Feri és a professzionalizmus

Azt hiszem, menthetetlenül unprofesszionális vagyok. Ez van.
A minap az expatica.com által szervezett állásbörzén beültem egy előadásra, ami arról szólt, hogy hogyan lehet a linkedint networkingre használni. Igen hamar szembe kellett néznem a ténnyel, hogy mindent rosszul csinálok, már ami a linkedin-profilomat meg a social networkinget illeti. Ugyanis:

• nincs stúdióban elkövetett, agyonretusált, business professional stílusú profilfotóm, amin úgy nézek ki, ahogy pl. élőben soha;
• az előző munkaköreim mellé az van leírva, hogy mit csináltam az adott cégnél, nem pedig az, hogy mit értem el (példa: 6 hónap alatt a projektben való részvételem eredményeképp a cég professzionális megítélése 4%-kal nőtt);
• végletesen passzív felhasználó vagyok: cseszek minden reggel és este 30-30 percet tölteni a linkedinen („hiszen ott annyi mindent lehet csinálni!”) és ismeretlenül is kávéra invitálni a kiszemelt új munkahelyeim döntéshozóit („egy ismerősöm például kinézte a céget, ahol dolgozni akart, majd mind a harminc dolgozónak írt, hogy szeretne velük kávézni. A négy közül, akik jelezték, hogy nyitottak a dologra, az egyikről kiderült, hogy ő volt a HR-fejes, ezért a delikvens hipsz-hopsz át is repült Londonba másnap, hogy kávézzon az új ismerősével, és végül kapott is egy állást a cégnél.”), arról nem is beszélve, hogy nem posztolok legalább naponta kétszer, hogy mind az 500 kontaktom lássa, hogy milyen (hiper)aktív vagyok;
• nincs minimum 500 kontaktom (az ideális szám 500 és 1500 között van), így igazából nincs is értelme használnom a linkedint egyáltalán.

Persze, mondhatjuk, hogy az előadó volt rossz abból a szempontból, hogy azt gondolta, hogy az egész világon mindenki HR-es és van ideje meg energiája az ilyen volumenű aktivitáshoz – lássuk be, valamennyien beleesünk időnként hasonló hibákba a saját szakmánk vetítésével. Az azonban felettébb gyanús, hogy a HR-esek, marketingesek, coach-ok feltűnően egyetértenek abban, hogy mi teszi a professzionális munkavállalót (és persze mi sem természetesebb, hogy én pókerfrászt kapok, amikor ezzel találkozom, ugye, hát tudjuk, milyen tehetségesen simulok bele az átlagba).

A professzionális munkavállaló/álláskereső/kisvállalkozó

• professzionálisan néz ki, business casual stílusban öltözködik, márkás/drága, de nem hivalkodó kiegészítőket visel (ha nő, akkor szolid és elegáns sminkje van és konzervatív, de professzionális frizurája);
• sikerességet és pozitív hozzáállást sugároz magából, de ügyel arra, hogy kizárólag szakmailag tűnjék ki a tömegből, és szakmailag se nagyon, csak hogy nyilvánvaló legyen, hogy nyitott a továbbképzésre és növekedni akar;
• tervvel érkezik az állásinterjúra, és nem jön zavarba az olyan kérdésektől, hogy „Hol látja magát öt év múlva?”, meg „Ön szerint miért pont magát kellene alkalmaznunk?”;
• remek kolléga, hiszen született csapatjátékos, de képes önállóan is dolgozni, mindig mindenkivel kedvesen el tud csevegni a tegnapi ebédről és a holnapi időjárásról, soha semmilyen személyes információt nem mond el magáról, mert nem akarja terhelni a környezetét, akkor is jókedvű, amikor nem, félévente fehérített fogsora közül pedig csakis politikailag korrekt mondatok röppennek elő;
• lojális, tiszteli a főnökeit, kedveli a kollégáit és egyáltalán nem borul ki, amikor bűnbaknak használják, kicsesznek vele, lenézik és fizetetlen túlórára kényszerítik;
• végezetül pedig nincs nemi szerve, és úgy hiszi, hogy a munkahelyén a többieknek sincs ilyen; nem különbözteti meg egymástól a nőket és a férfiakat, mert hisz az esélyegyenlőségben; nem szeret kinyúlt pólóban és mackónadrágban dögleni a kanapén, mert az nem professzionális viselkedés; nincs saját érdeklődése, ami túlmutat a munkáján; nem szokott szarni, böfögni és élvezettel orrot túrni; és senkinek sem kívánja a gyötrelmes és hosszú halálát, aki a munkahelyén kritizálja, leminősíti vagy kioktatja, miközben ő alázatosan mosolyogva egyetért a félévente megrendezett ünnepélyes szakmai értékelésével és megköszöni a publikus megalázást, ami általában ezzel jár, hiszen mindörökké fejlődni akar.

Én még soha életemben nem találkoztam effajta emberrel (szerencsére). Olyannal viszont sokkal, aki rengeteg energiát fektetett abba, hogy ilyen embernek tűnjön. És mivel volt idő, amikor elkeseredetten próbáltam munkához jutni, de azt már tudtam, hogy az nem elég professzionális válasz, hogy „azért szeretném ezt az állást, mert szükségem van a pénzre, különben kitesznek a lakásomból és éhezni fogok”, magam is megpróbáltam elsajátítani ezt a skillsetet. Kevés sikerrel (és sok szenvedés árán), naná, de a becsületpont megvolt.

Az ember persze azt gondolná, hogy tizenhat évnyi színház után eljátszani a profit egy munkahelyen tulajdonképpen rutinfeladat, de ha valamit megtanultam a színházban az ez: nem létezik semmi a világon, amit mindenáron érdemes megtenni. A Hollandiában töltött időm első 21 hónapjában minden reggel két órával az indulás előtt keltem fel, hogy fel tudjam magam tölteni megfelelő mennyiségű energiával a szerephez. Ez sokszor nem volt elég, de én eredményként könyvelem el, hogy közel 50-ből összesen 2 ember utált nyíltan (hasonló képességű emberanyaggal általában rosszabb az arány). Én magam viszont elképesztően elfáradtam mindeközben. Úgy tűnik, a professzionális mellébeszélés szép, új piros gombot képzett bennem, amit nem tanácsos nyomogatni.

