Feri, a ki- és bevándorló

Én annyira vártam, hogy a XXI. században élhessek, a lakásomban tapsra kapcsolódjon a villany, az ajtók nyíljanak fotocellásan, akkora tévén játsszak Resident Evilt, amekkorát csak a Media Marktban lehet látni, repülő autót vezessek, eljussak a világűrbe, de ha oda nem is, legalább ne kelljen keserűen viccelnem a nyaralásról többé: „ebben az évben nemhogy a tengerentúlra, de még a Dunántúlra se jutok el”! Nem értettem az országhatárokat, látni akartam mindent, amit lehet (ez igazából azóta sem változott), felfedezni, megismerni, tapasztalni.

És nem csak vártam, szorgalmasan dolgoztam, tanultam, próbáltam megragadni a lehetőségeket, mert a családom jobbik felétől azt láttam, hogy ezt így kell csinálni. A nagyapám bejárta az egész világot, a nagybátyám a new yorki Metropolitanban hegedült, cigány nagyanyám németül kért elnézést, ha valaki az útjában állt.

Most, hogy két és fél éve Hollandiában élek, a gondolat beigazolódni látszik: szorgos munkával és kitartással (meg rendszeres reality check-kel) az ember gyereke igenis elérheti a céljait. Én legalábbis úgy látom, hogy az életem (magamhoz képest) sikeres, amire büszke lehetek.

Az a baj, hogy így látni csupán egy személyes döntés.

A világ hangosabbik része sajnos Ferit, a ki- és bevándorlót látja. Kivándorlóként bizonyos ismerőseim a következőket gondolták (gondolják?) rólam: gyökértelen, önmaga elől menekülő, önző és egoista, gyáva, a könnyebbik utat választó, szánalmasan naiv, áruló. Bevándorlóként jóval egyszerűbb a lista, mivel egyetlen kifejezésből áll (bár ez egy elég komplex gyűjtőfogalom): keleti blokkos (magyarul: hazug, csaló, ingyenélő, iskolázatlan, kulturálatlan, gyanús).

Hangsúlyozom, hogy ezek nem általános vélemények, az ismerőseim többsége egyáltalán nem így gondolja, de ezzel együtt mindez egy létező, jól hallható, dögszagúan XX. századi ítélet.

Ez azért furcsa nekem, mert bizonyos koncepciók, amelyek alapján a fejlett világban az emberek megkülönböztetik egymást, az én magyar agyamból hiányoznak. Erre nemrég jöttem rá, és ha pontos akarok lenni, akkor nem is én jöttem rá, hanem a plútói kultúrattasé, aki azt mesélte a minap, hogy a Glee-ben egy tanár kettéválasztotta a csoportot, fehérekre és etnikai kisebbségekre. És amikor Mercedes, a néger lány beállt egy csoportba az ázsiaiakkal, akkor egy pillanatra nem értette, hogy miért. Hiszen Mercedes nem etnikai kisebbség, ő fehér, csak (a kultúrattasé szavaival élve) dark white!

És valóban. Közel negyvenévnyi magyarországi lét során egyszer se beszéltem se négerrel, se muzulmánnal, se japánnal, és az indiánokkal való közelebbi kapcsolatom is kimerült Old Shatterhand és Winnetou bromance-ének olvasásában. Ez nem jelenti azt, hogy bennem ne volnának rosszindulatú előítéletek, csak azt, hogy valahogy a szín alapján való kategorizálás nálam (nálunk) kimerül a szőke-kékszemű, lángvörös, hollófeketében, és ezek mindegyike a szépség egy formáját írja le, ami miatt Hófehérke mostoháján kívül nem sokan akartak még másokat lemészárolni.

Emiatt persze egyfelől kicsit érzéketlen vagyok az amerikai rasszizmusra (nem azért, mert nem tartom komoly problémának, csak mert az alapjait sem értem), másfelől meg nem esik jól, amikor azt hallom, hogy minden fehér ember gonosz rasszista, és nem használhatom a néger szót külföldön (nem a nigger, hanem a negro szóról beszélek), mert olyan hatást érek el vele (még négergyűlölők körében is), mintha egy élesített kézigránátot tartanék a kezemben.

Hasonló botrányt kavartam egyszer a munkahelyi ebédlőben (szerencsére csak a fehér kollégák körében), amikor az engem körbeálló ötfős japán klikknek azt találtam mondani, hogy megmondta a dédanyám is, hogy jön a sárga veszedelem. A japánokon kívül mindenki azonnal félrenyelt (ők meg visítva röhögtek, mert jóban voltunk és mert van humorérzékük). Innentől kezdve gyakori rendszerességgel küldtük egymást haza, én őket Kínába, ők engem Romániába.

És ennek ellenére nap mint nap találkozom az idegengyűlölettel, amit egyrészt a saját bőrömön tapasztalok, másrészt olvasok arról a határtalanul szürreális és értelmezhetetlen faszságról, ami Magyarországon történik. Azon a Magyarországon, ahol felnőve folyton azt kellett hallgatni, hogy miért nem utazhatunk, miért nem mehetünk külföldre dolgozni, miért nem lehet banánt meg Fa szappant kapni és miért kell titokban hallgatni a Szabad Európát a legbelső szobában, ahonnan nem hallatszik át a szomszédhoz. Hát most lehet. De megint ugyanoda lyukadunk ki: a magyaroknak jár, a többieknek nem jár. Úgy értem, a magyarországi, nemzeti öntudatú magyaroknak jár. Az erdélyi magyaroknak, a felvidéki magyaroknak és a cigányoknak nem jár. Azok nem magyarok. Ez főleg azért vicces, mert a (nevezzük őket gyűjtőnéven) mélymagyaroknak hiába jár, nekik nem kell. Aki elmegy, az úgyis mind hazaáruló, és különben is, magyar égre magyar ufót!

Vannak persze kivételek, hiszen a minap olvastam a Facebookon egy Angliában élő és dolgozó mélymagyar nőtől, hogy a négerek agya kisebb, az agykérgük egyharmada a fehérekéének, és hát a barázdáik is sokkal kevesebben vannak. És mivel (szerinte) Amerikában is az erőszakos bűncselekmények 90%-át színesbőrűek követik el, ezért minden néger szíveskedjék visszatakarodni Afrikába, mert Anglia a fehéreké (ezen belül London pedig a magyaroké és a lengyeleké, akiket szintén nem annyira kedvelünk, de mivel a boltjaikban van kolbász, egyelőre nem küldjük őket vissza Lengyelországba). Állatfarm, valaki?

Nem tudom, hol késik az a XXI. század, amiről én álmodozom, de néha az az érzésem, hogy az idő visszafelé halad. Magyarország vasfüggönyt emel, Nyugat-Európában a HR szerint fontosabb a származás, mint a szakmai felkészültség, és az új Nintendo DS-be hosszabb szünet után ismét beépítették a régiókódolást. Kicsit félek, hogy mikor jutunk el újra a cenzúrázott irodalomig és a szamizdatokig, de őszintén szólva nem csodálkoznék nagyon, ha ez megelőzné a zombi apokalipszist. Márpedig az még a szentírásban is benne van.