintetem (ami elég frekventáltan előfordul), akkor tuti, hogy hirtelen ott a villamos, vagy nekimegyek valakinek, vagy lepofozok valakit a hátizsákommal (na jó, ismerve daliás termetemet, ez utóbbi soha nem követel holland áldozatokat). Mindezt nehezíti, hogy szeretek kávéval és cigarettával a kezemben sétálni, ami tömegben szinte mindig azzal végződik, hogy leöntöm magam, vagy felgyújtom a hajam, vagy mindkettő.

Szóval kivételesen most nem Budapest mellett és Amszterdam ellen érvelek, csak rájöttem, hogy bizonyos mennyiségű ember között kényelmetlenül érzem magam. Hazaérve ráadásul azzal kellett szembesülnöm, hogy most már Hollandiában is tök jól elközlekedek, így az az illúzió, hogy Budapesten mennyivel otthonosabban mozgok, egyszerre szertefoszlott (és a helyébe került a felismerés, hogy tulajdonképpen Pesten se tudom fejből, hogy mi hol van, szóval tulajdonképpen bárhol lehetek, csak legyen elérhető a google maps.

Mivel úgy néz ki, hogy nagyjából eldöntöttem, hogy továbblépek és nem maradok tovább Hollandiában, mint amennyit feltétlenül szükséges, elkezdtem kilistázni a célvárosokat. Őszinte meglepetésemre az egyetlen Pesthez mérhető nagyváros Berlin, ahová mennék. New York, London, Sydney szóba sem jöttek. A másik két célpont Seattle és természetesen Edinburgh (mivel az a kedvenc helyem eddig a bolygón).

Úgyhogy most azon vagyok, hogy kiötöljem, hogyan tudok átköltözni Seattle-be, mivel az a legkomplikáltabb mindközül. Nem túl szerencsés, hogy szinte egyetlen barátom sincs Amerikában, úgyhogy teljesen a google-ra kell hagyatkoznom. Szóval, ha valamelyik kedves olvasóm el bír látni tanácsokkal, ne fogja vissza magát. Úgyis itt a karácsony. :)

Feri és a professzionalizmus

Azt hiszem, menthetetlenül unprofesszionális vagyok. Ez van.
A minap az expatica.com által szervezett állásbörzén beültem egy előadásra, ami arról szólt, hogy hogyan lehet a linkedint networkingre használni. Igen hamar szembe kellett néznem a ténnyel, hogy mindent rosszul csinálok, már ami a linkedin-profilomat meg a social networkinget illeti. Ugyanis:

• nincs stúdióban elkövetett, agyonretusált, business professional stílusú profilfotóm, amin úgy nézek ki, ahogy pl. élőben soha;
• az előző munkaköreim mellé az van leírva, hogy mit csináltam az adott cégnél, nem pedig az, hogy mit értem el (példa: 6 hónap alatt a projektben való részvételem eredményeképp a cég professzionális megítélése 4%-kal nőtt);
• végletesen passzív felhasználó vagyok: cseszek minden reggel és este 30-30 percet tölteni a linkedinen („hiszen ott annyi mindent lehet csinálni!”) és ismeretlenül is kávéra invitálni a kiszemelt új munkahelyeim döntéshozóit („egy ismerősöm például kinézte a céget, ahol dolgozni akart, majd mind a harminc dolgozónak írt, hogy szeretne velük kávézni. A négy közül, akik jelezték, hogy nyitottak a dologra, az egyikről kiderült, hogy ő volt a HR-fejes, ezért a delikvens hipsz-hopsz át is repült Londonba másnap, hogy kávézzon az új ismerősével, és végül kapott is egy állást a cégnél.”), arról nem is beszélve, hogy nem posztolok legalább naponta kétszer, hogy mind az 500 kontaktom lássa, hogy milyen (hiper)aktív vagyok;
• nincs minimum 500 kontaktom (az ideális szám 500 és 1500 között van), így igazából nincs is értelme használnom a linkedint egyáltalán.