Nemrég egy nemzetközi fejvadászcég felhívta a figyelmemet egy jól hangzó grafikusi állásra, amire rögtön jelentkeztem is. Két nappal később ugyanattól az ügynöktől, aki a kiírást küldte kaptam egy újabb levelet, amiben közölte velem, hogy nem látja esélyesnek, hogy megkapjam ezt az állást, mert „visszagondolva az interjúdra és azután, hogy beszéltem a céggel erről az állásról, nem hiszem, hogy a profilod megegyezik azzal, amit keresnek. Nekik igen erős kereskedelmi tapasztalat kell, és én ilyet nem látok a profilodban.” Ezzel sikerült megnyomni a vadonatúj piros gombomat, úgyhogy megkértem, hogy hozzon már egy példát, ahol a grafikusi pozíció kontextusában az igen erős kereskedelmi tapasztalat értelmet nyer. Ez volt a válasz: „Nagyméretű, nemzetközi üzletekbe keresnek grafikusokat első osztályú kereskedelmi ügyfeleik számára.” Magyarul: neki sem volt fingja arról, hogy miről is beszél pontosan, az én tudomásom szerint pedig nem létezik olyan különleges szakirány az alkalmazott grafikán belül, ami külön effajta ügyfelek kiszolgálását célozná meg. Ha mégis, akkor itt és most elnézést kérek az összes eddigi tanítványomtól, amiért félrevezettem őket, és szeretném, ha valaki megtanítaná nekem ezt a hiányzó részt.

Természetesen tudom, hogy a professzionális reakció az lett volna, ha felhívom az ügynök figyelmét arra, hogy nekem igenis van ilyen tapasztalatom és behazudok valami marhaságot a CV-mbe, csak hát ehhez ugye az kellett volna, hogy ő is és én is értsük, hogy pontosan milyen hiányzó tapasztalatról is van szó. És tulajdonképpen ez az, amiből elegem lett, ebből a – koromnak megfelelő, bár politikailag inkorrekt, és egyébként sem eléggé professzionális kifejezéssel élve – süket dumából, ami marha jól hangzik és napokat lehet vele kitölteni, de igazából semmit nem jelent.

Nevezhetünk engem begyöpösödöttnek (ha vállaljuk a következményeket, persze), de én abban hiszek, hogy a csapatmunka alapja az őszinteség, a bizalom és a szakmai felkészültség, nem a dresscode, a távolságtartóan udvarias nemtörődömség és a lufifújás. Mindebből egyenesen következik, hogy a megállapításom helyes: menthetetlenül unprofesszionális vagyok. Ráadásul büszke rá. Ja, és maradok tisztelettel. 

Feri és az ő tervei a jövőre nézve

Erről a jövőre nézvéről az jut eszembe, hogy mi, emberek mennyire absztrakt módon gondolkodunk az időről. A gorillák például a múltat maguk előtt látják, mert az látható, míg a jövőt a hátuk mögé helyezik, mert az láthatatlan. Ebből a szempontból nézve azt is mondhatnánk, hogy tulajdonképpen hátrafelé haladunk. Helyes kis hétfő reggeli paradoxon, mi? :)

Szeptember 30-án lejárt a szerződésem a borzasztó japán cégnél, ahol 21 hónapig dolgoztam, és azt kell mondanom, hogy javarészt megkönnyebbültem, amiért nem hosszabbították meg. Holnap lesz 4 hete, hogy nem járok dolgozni, és ennek eddig leginkább a pozitív hatásait érzékelem: végigalszom az éjszakákat, nem kell treníroznom magam, hogy jókedvem legyen reggelente, és amikor csinálok valamit, akkor konkrétan azt érzem, hogy csináltam valamit, nem azt, hogy elcsesztem az időt a fizetésemért cserébe. A negatív oldala a dolognak persze az, hogy a szociális életem meredeken lecsökkent, de ez egyelőre még nem jelent komoly problémát, és igyekszem dolgozni rajta.

Mivel 21 hónapig fizettem biztosítást, 3 hónapig jár nekem a munkanélküli járadék, amiről az ember azt gondolná, hogy egyszerűen elintézhető ügy, de persze a holland bürokrácia itt is kikerülhetetlen. A történet ott kezdődik, hogy a munkaügyi hivatal dolgozói (a törvény értelmében) csak holland nyelven kommunikálhatnak az ügyfelekkel. Ez írásban és szóban is kötelező, mert a hollandoknak senki se mondta meg, hogy az ország lakosságának a 21%-a nem holland és nem beszéli a nyelvet. (A csillagászati mértékű adó befizetésekor persze ez nem volt probléma, fizetni lehet angolul is.) Ahhoz pedig, hogy az ember valóban megkapja a pénzt, különböző feladatokat kell ellátni. Részt kellett vennem pl. egy workshopon, ahol köteleztek, hogy hozzak magammal tolmácsot, majd egy órán keresztül beszéltek arról, hogy hogyan kell használni a website-jukat. Amit, ha nem tudtam volna, akkor nem mentem volna el, mert a teljes kommunikáció a website felületén keresztül zajlik. Végig kellett csinálnom egy online tréninget is, ahol 30 percnyi videóanyag alapján (felirat nélkül, természetesen,  hogy még a google translate-ot se tudjam használni hozzá) kellett kitölteni teszteket. Szerencsére szarul volt kódolva a website, ezért megelégedett azzal, hogy végigkattintgattam az egészet és bejelöltem, hogy megcsináltam. Remélem, senki se ellenőrzi majd. :)

Időközben kitaláltam, hogy itt az ideje vállalkozni, és megkérdeztem az iparkamaránál, hogy van-e módja annak, hogy elkezdem a vállalkozásomat és közben kapom az apanázst a munkaügyi hivataltól? Van, az ára egy második, másfél órás workshop volt, megint hollandul (szerencsére mostanában kifogom a zseniális szomszédokat, úgyhogy szomszédasszonyból barátommá avanzsált Réka segítségével sikerült ezt is véghez vinni). A következőket tudtuk meg:

• ha regisztrálod magad az iparkamaránál a munkanélküli járulék ideje alatt, akkor a pénzedből automatikusan levonnak 29%-ot;
• az első hat hétben semmilyen kommersz tevékenységet nem folytathatsz, még a névjegykártyádat se osztogathatod, mert azt az időt kutatásra kell használni;
• a második hat hétben dolgozhatsz, de hetente jelentened kell, hogy hogy megy a dolog.

