Feri és a professzionalizmus

Azt hiszem, menthetetlenül unprofesszionális vagyok. Ez van.
A minap az expatica.com által szervezett állásbörzén beültem egy előadásra, ami arról szólt, hogy hogyan lehet a linkedint networkingre használni. Igen hamar szembe kellett néznem a ténnyel, hogy mindent rosszul csinálok, már ami a linkedin-profilomat meg a social networkinget illeti. Ugyanis:

• nincs stúdióban elkövetett, agyonretusált, business professional stílusú profilfotóm, amin úgy nézek ki, ahogy pl. élőben soha;
• az előző munkaköreim mellé az van leírva, hogy mit csináltam az adott cégnél, nem pedig az, hogy mit értem el (példa: 6 hónap alatt a projektben való részvételem eredményeképp a cég professzionális megítélése 4%-kal nőtt);
• végletesen passzív felhasználó vagyok: cseszek minden reggel és este 30-30 percet tölteni a linkedinen („hiszen ott annyi mindent lehet csinálni!”) és ismeretlenül is kávéra invitálni a kiszemelt új munkahelyeim döntéshozóit („egy ismerősöm például kinézte a céget, ahol dolgozni akart, majd mind a harminc dolgozónak írt, hogy szeretne velük kávézni. A négy közül, akik jelezték, hogy nyitottak a dologra, az egyikről kiderült, hogy ő volt a HR-fejes, ezért a delikvens hipsz-hopsz át is repült Londonba másnap, hogy kávézzon az új ismerősével, és végül kapott is egy állást a cégnél.”), arról nem is beszélve, hogy nem posztolok legalább naponta kétszer, hogy mind az 500 kontaktom lássa, hogy milyen (hiper)aktív vagyok;
• nincs minimum 500 kontaktom (az ideális szám 500 és 1500 között van), így igazából nincs is értelme használnom a linkedint egyáltalán.

Persze, mondhatjuk, hogy az előadó volt rossz abból a szempontból, hogy azt gondolta, hogy az egész világon mindenki HR-es és van ideje meg energiája az ilyen volumenű aktivitáshoz – lássuk be, valamennyien beleesünk időnként hasonló hibákba a saját szakmánk vetítésével. Az azonban felettébb gyanús, hogy a HR-esek, marketingesek, coach-ok feltűnően egyetértenek abban, hogy mi teszi a professzionális munkavállalót (és persze mi sem természetesebb, hogy én pókerfrászt kapok, amikor ezzel találkozom, ugye, hát tudjuk, milyen tehetségesen simulok bele az átlagba).

A professzionális munkavállaló/álláskereső/kisvállalkozó

• professzionálisan néz ki, business casual stílusban öltözködik, márkás/drága, de nem hivalkodó kiegészítőket visel (ha nő, akkor szolid és elegáns sminkje van és konzervatív, de professzionális frizurája);
• sikerességet és pozitív hozzáállást sugároz magából, de ügyel arra, hogy kizárólag szakmailag tűnjék ki a tömegből, és szakmailag se nagyon, csak hogy nyilvánvaló legyen, hogy nyitott a továbbképzésre és növekedni akar;
• tervvel érkezik az állásinterjúra, és nem jön zavarba az olyan kérdésektől, hogy „Hol látja magát öt év múlva?”, meg „Ön szerint miért pont magát kellene alkalmaznunk?”;
• remek kolléga, hiszen született csapatjátékos, de képes önállóan is dolgozni, mindig mindenkivel kedvesen el tud csevegni a tegnapi ebédről és a holnapi időjárásról, soha semmilyen személyes információt nem mond el magáról, mert nem akarja terhelni a környezetét, akkor is jókedvű, amikor nem, félévente fehérített fogsora közül pedig csakis politikailag korrekt mondatok röppennek elő;
• lojális, tiszteli a főnökeit, kedveli a kollégáit és egyáltalán nem borul ki, amikor bűnbaknak használják, kicsesznek vele, lenézik és fizetetlen túlórára kényszerítik;
• végezetül pedig nincs nemi szerve, és úgy hiszi, hogy a munkahelyén a többieknek sincs ilyen; nem különbözteti meg egymástól a nőket és a férfiakat, mert hisz az esélyegyenlőségben; nem szeret kinyúlt pólóban és mackónadrágban dögleni a kanapén, mert az nem professzionális viselkedés; nincs saját érdeklődése, ami túlmutat a munkáján; nem szokott szarni, böfögni és élvezettel orrot túrni; és senkinek sem kívánja a gyötrelmes és hosszú halálát, aki a munkahelyén kritizálja, leminősíti vagy kioktatja, miközben ő alázatosan mosolyogva egyetért a félévente megrendezett ünnepélyes szakmai értékelésével és megköszöni a publikus megalázást, ami általában ezzel jár, hiszen mindörökké fejlődni akar.