Persze, mondhatjuk, hogy az előadó volt rossz abból a szempontból, hogy azt gondolta, hogy az egész világon mindenki HR-es és van ideje meg energiája az ilyen volumenű aktivitáshoz – lássuk be, valamennyien beleesünk időnként hasonló hibákba a saját szakmánk vetítésével. Az azonban felettébb gyanús, hogy a HR-esek, marketingesek, coach-ok feltűnően egyetértenek abban, hogy mi teszi a professzionális munkavállalót (és persze mi sem természetesebb, hogy én pókerfrászt kapok, amikor ezzel találkozom, ugye, hát tudjuk, milyen tehetségesen simulok bele az átlagba).

A professzionális munkavállaló/álláskereső/kisvállalkozó

• professzionálisan néz ki, business casual stílusban öltözködik, márkás/drága, de nem hivalkodó kiegészítőket visel (ha nő, akkor szolid és elegáns sminkje van és konzervatív, de professzionális frizurája);
• sikerességet és pozitív hozzáállást sugároz magából, de ügyel arra, hogy kizárólag szakmailag tűnjék ki a tömegből, és szakmailag se nagyon, csak hogy nyilvánvaló legyen, hogy nyitott a továbbképzésre és növekedni akar;
• tervvel érkezik az állásinterjúra, és nem jön zavarba az olyan kérdésektől, hogy „Hol látja magát öt év múlva?”, meg „Ön szerint miért pont magát kellene alkalmaznunk?”;
• remek kolléga, hiszen született csapatjátékos, de képes önállóan is dolgozni, mindig mindenkivel kedvesen el tud csevegni a tegnapi ebédről és a holnapi időjárásról, soha semmilyen személyes információt nem mond el magáról, mert nem akarja terhelni a környezetét, akkor is jókedvű, amikor nem, félévente fehérített fogsora közül pedig csakis politikailag korrekt mondatok röppennek elő;
• lojális, tiszteli a főnökeit, kedveli a kollégáit és egyáltalán nem borul ki, amikor bűnbaknak használják, kicsesznek vele, lenézik és fizetetlen túlórára kényszerítik;
• végezetül pedig nincs nemi szerve, és úgy hiszi, hogy a munkahelyén a többieknek sincs ilyen; nem különbözteti meg egymástól a nőket és a férfiakat, mert hisz az esélyegyenlőségben; nem szeret kinyúlt pólóban és mackónadrágban dögleni a kanapén, mert az nem professzionális viselkedés; nincs saját érdeklődése, ami túlmutat a munkáján; nem szokott szarni, böfögni és élvezettel orrot túrni; és senkinek sem kívánja a gyötrelmes és hosszú halálát, aki a munkahelyén kritizálja, leminősíti vagy kioktatja, miközben ő alázatosan mosolyogva egyetért a félévente megrendezett ünnepélyes szakmai értékelésével és megköszöni a publikus megalázást, ami általában ezzel jár, hiszen mindörökké fejlődni akar.

Én még soha életemben nem találkoztam effajta emberrel (szerencsére). Olyannal viszont sokkal, aki rengeteg energiát fektetett abba, hogy ilyen embernek tűnjön. És mivel volt idő, amikor elkeseredetten próbáltam munkához jutni, de azt már tudtam, hogy az nem elég professzionális válasz, hogy „azért szeretném ezt az állást, mert szükségem van a pénzre, különben kitesznek a lakásomból és éhezni fogok”, magam is megpróbáltam elsajátítani ezt a skillsetet. Kevés sikerrel (és sok szenvedés árán), naná, de a becsületpont megvolt.

Az ember persze azt gondolná, hogy tizenhat évnyi színház után eljátszani a profit egy munkahelyen tulajdonképpen rutinfeladat, de ha valamit megtanultam a színházban az ez: nem létezik semmi a világon, amit mindenáron érdemes megtenni. A Hollandiában töltött időm első 21 hónapjában minden reggel két órával az indulás előtt keltem fel, hogy fel tudjam magam tölteni megfelelő mennyiségű energiával a szerephez. Ez sokszor nem volt elég, de én eredményként könyvelem el, hogy közel 50-ből összesen 2 ember utált nyíltan (hasonló képességű emberanyaggal általában rosszabb az arány). Én magam viszont elképesztően elfáradtam mindeközben. Úgy tűnik, a professzionális mellébeszélés szép, új piros gombot képzett bennem, amit nem tanácsos nyomogatni.