Ennek nyilván megvan a maga értelme, bár azt, hogy az első hat hétben miért nem kereshetek pénzt, miközben lenyelnek tőlem jópárszáz eurót, azt nem értem pontosan, főleg, mert ez nem szociális segély, hanem fizetett biztosítás.

Így aztán úgy döntöttem, hogy janujár elsejétől fogok vállalkozni, és közben megpróbálok beszerezni valamilyen részmunkaidős állást, mert azért az nem volna rossz biztosítéknak.

Lassan elkezdődik az iskola is, amit időközben kicsit átalakítottak, így egyrészt a két éves suli anyagát 1 év alatt fogják leadni, másrészt, mivel nem jött össze megfelelő létszám, eltolták a tanévkezdést november végére. Ami abból a szempontból jó, hogy több időm van elolvasni a könyveket, meg előbb fogom megkapni a diplomámat, de ugyanakkor azt is jelenti, hogy kicsit megszakadós lesz a menet, meg hát ugye ki kell nyögni a második éves tandíjat jövő tavasszal.

Persze, mivel nem vagyok teljesen normális, ez nem elég, úgyhogy úgy döntöttem, hogy közben elvégzek még egy tanfolyamot (februártól májusig), ahol dokumentumfilm-készítést fogok tanulni egy new yorki rendezőtől. A vizsgára két saját filmmel kell készülni. :) Nagyon izgi!

Egyelőre azonban (amíg lehet) élvezem, hogy nincs túl sok dolgom, és úgy néz ki, hogy mire megunnám a henyélést, be fog indulni az életem rendesen.

Feri és a kétely

Egy ideje tehetetlenül figyelem, ahogy S. a belső démonaival küzd, és egyre inkább vesztésre áll. Láttam már ilyet testközelből: anyám valaha kedves, intelligens, barátságos nő volt, adott magára, törődött velünk és a nagyszüleivel, akik felnevelték, volt neki legjobb barátnője, voltak álmai és tervei, és persze voltak félelmei, szorongásai, fel nem dolgozott kudarcai és gyógyulatlan sebei. Idővel aztán – igazából mindegy, hogy miért – ez utóbbiak győztek.

Most ugyanezt látom, ahogy S. kőkemény munkával, egyre inkább megkérdőjelezhető eszközökkel taszít el magától mindnyájunkat, akik közel állunk hozzá; az önpusztításnak ezt a mérgező, mindenki számára fájdalmas módját választva ahelyett, hogy azt mondaná: baj van, segítsetek! Jó ideig persze mindenki türelmes és próbál a sorok között olvasni, nem tudomást venni a Facebookra kiírt, provokatív félmondatokról, mély levegőt véve továbblépni a sohatöbbéken meg a három napig tartó ultimátumokon, szelíden jelezve, hogy a kapu nyitva, itt vagyunk, akkor is, amikor színpadiasan megpróbálsz eltűnni csak azért, hogy felhívd magadra a figyelmet, ami enélkül is rád irányul, amikor úgy teszel, mintha a munkád fontosabb volna minálunk, amikor velünk vagy undok, pedig nem adtunk okot rá, amikor mélyen belesüppedsz az – egyébként mindannyiunk által rühellt – védtelenkislányvagyok szerepbe és ostobábbnál ostobább kifogásokkal meg bocsánatkérésesővel védekezel. Persze mindeközben mi megosztjuk egymással az aggodalmainkat, információt cserélünk, hogy objektívan lássuk a helyzetet, de akármennyire is szeretünk, ezalatt szép lassan, szinte észrevétlenül bekúszik a képbe a kétely.

Először csak úgy, mint a fiúnál, aki farkast kiáltott. A végleges és borzasztó fájdalmas szakítás, ami igazából meglepően rövid ideig visszavonhatatlan csupán, és újra meg újra megtörténik, innen szemlélve egyre komolytalanabb és idegesítőbb, amíg el nem jutunk oda, hogy első reakcióként az jut eszünkbe: jajistenemmármegint? Aztán jönnek az áldozattörténetek igen széles repertoárban, a halálos fenyegetésről, az árulásról, az elvesztem-az-állásomat-ha-nem-veszem-fel-a-telefont-mindigazonnaltüsténtről, meg az amazon-levonta-a-pénzt-a-kártyámról-de-semmi-nyoma-nincs-hogy-megvettem-az-ajándékodatról. Ez az a pont, ahol S. annyira elszakad a valóságtól, hogy azt gondolja: senki sem képes józanul gondolkodni és összerakni a történetet.

És közben rúg, harap, üt, mar, karmol, persze csakis verbálisan és metakommunikatíve, mert a fizikai erőszak az bűn, azt megvetjük, azt megtoroljuk, annak áldozata van, vagyis lesz, mert az ilyen szintű provokációnak nem lehet a végtelenségig ellenállni, az a pofon kérem szépen, érik és ha így megyünk tovább, előbb-utóbb el fog csattanni. És akkor majd S. bebizonyíthatja a világnak, hogy látjátok, megmondtam én, ezek itt mind csak az alkalomra vártak, hogy engem jól megverhessenek, és most itt van, megtörtént, mindenki láthatja, monokli, szépen lilul, holnapra tán be is feketedik, de nem baj, én kibírom, nincs nekem szükségem párkapcsolatra, barátokra, jobb lesz nekem így, egyedül, magamra hagyottan, mártírként.

