Feri a moziban

Annak ellenére, hogy a fél gyerekkorom mozibajárással telt, amióta Európában is elterjedt a sclerosis multiplex típusú, gyorsétteremmel összekötött „experience”, kétszer is meggondolom, mielőtt rászánom magam, hogy elmenjek megnézni egy filmet. Első körben ez csak a blockbusterektől fordított el sikeresen, és ezt azért – lássuk be – ostobaság volna bánni. Amikor azonban az exemmel megnéztük Almodóvar Megtört ölelések című remekét a Művész moziban, és mindketten azzal álltunk fel a székből, hogy az otthoni HDTV-nek jobb a felbontása, azóta tényleg nem sok minden képes rávenni, hogy így töltsem el a szombat estémet.
Jó, tudom, van Imax, meg minden, de őszintén (és lehet, hogy csak én vagyok immunis erre), én nem érzékeltem azt a hatalmas wow-élményt, amit a Hobbit 48 fps-verziójának kellett volna nyújtania azon a hatalmas, immerszív vásznon, csaknem 20 euróért. Azt meg sose értettem, amikor emberek ilyeneket mondanak, hogy „tudom, hogy szar volt a Prometheus, de azért a látványért érdemes volt elmenni”. Ez nyilván azért van, mert grafikusként kevésbé esek hasra „attól” a látványtól, a 3D-élményemet meg tökéletesen kielégíti a tévém, amin azt és akkor nézek, amikor akarok.
Akad persze kivétel, ha nem is sok. Néhány hete egy barátommal elmentem megnézni a Mad Maxet, mert ugye, vannak filmek, amiknél egyszerűen nem lehet kivárni a bluray megjelenését, és be kell vallanom, sok éve nem éreztem magam ennyire jól moziban. Kicsit furcsa volt ugyan, hogy összesen tizen ültünk a teremben (a bemutató napján, este hétkor), de hát ugye csaknem 20 kilométerre Amszterdamtól, itt Zombielandon nem elvárható, hogy egy effajta film teltházas legyen.
Ezen felbuzdulva tehát úgy döntöttem, itt az alkalom, hogy újra moziba járjak, úgyhogy felhívtam Y-t, aki kábé annyira geek, mint én, hogy nyomás, megnézzük a Jurassic Worldöt, mert hát DÍNÓVANBENNE! (Tessék csak nyugodtan leköpni, de a dinoszauruszok meg a sárkányok (és bár ezt SOHA nem vallanám be nyilvánosan, bizonyos színészek, akik félmeztelenül rohangálnak a filmjeikben) nálam másodpercek alatt képesek kiiktatni az intellektuális érdeklődést, ez van. Igen, tudom, az imént tettem szóvá, hogy mennyire gáz, ha emberek csak a látványért mennek moziba, DE A DÍNÓ MEG A SÁRKÁNY KIVÉTEL!!!)

Így hát múlt csütörtök este beújítottunk egy-egy nagy pohár dirty chai lattét a sztárbüxben, ahogy errefelé mondják (a szomszédos bürherkingbe mozi után terveztünk csak bemenni), elbuszoztunk a mozihoz, majd kisebb meglepetésünkre helyet foglaltunk a multiplex legkisebb (uszkve 50 fős) termében. Így persze könnyű teltházat képezni. Ami azt illeti, ez a trükk olyan jól működött, hogy első körben én is beszoptam. Mondtam is Y-nak, hogy kénytelen vagyok átértékelni a saját filmes besorolásaimat, mert ezek szerint a Mad Max erősen rétegfilmnek számít.
A minket körülvevő, 48 főből álló tömeg minden egyes tagja úgy gondolta, hogy feltétlenül éhen és szomjan fog halni, ha pont abban a két órában nem zabálhat folyamatosan, amíg a moziban ül, úgyhogy én sietve el is búcsúztam a mostantól-újra-moziba-fogok-járni nevű ötletemtől, de hát ha már itt vagyunk, ugye, nézzük meg a dínókat. (És igen, tisztában vagyok vele, hogy Bryce Dallas Howard nem a legfényesebb körte a csillárban, de én kedvelem, és akkor még nem is említettük Chris Prattet meg BD Wongot.)

Szóval, a film szépen elkezdődik, én belövöm a fejemnek az ő szögét, hogy a nyilvánvalóan nem 3D-re tervezett teremben a szemüveg ellenére ne duplán lássak, kezdek hozzászokni a Dolby 7.1-et lefitymáló térhatású csámcsogáshoz, amikor is balról vakító fehér fény villan, mint molynak az éjjeli lámpa.
Balra tőlem, Y mellett egy tizenkét éves kisfiú ül, aki a trailerek alatt megbeszélte a nagymamájával, hogy szerinte nem fog rosszat álmodni, ha megnézheti az új terminátor-filmet is. A fény azonban nem tőle ered, hanem a szóban forgó idős hölgytől, aki a mozi halljában található kisebb szupermarketben magához vett egy, a székre szerelhető tálcát, majd valahogy az előtte ülő székére erősítette kis ipari reflektorát, és felkapcsolta, hogy (mindenki) jól lássa, amint kinyit egy üveg fehér bort, elővesz egy borospoharat, majd elegánsan tölt magának. Ezután a lámpa lekapcsolódik, és csak minden 15. percben ismételjük az intermezzót.
Szerencsére jobb oldali szomszédom a sötétben töltött negyedórákban is gondoskodik a szórakoztatásomról: az ötven felé hajló férfi elfelejtett tálcát hozni, ezért látványos zsonglőrmutatványokkal kápráztat el, amint megpróbálja a négy különféle (zörgős zacskóban tartott) snackjét egyszerre elfogyasztani. Mivel egyszerre csak hármat képes kezelni, a negyedik folyton a szék alá esik, és ezt AZONNAL fel kell venni. Így lesz a zsonglőrből bohóc, hölgyeim és uraim.
Közben azért próbálom nézni a filmet is, bár Y-nal kínunkban némán vihogunk a két közjátékon. Persze még ez is megszokható volna, ha a film felénél, egy adrenalindús (és igen hangos) üldözési jelenetben a mellettem ülő fasz nem venné elő a mobiltelefonját, hogy arról – mintha mi sem lenne természetesebb – hívást kezdeményezzen. De megteszi. Erős holland akcentussal, angolul ordítja bele a telefonba, hogy „helló, épp moziban vagyok, a Jurassic Worldöt nézem, igen jó, nézzétek meg ti is!”. Ennél a pontnál fékezhetetlenül előtör belőlem a gonosz ikertestvérem, aki sok évvel ezelőtt az Operaház negyedik sorában felállt és odakiabálta a Lammermoori Lucia hőstenorját éneklő Kelen Péternek, hogy „Hamis!!!”. Itt most nem állok fel, csak túlkiabálom a pasast, hogy „és mi is a moziban vagyunk és nézzük a filmet, úgyhogy ezt kurva gyorsan fejezd be bazmeg!”, mire a számalmas kis abortusz-szökevény megilletődik és befejezi a telefonálást (a zabálást nem, de hát mindent ugye, nem lehet). Innentől kezdve persze néhányperces rendszerességgel tüntetőleg rám néz, hogy tudassa, hogy haragszik, de ennél többre nem futja neki, úgyhogy visszatérek a dínókhoz és megkísérlem végignézni a filmet komolyabb erőszakos cselekedetek elkövetése nélkül.

Ha legközelebb moziba találok menni, lehet, rágyújtok egy szivarra. Most pedig fél évem van trenírozni magam, míg be nem mutatják az új Star Wars-filmet.