Nemrég egy nemzetközi fejvadászcég felhívta a figyelmemet egy jól hangzó grafikusi állásra, amire rögtön jelentkeztem is. Két nappal később ugyanattól az ügynöktől, aki a kiírást küldte kaptam egy újabb levelet, amiben közölte velem, hogy nem látja esélyesnek, hogy megkapjam ezt az állást, mert „visszagondolva az interjúdra és azután, hogy beszéltem a céggel erről az állásról, nem hiszem, hogy a profilod megegyezik azzal, amit keresnek. Nekik igen erős kereskedelmi tapasztalat kell, és én ilyet nem látok a profilodban.” Ezzel sikerült megnyomni a vadonatúj piros gombomat, úgyhogy megkértem, hogy hozzon már egy példát, ahol a grafikusi pozíció kontextusában az igen erős kereskedelmi tapasztalat értelmet nyer. Ez volt a válasz: „Nagyméretű, nemzetközi üzletekbe keresnek grafikusokat első osztályú kereskedelmi ügyfeleik számára.” Magyarul: neki sem volt fingja arról, hogy miről is beszél pontosan, az én tudomásom szerint pedig nem létezik olyan különleges szakirány az alkalmazott grafikán belül, ami külön effajta ügyfelek kiszolgálását célozná meg. Ha mégis, akkor itt és most elnézést kérek az összes eddigi tanítványomtól, amiért félrevezettem őket, és szeretném, ha valaki megtanítaná nekem ezt a hiányzó részt.

Természetesen tudom, hogy a professzionális reakció az lett volna, ha felhívom az ügynök figyelmét arra, hogy nekem igenis van ilyen tapasztalatom és behazudok valami marhaságot a CV-mbe, csak hát ehhez ugye az kellett volna, hogy ő is és én is értsük, hogy pontosan milyen hiányzó tapasztalatról is van szó. És tulajdonképpen ez az, amiből elegem lett, ebből a – koromnak megfelelő, bár politikailag inkorrekt, és egyébként sem eléggé professzionális kifejezéssel élve – süket dumából, ami marha jól hangzik és napokat lehet vele kitölteni, de igazából semmit nem jelent.

Nevezhetünk engem begyöpösödöttnek (ha vállaljuk a következményeket, persze), de én abban hiszek, hogy a csapatmunka alapja az őszinteség, a bizalom és a szakmai felkészültség, nem a dresscode, a távolságtartóan udvarias nemtörődömség és a lufifújás. Mindebből egyenesen következik, hogy a megállapításom helyes: menthetetlenül unprofesszionális vagyok. Ráadásul büszke rá. Ja, és maradok tisztelettel. 

Feri és az ő tervei a jövőre nézve

Erről a jövőre nézvéről az jut eszembe, hogy mi, emberek mennyire absztrakt módon gondolkodunk az időről. A gorillák például a múltat maguk előtt látják, mert az látható, míg a jövőt a hátuk mögé helyezik, mert az láthatatlan. Ebből a szempontból nézve azt is mondhatnánk, hogy tulajdonképpen hátrafelé haladunk. Helyes kis hétfő reggeli paradoxon, mi? :)

Szeptember 30-án lejárt a szerződésem a borzasztó japán cégnél, ahol 21 hónapig dolgoztam, és azt kell mondanom, hogy javarészt megkönnyebbültem, amiért nem hosszabbították meg. Holnap lesz 4 hete, hogy nem járok dolgozni, és ennek eddig leginkább a pozitív hatásait érzékelem: végigalszom az éjszakákat, nem kell treníroznom magam, hogy jókedvem legyen reggelente, és amikor csinálok valamit, akkor konkrétan azt érzem, hogy csináltam valamit, nem azt, hogy elcsesztem az időt a fizetésemért cserébe. A negatív oldala a dolognak persze az, hogy a szociális életem meredeken lecsökkent, de ez egyelőre még nem jelent komoly problémát, és igyekszem dolgozni rajta.