Egészen mostanáig képes voltam arra, hogy különbséget tegyek S. és amit S. tesz között. Őt szeretem, ez nem kérdés. Amit az elmúlt egy hónapban tesz, azt gyűlölöm, elutasítom, megvetem. Persze, elsősorban magával teszi, de ez nem jelenti azt, hogy mi, akik szeretjük, ne sérülnénk. És hiába lehet mindent megbocsátani, meg józan ésszel megmagyarázni, elfelejteni nem lehet. És nincs messze az a pont, amikor puszta önvédelemből hátralépünk, vagy hátat fordítunk, és onnan már nem lehet visszacsinálni semmit. Tudom, mert ezt a történetet lejátszottam az anyámmal. És most nagyon félek, hogy ugyanígy vesztem el az egyik legjobb barátomat.

Feri iskolába megy

Tanulságos dolog megfigyelni, ahogy a teljesen értelmetlennek tűnő dolgok értelmet nyernek, amikor visszatekintünk. A csaknem másfél éven át tartó mi-a-fenét-keresek-én-Hollandiában nevű mentális (tor)túrám során nemrég kitisztult a kép, és ehhez nem kellett más (már megint), mint tenni egy lépést, hogy a változás elkezdődhessen.

A lépés annyiból állt, hogy fogtam a szomszédomtól kapott vouchert, és elhasználtam egy másfél órás találkozásra egy lengyel karrier coach-csal.

Az effajta beszélgetések általában úgy kezdődnek, hogy az ember nagy hévvel elhadarja, hogy mihez ért (ez az én esetemben helyből nehezen követhető), majd amikor a kellőképpen összezavart coach megkérdezi, hogy és pontosan mivel is szeretne foglalkozni, akkor bután néz. Hát hiszen egyértelmű, nem? Valamelyikkel! A lényeg, hogy jobb legyen, mint a jelenlegi állásom és persze fizessen egy kicsit többet. Lehetőleg holnaptól.

Velem persze egyáltalán nem ez történt, én viszonylag pontosan meg tudtam fogalmazni, hogy mit akarok csinálni; a zavart az én esetemben az okozta, hogy a nevezett tevékenység köszönőviszonyban sem volt az előzőleg felsoroltakkal.

— Emberekkel foglalkozni? — kérdezte meghökkent arccal Joanna.
— Pontosan, — válaszoltam én, kaján vigyorral a képemen szemlélve, ahogy ő megpróbálta összerakni a képet.
— A számítógépes grafikán belül? — próbálkozott tovább szegény, mire én elnevettem magam.
— Hát mondtam én, hogy nem vagyok egyszerű eset! — mondtam én. És tényleg, mert hangosan kimondva már nekem se tűnt olyan marha egyértelműnek, hogy mit is keresek valójában.

Szerencsére Joanna remek coach. Megközelítőleg tíz perccel később már ott tartottunk, hogy mennyire szerettem volna pszichoterapeuta lenni, de ez Magyarországon sehogy se volt lehetséges. Ekkor, mielőtt rátérhettem volna, hogy miért adtam fel ezt az ambíciómat, Joanna megkérdezte, hogy akkor miért nem megyek el counsellornak?

És itt nagyjából ki is tisztult minden.

Egy héttel később az Akademie voor Counselling en Coaching épületében találtam magam, ahol istenit beszélgettem a leendő tanárommal, majd a következő héten beiratkoztam. Azok a barátaim, akik régóta ismernek, cseppet sem lepődtek meg a döntésen, én pedig végre megtaláltam a hollandiai tartózkodásom célját. Szóval, ha minden jól megy, két év múlva nemzetközi képesítésű terapeutaként fogok azon gondolkodni, hogy hol nyissak praxist. És még a végén hálás leszek Hollandiának.

Feri és az undor

Szeretem az HBO-sorozatokat. A Six Feet Undert kétszer is végignéztem, másodszor már itt, Hollandiában. Kedveltem az Ozt, nézem a Game of Thrones-t, sajnáltam, hogy a Carnivàle-t idejekorán lefújták.

Ma megnéztem egy új HBO-sorozat pilotját. A címe: Looking, és buzikról szól. Nem szoktam ilyen témájú műsorok mellett kitartani, bár megpróbálkoztam a Queer As Folk mindkét verziójával, de nagyjából ugyanazt váltották ki belőlem, mint amit ez. Undort.

Ezt kisebb meghasonlással írom, hiszen számomra sohasem jelentett problémát, hogy meleg vagyok. Eltartott egy ideig, amíg rájöttem, de miután tiszta volt a kép, a helyzetet sikerült teljes természetességgel megélnem. Anyám persze (azt hiszem) kicsit megzakkant a dologtól. Összeszorított foggal végighallgatott ugyan, ha a páromról beszéltem neki, de odáig sosem jutott el, hogy kimondja a nevét: az én mindenkori pasim mindig csak „az a fiú" maradt. És persze mindent elkövetett, nehogy találkozni kelljen vele – sikerült is így meghalnia, az én-örökké-szingli-fiam nevű hazugságát dédelgetve helyettem. Apám – valószínűleg prüdériájánál vagy struccpolitikájánál fogva még ma sem vesz tudomást az egészről, a nővéremmel meg sosem voltam olyan nexusban, hogy a véleménye meghatározó lehetett volna (mentségére szolgáljon, hogy neki legalább ezzel az egy tulajdonságommal szemben nem akadt problémája). Ez az ignorancia eleinte bántott, de mivel a családom az életem minden más fontos aspektusát is hasonló érdektelenséggel kezelte, jobbnak láttam leválni és élni a saját életemet inkább. Visszatekintve az elmúlt tíz évre, nem is dönthettem volna jobban.