Én még soha életemben nem találkoztam effajta emberrel (szerencsére). Olyannal viszont sokkal, aki rengeteg energiát fektetett abba, hogy ilyen embernek tűnjön. És mivel volt idő, amikor elkeseredetten próbáltam munkához jutni, de azt már tudtam, hogy az nem elég professzionális válasz, hogy „azért szeretném ezt az állást, mert szükségem van a pénzre, különben kitesznek a lakásomból és éhezni fogok”, magam is megpróbáltam elsajátítani ezt a skillsetet. Kevés sikerrel (és sok szenvedés árán), naná, de a becsületpont megvolt.

Az ember persze azt gondolná, hogy tizenhat évnyi színház után eljátszani a profit egy munkahelyen tulajdonképpen rutinfeladat, de ha valamit megtanultam a színházban az ez: nem létezik semmi a világon, amit mindenáron érdemes megtenni. A Hollandiában töltött időm első 21 hónapjában minden reggel két órával az indulás előtt keltem fel, hogy fel tudjam magam tölteni megfelelő mennyiségű energiával a szerephez. Ez sokszor nem volt elég, de én eredményként könyvelem el, hogy közel 50-ből összesen 2 ember utált nyíltan (hasonló képességű emberanyaggal általában rosszabb az arány). Én magam viszont elképesztően elfáradtam mindeközben. Úgy tűnik, a professzionális mellébeszélés szép, új piros gombot képzett bennem, amit nem tanácsos nyomogatni.

Nemrég egy nemzetközi fejvadászcég felhívta a figyelmemet egy jól hangzó grafikusi állásra, amire rögtön jelentkeztem is. Két nappal később ugyanattól az ügynöktől, aki a kiírást küldte kaptam egy újabb levelet, amiben közölte velem, hogy nem látja esélyesnek, hogy megkapjam ezt az állást, mert „visszagondolva az interjúdra és azután, hogy beszéltem a céggel erről az állásról, nem hiszem, hogy a profilod megegyezik azzal, amit keresnek. Nekik igen erős kereskedelmi tapasztalat kell, és én ilyet nem látok a profilodban.” Ezzel sikerült megnyomni a vadonatúj piros gombomat, úgyhogy megkértem, hogy hozzon már egy példát, ahol a grafikusi pozíció kontextusában az igen erős kereskedelmi tapasztalat értelmet nyer. Ez volt a válasz: „Nagyméretű, nemzetközi üzletekbe keresnek grafikusokat első osztályú kereskedelmi ügyfeleik számára.” Magyarul: neki sem volt fingja arról, hogy miről is beszél pontosan, az én tudomásom szerint pedig nem létezik olyan különleges szakirány az alkalmazott grafikán belül, ami külön effajta ügyfelek kiszolgálását célozná meg. Ha mégis, akkor itt és most elnézést kérek az összes eddigi tanítványomtól, amiért félrevezettem őket, és szeretném, ha valaki megtanítaná nekem ezt a hiányzó részt.

Természetesen tudom, hogy a professzionális reakció az lett volna, ha felhívom az ügynök figyelmét arra, hogy nekem igenis van ilyen tapasztalatom és behazudok valami marhaságot a CV-mbe, csak hát ehhez ugye az kellett volna, hogy ő is és én is értsük, hogy pontosan milyen hiányzó tapasztalatról is van szó. És tulajdonképpen ez az, amiből elegem lett, ebből a – koromnak megfelelő, bár politikailag inkorrekt, és egyébként sem eléggé professzionális kifejezéssel élve – süket dumából, ami marha jól hangzik és napokat lehet vele kitölteni, de igazából semmit nem jelent.

Nevezhetünk engem begyöpösödöttnek (ha vállaljuk a következményeket, persze), de én abban hiszek, hogy a csapatmunka alapja az őszinteség, a bizalom és a szakmai felkészültség, nem a dresscode, a távolságtartóan udvarias nemtörődömség és a lufifújás. Mindebből egyenesen következik, hogy a megállapításom helyes: menthetetlenül unprofesszionális vagyok. Ráadásul büszke rá. Ja, és maradok tisztelettel.