Mivel 21 hónapig fizettem biztosítást, 3 hónapig jár nekem a munkanélküli járadék, amiről az ember azt gondolná, hogy egyszerűen elintézhető ügy, de persze a holland bürokrácia itt is kikerülhetetlen. A történet ott kezdődik, hogy a munkaügyi hivatal dolgozói (a törvény értelmében) csak holland nyelven kommunikálhatnak az ügyfelekkel. Ez írásban és szóban is kötelező, mert a hollandoknak senki se mondta meg, hogy az ország lakosságának a 21%-a nem holland és nem beszéli a nyelvet. (A csillagászati mértékű adó befizetésekor persze ez nem volt probléma, fizetni lehet angolul is.) Ahhoz pedig, hogy az ember valóban megkapja a pénzt, különböző feladatokat kell ellátni. Részt kellett vennem pl. egy workshopon, ahol köteleztek, hogy hozzak magammal tolmácsot, majd egy órán keresztül beszéltek arról, hogy hogyan kell használni a website-jukat. Amit, ha nem tudtam volna, akkor nem mentem volna el, mert a teljes kommunikáció a website felületén keresztül zajlik. Végig kellett csinálnom egy online tréninget is, ahol 30 percnyi videóanyag alapján (felirat nélkül, természetesen,  hogy még a google translate-ot se tudjam használni hozzá) kellett kitölteni teszteket. Szerencsére szarul volt kódolva a website, ezért megelégedett azzal, hogy végigkattintgattam az egészet és bejelöltem, hogy megcsináltam. Remélem, senki se ellenőrzi majd. :)

Időközben kitaláltam, hogy itt az ideje vállalkozni, és megkérdeztem az iparkamaránál, hogy van-e módja annak, hogy elkezdem a vállalkozásomat és közben kapom az apanázst a munkaügyi hivataltól? Van, az ára egy második, másfél órás workshop volt, megint hollandul (szerencsére mostanában kifogom a zseniális szomszédokat, úgyhogy szomszédasszonyból barátommá avanzsált Réka segítségével sikerült ezt is véghez vinni). A következőket tudtuk meg:

• ha regisztrálod magad az iparkamaránál a munkanélküli járulék ideje alatt, akkor a pénzedből automatikusan levonnak 29%-ot;
• az első hat hétben semmilyen kommersz tevékenységet nem folytathatsz, még a névjegykártyádat se osztogathatod, mert azt az időt kutatásra kell használni;
• a második hat hétben dolgozhatsz, de hetente jelentened kell, hogy hogy megy a dolog.

Ennek nyilván megvan a maga értelme, bár azt, hogy az első hat hétben miért nem kereshetek pénzt, miközben lenyelnek tőlem jópárszáz eurót, azt nem értem pontosan, főleg, mert ez nem szociális segély, hanem fizetett biztosítás.

Így aztán úgy döntöttem, hogy janujár elsejétől fogok vállalkozni, és közben megpróbálok beszerezni valamilyen részmunkaidős állást, mert azért az nem volna rossz biztosítéknak.

Lassan elkezdődik az iskola is, amit időközben kicsit átalakítottak, így egyrészt a két éves suli anyagát 1 év alatt fogják leadni, másrészt, mivel nem jött össze megfelelő létszám, eltolták a tanévkezdést november végére. Ami abból a szempontból jó, hogy több időm van elolvasni a könyveket, meg előbb fogom megkapni a diplomámat, de ugyanakkor azt is jelenti, hogy kicsit megszakadós lesz a menet, meg hát ugye ki kell nyögni a második éves tandíjat jövő tavasszal.

Persze, mivel nem vagyok teljesen normális, ez nem elég, úgyhogy úgy döntöttem, hogy közben elvégzek még egy tanfolyamot (februártól májusig), ahol dokumentumfilm-készítést fogok tanulni egy new yorki rendezőtől. A vizsgára két saját filmmel kell készülni. :) Nagyon izgi!

Egyelőre azonban (amíg lehet) élvezem, hogy nincs túl sok dolgom, és úgy néz ki, hogy mire megunnám a henyélést, be fog indulni az életem rendesen.