A kezdeti baklövések és a kötelező belehalós rémálmok után kicsit felnőttebb fejjel láttam neki a társkeresésnek. Az csakhamar kiderült, hogy nekem a „meleg közösség" mint olyan semmilyen formában nem jön be. Még a legártatlanabb csoportok is azt bizonyították, hogy a szexuális érdeklődés mint közös pont legfeljebb az egyéjszakás kalandokhoz elegendő. Azokhoz meg sose tartottam magam elég szexinek. A buzibárokban tett látogatásaim szintén tanulságosak voltak, és sokszor igen üdítőek is, mert igen jó érzés abban a biztos tudatban hazamenni, hogy én a tömeg igen nagy részével ellentétben tök rendben vagyok, és nem kényszerülök sötét, kidobóemberrekel védett, zárt helyen hisztérikusan kiélni a „ferde" hajlamaimat, hogy a) ne őrüljek meg a hétköznapokban, amikor a barátaim, kollégáim, főnököm, családom, feleségem előtt játszom a heterót, vagy b) ne kelljen görcsösen, kétszáz százalékosan hirdetni a nemi irányultságomat csak azért, hogy ezzel a provokációval akármilyen figyelmet kapjak, amit egyébként nyilvánvalóan másképp nem sikerül megszerezni.

Oké, de ha a szerdánkénti sörözést és a buzibárokat kilőjük, mi marad? A netes társkereső.

Na most ezzel az a kicsi baj, hogy a netes társkereső buziknak készült verziója igazából húspiac. Elvétve persze találni tagokat, akik nem csupán (és nyilvánvalóan) szexpartnert keresnek, de még ezeknek az embereknek is a legtöbbje úgy érkezik a randira, hogy az orrában még érzi az előző éjszaka illatát, a fejében pedig a következő két-három utánam következő pasi képe van. Ez nem feltétlenül azért van így, mert ezek rosszindulatú, sekélyes férgek; inkább azért, mert a párkeresés addiktív dolog, és az éppen aktuális partnert nagyon nehéz nem összehasonlítani a tegnapi nemvolttökéletes emlékével és a holnapi háthajobblesz ígéretével.

Csakhogy így, ha nem röppen a szikra azonnal, hiába kölcsönös rokonszenv és kellemes este, a kötelező majdhívlak után az ember telefonszáma pillanatok alatt a szemétkosárban végzi, a netes kontaktja pedig blokád alá kerül.

Mindezt megnehezíti, ha az ember olyan ostoba és divatjamúlt elveket vall, mint én. Nevezetesen:

1. Olyan, hogy nyitott párkapcsolat, nem létezik. Aki azt állítja, hogy mégis, az nincs tisztában a párkapcsolat szó jelentésével.

2. Bár az első benyomás fontos, az ember legfeljebb alkalmi szexpartnert választ elsősorban külső megjelenés alapján. Akármilyen szép lehet valaki: ha nem érdekel, amit mond vagy nem tetszik, ahogy mondja, akkor előbb-utóbb rondának fogom látni. Ugyanígy azok, akik nem érik el a top 10-et első blikkre, könnyedén megszépülhetnek némi együtt töltött idő folytán.

3. Az alapvető dolgok az interneten is fontosak: semmit sem akarok kezdeni emberekkel, akik nem mutatkoznak be, és nem árulnak el magukról alapvető információkat. Nem nyűgöz le továbbá sem a kivehetetlenségig rossz minőségű arckép, sem a modell/pornósztár/magazinborító vagyok típusú, profi stúdióban elkövetett (és retusált) portfólió-sorozat. Ha nincs rendes, természetes portré, és nem sikerül elintézni, hogy legyen, akkor miről is beszélünk?

4. Azoknak az embereknek, akik azt várják, hogy a másik boldoggá tegye őket, pszichoterapeutára van szükségük, nem párkapcsolatra. Senkinek nem kell egy olyan ember, aki önmagában nem képes boldog lenni; mit fog akkor megosztani a másikkal vajon?

5. Ha valaki még harmincévesen is a Titok Ilonka-fázisban tart (néhány barátom tudja, de a szüleim/kollégáim/rokonaim/ismerőseim nem), akkor egyrészt komoly problémaként éli meg, hogy buzi, másrészt szorongásból, menekülésből vagy egyszerűen csak a gerinc hiányából fakadóan kiegyezett a hazugsággal mint megoldási képlettel. Nyilván meg fogok bízni benne.

Ha ezzel az egyszerű kis szűrővel megvolnánk, akkor jönne az, hogy legyen okos, művelt, jó humorú, érdekes, legyenek saját barátai és élete, szeresse az állatokat, a színházat és a videojátékokat, ne legyen vegetáriánus, vallásos és jobbos, végezetül pedig legyen annyira szexi, mint amennyire ő szexinek tart engem. De mindez már egyértelműen a hagymázas képzelgés kategóriájába tartozik, mivel a potenciális indulók igen nagy valószínűséggel úgyis mind kiestek az első 5 pontos rostán.

Így aztán a vakvéletlenen kívül nemigen marad semmi (és amilyen szerencsém van, az igen kis létszámú továbbjutottak többsége amúgy is kőheteró). És ez az a pont, amikor az undorom létjogosultsága az egész promiszkuitásszagú, felszínes, tartalmas kapcsolatokra alkalmatlan „LMBTQSTB közösség" iránt beigazolódni látszik, mert úgy érzem, hogy ha valaha még ebben az életben esélyt akarok adni magamnak arra, hogy találkozzak valakivel, akkor — legalább minimális szinten — ilyenné kell válnom nekem is. Ezt sugallja legalábbis a Looking, a Queer as Folk és az összes cukrostakony propagandafilm, a meleg szervezetek, szórakozóhelyek, facebook-csoportok és minden búvalbaszott társkereső oldal.

És e pillanatban — nagyon őszintén — nem tudom eldönteni, hogy vajon ez a kilátás rosszabb, vagy a szingliség?

 

 

Feri hét napja

Hétfő

Belekúszik az álmomba a borzasztó old-school sci-fi filmeket idéző ébresztő hangja. Mire teljesen magamhoz térek és felülök, hat óra negyven van. Az elmúlt tíz percben képkockánként váltogatta egymást az ébredés és az alvás.
Nehezen találok bele a papucsomba, az állólámpához csoszogok vaksötétben és felkapcsolom. Szeretem, hogy szép lassan fényesedik, kell neki néhány perc, mire tényleg világítani kezd.
Pólóban és alsónadrágban nyitom ki az ajtót, odakint sötét van, ez jó jel, senki nincs a lépcsőházban rajtam kívül. Átsurranok a folyosón a wc-mbe (ami egyben a zuhanyzóm is). A wc-n ülve megfésülködöm, a tipp sok évvel ezelőtt anyámtól jött, aki egy fodrásztól hallotta. Ez legyen az első dolgod reggelente, amíg a hajadban ott az éjszakai nedvesség. Bevált.

Kávé közben az Amazont böngészem papucsért, ettől az ikeás szartól csak bebüdösödik a lábam. Az első reggeli óra elrepül hamar. A cigarettafüstön túl lassan pirkad odakint, az orkán erejű szél miatt nem merek ablakot nyitni, a másik is így ment tönkre. Beveszem a gyógyszereimet a maradék kávéval, felöltözöm, sodrok néhány cigarettát, kicsit rendbeszedem a lakást és elindulok.

Becsöngetek a szomszédhoz, akinek a gyönyörű filodendron ül a nappalijában (jól látszik az ablakból) és elkérem az új övemet, amit a posta hozzá dobott be pénteken. A pasas nem beszél jól angolul, de nagyon kedves.

Az állomáson veszek egy szendvicset meg egy cookie-t és leveszem a dzsekit, amit tavaly kaptam Seresstől. Tíz fok van, nyolcvankét százalékos páratartalom, a nap még mindig nem kelt fel rendesen.

A vonatra a szokásos lökdösődés közepette szállok fel, csaknem utolsónak, mert nem tudom elhagyni a négy évtizedes beidegződést, miszerint a nőket illik előre engedni. Ebben az sem akadályoz meg, hogy figyelemre sem méltatják a gesztust; a holland nők roppant emancipáltak és hajlamosak férfiként viselkedni.

Tíz perccel később leszállok Sloterdijken, rágyújtok a lefelé vezető lépcsőn és megállok egy pillanatra gyönyörködni a felhőkben.

Odabent azzal fogadnak, hogy a teljes hálózat leállt, se intra-, se internet nincs. Azt hiszem, még soha nem láttam a kollégáimat ennyire kisimultnak és jókedvűnek. Sajnos, tízre a helyi nerd megoldja a problémát, lehet dolgozni.
Az egyébként említésre sem méltó munkanapom után beugrom a haarlemi állomáson a boltba, veszek fűrészporkenyeret, sonkát, csipszet meg sütit (csak mert épp leárazás van). Egész nap arra vágytam, hogy jól megkenem a kenyeret snidlinges philadelphiával, de persze csak light margarint kapok. Sebaj.
Hazafelé azt számolgatom, hogy ha minden jól megy és a főnököm nem szemétláda (nem lehet nála tudni), akkor a pesti karácsonyozás után még nyolc napig nem kell dolgozni mennem. Ez felvidít, a két emelet meg se kottyan (bár a tüdőmmel ez utóbbiban nem értünk egyet teljesen).
Kicsit netezek, rendelek kontaktlencsét, rájövök, hogy elmértem kicsit a CD-borítót, ami karácsonyi ajándéknak készül, majd egy furcsa gondolat folytán begépelem Papp Gyuri nevét a Facebook keresőjébe és megtudom, hogy október kilencedikén Papp Gyuri meghalt.
A gondolat nem zaklat fel igazán, nem is könnyezek, csak kicsit megrendülök és elképzelem, hogy a nővérem milyen keservesen sírhatott a temetésen. Végigolvasom a búcsúzó üzeneteket. A jó emlékeimet hosszú ideje befedték a rosszak, de azért ott vannak, megvannak. A Vita-táborok persze, mind. Derek Jarman Caravaggio-ja. A nagy fehér bögréből, két Saccharinnal, sok tejjel megivott kávé, mindahányszor felvonszolta magát a harmadikra, amikor az Izabella utcában laktam. A költözés. Napi két doboz Vogue. A féltégla méretű Motorola telefon.
Talán ezért ment a fejemben a Váróterem ma többször is. Ez az a feeling.
Nincs semmi ebben, mégis csak ez jár eszemben.
Nincs semmi ebben, mégis csak ez jár eszemben.

Kedd

Reggelente végiggondolom a napot, és keresek valami örömtelit benne. Nem kell, hogy nagy dolog legyen. „Ma az új övemet fogom hordani, és talán megjön az új nadrágom is.” Ez elég.
Az irodai légkör – mint általában – fullasztó, és ma többször eljutok arra a pontra, amikor a távolságtartóan barátságos és megfelelő módon viselkedő maszk alatt sikítok magamban. Cseng a fejemben egy mondat, egy filmben hallottam vagy olvastam valahol, hogy az emberek többségének ennyit jelent a munka, várni, míg elmehetsz szabadságra. Rossz gondolatnak hangzott, én az ilyen embereket szánalmasnak tartom, úgyhogy erre ráébredni egyáltalán nem kellemes. Kétlem, hogy elmegyek a pénteki karácsonyi vacsorára, egyetlen perccel sem kívánom tovább látni ezeket az arcokat a kelleténél.
Ennyit persze a reggeli örömteli gondolatról (bár kétségkívül az övem remek).
Valamikor a nap folyamán a garázsban, ahova lejárunk dohányozni összefutok a cég élbuzijával (...és képzeld el, a felvonuláson bőr fétisszerkóban táncolt egy hajón, láttam a youtube-on is). A francia nyelvész elképesztő hipokrata, ebéd (bocsánat, löncs) közben semmi másról nem tud beszélni, csak arról, hogy mit miért nem szabad enni, mert ilyen méreg, meg olyan gyógyszer, meg a halakban felhalmozódott ólom satöbbi, satöbbi, majd lejön dohányozni és elmeséli, hogy a karácsonyi vacsora előtt jobb lesz betérnie a McDonald's-be, mert az étel általában kis adag, és akkor túl hamar be fog rúgni, pedig ő szereti vodkaredbullal kezdeni az estét. És naponta megiszik egy liter proteinkoktélt, hogy jobban villanjanak a karizmai a bőrszerkóban.
Pontban fél hatkor távozom, ez nem az a nap, amikor szívességeket teszek. A peron zsúfolásig tele emberekkel, a vonatom tíz percet késik. Az utána következő négy vonat nem jár, állítja a kijelző, ami kisvártatva meggondolja magát és a tíz percből tizenöt lesz. Felhúzom a zippzárat a kabátomon és úgy döntök, hogy itt az ideje meghallgatni az új Robbie Williams albumot.
A késő vonat az ötödik szám közepén ér be, már amúgy is tele van, az emberek kétharmada felkönyökli magát, a látvány kifejezetten szívderítő. A hollandok lelkesen fotóznak és videóznak a telefonjukkal, mint mindig, amikor valami szokatlan történik. A vonat hosszú percek alatt becsukja az ajtókat és elindul. A következő húsz perc múlva jön, de tíz percet késik. Vagyis tizenötöt. Megállapítom, hogy az utolsó jó Robbie Williams album a Sing When You're Winning volt. Ötvenöt perc várakozás után feljutok egy vonatra, hazajövök, telefüstölöm a lakást kolozsvári szalonnával, megsütöm rajta a tojást, majd leülök a tévé elé enni. Nem látom a Dead Like Me epizód végét, elalszom a kanapén.
Kilenc körül ébredek, mélyalvásból, a tagjaim sajognak. Pedró üzent Steamen, beszélgetni kezdünk, csakhamar átváltunk Skype-ra, szívom magamba a pozitív élményt, éjfélig abba se hagyjuk.
Mégiscsak jól ér véget a nap.

Szerda

Leviszem a szemetet a lépcsőházba, hogy este, amikor kirakom a fa tövébe (ahonnan csütörtök reggel elviszik), ne kelljen felmászni érte a másodikra, lejönni és felmászni újra feleslegesen. Ez is egyike a dolgoknak, amiket nem tudok megszokni: nincs kuka, tárold a zsákodat egy hétig a lakásban.
Odabent a napom egész gyorsan telik, végre kicsit kreatívabb feladatot kaptam. Nem árt, mert az elmúlt néhány hétben két egész emberes projektet viszek szimultán és kezdek mentálisan elfáradni. Jeleztem is a főnökömnek reggel, aki a céghez hű szellemiségben azt bírta válaszolni, hogy szokj hozzá.
Mielőtt elindulnék, kapok egy levelet, amiben az account értesít (engem és mindenki mást a teamben), hogy a proofreader talált egy elütést az egyik anyagomban. Felszólít, hogy vizsgáljam meg, hogy ez hogyan történhetett. Válaszolok: nyilván úgy, hogy a külsős kollegina, aki holland, manuálisan kijavította az elválasztást a holland nyelvű anyagban és véletlenül kitörölt közben egy betűt. Két perc múlva jön a reakció, természetesen körlevélben: Ez nagyon ijesztő. Légy szíves, fordíts különös figyelmet a manuális elválasztásokra ezentúl.
Felbaszom az agyam. Mégis, mi ebben az ijesztő, főleg annyira, hogy hosszan és nyilvánosan levelezzünk róla? Azért megy az anyag a proofreaderhez, hogy az ilyen hibákat megtaláljuk. Megtaláltuk. Nyilván kijavítom. Hogyan kéne különös figyelmet fordítanom egy elválasztásra, ha nem beszélem a nyelvet? Miért kell azonnal drámát csinálni mindenből?
Hazafelé vennék egy magazint, de persze bent felejtettem a pénztárcámat. Szerencsére az amerikai kollégát sikerül elkapnom és nem kell érte visszamennem, hozza az állomásra. Az olvasás füstbe megy, minden második vonat kimarad ismét, úgyhogy kitekert gerinccel próbálok nem ráesni a többi heringre, amíg meg nem érkezem.
Itthon jó, a munkahely okozta stressz nem jön velem haza, a lakásom menedék, nyugodt, barátságos hely. Ehhez mindig jól értettem.
Pizzát rendelek és jégkrémet és evés közben megnézek egy vicces dokumentumfilmet a világ legrosszabb filmjéről. Hiányoznak a szombat délutánok, amikor filmeket néztünk, meg együtt játszottunk – gondolom nosztalgikusan, de aztán rájövök, hogy valami sokkal alapvetőbbet hiányolok. A közös érdeklődést, az eszmecserét, az egymás véleményét kiegészítő beszélgetéseket. Minden kapcsolatomat be tudom sorolni két kategóriába. Az egyikben azok az ismerőseim vannak, akiknek fontos, hogy mit mondok, akik újat akarnak hallani tőlem, akik számára a figyelmem és a hallgatásom katalizátorként működik és akiknek kicsit kitisztul a kép a fejében, amikor összefoglalom a gondolataimat. Ezek a találkozások a gondoskodó, anyáskodó, tanító énemmel rezonálnak, ami számomra nagyon fontos, mert a bizalom, ami sugárzik felém nagy kincs, az effajta helyzetek pedig segítenek, hogy ne építsek toronymagas egót és megtaláljam a bennem megbúvó alázatot. Ezek az emberek úgy élik meg,  hogy barátok vagyunk, és a szó tágabb értelmében ez igaz is. A másik kategóriában azok az emberek vannak, akik az én definícióm szerint barátok, akikkel partnerek vagyunk, akikkel képesek vagyunk újat mondani egymásnak és együtt újraértelmezni azt, amit már tudtunk. Ezekkel az emberekkel lehet együtt filmet nézni, videójátékot játszani, könyvekről beszélni, színházba menni és közben egymás kezét szorítani, vagy lélegzet-elakadva, csillogó szemmel beszélni valami csodáról, és azt szeretni a másikban, hogy ez az övé is, nem csak az enyém. Itt csaknem az összes kapcsolatom az első kategóriába tartozik, és én egyre fárasztóbbnak érzem, hogy ráadásként folyton meg kell magyaráznom, hogy miről beszélek, hogy meg kell tartanom magamnak, hogy mi történt velem, különben automatikusan rám osztják az általában szórakoztató, de nem mindig impozáns földönkívüli szerepét.
Lehet utálni a Facebookot, de a jelen mindennapjaimban csak ott történik meg az egymásra kacsintás: amikor valaki folytatja a dalszöveget, amit kiírok, nevet egy vicces megosztáson, vagy csak jelzi egy smiley-val, hogy érti, mi van.

Csütörtök

Egy hét múlva repülök Budapestre! Ennél jobb reggeli gondolat nem is kell. Magazinolvasás a vonaton befelé: pipa. Pörgős munkanap: pipa. Karácsonyi vacsora lemondás: pipa. Aztán persze beüt a napi szar, fél háromkor jövök rá, hogy az amúgy is kellemetlenkedő német ügyfél hat helyen jelezte a harminchat oldalas anyagban, hogy javított valamit, de igazából a szöveg hetven százalákét módosította. Persze, estére legyen kész. Szólok a portugál koordinátornak meg a főnökömnek, hogy ez így elég húzós. Persze, mit kapok: hát én ezért írtam az e-mailben, hogy szerintem túl kevés a javítás és lehet, hogy meg kéne nézni, hogy mindent bejelölt-e az ügyfél. Jó vagyok pánikhelyzetekben, kitalálom, hogy hogyan oldom meg a dolgot. Aztán rámordulok a főnökömre, hogy most beszélnünk kell, beviszem az első üres tárgyalóba és közlöm vele, hogy itt az ideje, hogy bevédje a seggemet. Néz, mint aki nem érti. Elmagyarázom: én a grafikus vagyok, nem az a dolgom, hogy megkeressem, hogy mit kell kijavítani, az a koordinátor feladata, aki nyilvánvalóan nem tette meg, most pedig amellett, hogy elvárja, hogy oldjam meg a helyzetet, máris előállt a hárítással, hogy de hát ő megírta e-mailben. A főnököm láthatóan még mindig nem érti. De ha megírta e-mailben, akkor meg kell csinálnod, nem? Mondom, dehogynem, és ha legközelebb megírja e-mailben, hogy főzzek neki kávét és vigyem le a szemetet, akkor azt is meg kell csinálnom? Előveszem a gyógypedagógus hangomat. Ez a nő eddig kétszer mószerolt be a produkciós igazgatónál, és én kétszer másfél órában hallgattam végig, hogy milyen szar alak vagyok és megbízhatatlan munkaerő. A főnököm mindkét alkalommal mellettem ült és egy szót sem szólt. És mindkét lebaszás után odajött hozzám és négyszemközt elmondta, hogy mennyire nem ért egyet azzal, amit hallott. Ha ebből a mai történetből bármi para lesz, a banya azzal fogja kezdeni, hogy ő szólt, és én vagyok a hibás. És ha még egyszer végig kell hallgatnom a szentbeszédet, ott helyben felállok és kisétálok az ajtón. Végre megérti. Lefutok egy cigire, megnyugszom, visszajövök, megcsinálom. A kollegina láthatóan megkönnyebbül. Fél hétkor elküldöm az anyagot. Ez az a pont, amikor, ha én vagyok a főnök hangosan megköszönöm, hogy az emberem megoldotta a helyzetet. Egy ideig várok, hátha eszébe jut, de nem, úgyhogy kimondom én: Kösz, Feri, ezt jól csináltad. Ugyanmár, nincs mit. Erre nagyon halkan mond valamit, hogy mennyire ügyes vagyok. Megy ez, ha akarod, bazmeg.
Hazafelé beszaladok a világ legkisebb Burger Kingjébe, veszek vacsorát. A nadrágom megjött Angliából, de mivel nem voltam otthon, csak cetlit kapok róla. Belövöm a posta website-ján, hogy hozzák ki szombaton. Kiteszek az asztalra harminc eurót Maureennak, a takarítónőnek, aki kéthetente jön. Eszem, játszom, megnézem a Misfits végét, készülődöm a lefekvéshez. Valami nem stimmel, de beletelik pár percbe, mire rájövök, mi az.
Remeg alattam az ágy. Ránézek az órára, fél tizenkettő. Aludni kéne, de így nem fog menni. A remegés után jön a zakatolás, és a végén a sípolás. Kimegyek, megnézem, mikor jár le az ágyamtól két és fél méterre lakó mosógép (a közöttük lévő fal gipszkarton, úgyhogy mintha ott se volna), amit az alattam lakó holland lány jó ötletnek talált bekapcsolni éjszakára. Még másfél óra.
Keresgélek a filmek között, mi az, amit még nem láttam. Feltűnik egy cím, amire egyáltalán nem emlékszem, ez jó lesz. A sztori három pasi körül mozog, az egyik egy idősebb, depressziós, magányos karakter, a másik egy érzelmileg komolyan sérült, számomra átélhetetlen faszi, aki annyira odavan a harmadikért, hogy az se zavarja különösebben, hogy látta, amikor a pasas a tóba fojtotta a szeretőjét. Az atmoszféra nagyon különös, nincs zene, csak halk dialógusok, a kamera alig mozdul, az egész film egy helyszínen játszódik. A végét nem értem, de talán nem is kell, és végre a mosógép is lejár. Lekapcsolom, hogy ne sípoljon és lefekszem aludni.

Péntek

Nem emlékszem, hogy valaha is értettem volna, hogy miért várják az emberek annyira a pénteket. Itt jöttem rá, mert ez az első munkahelyem, ahol tartósan dolgozom, annak ellenére, hogy nem érzem magam jól. Így aztán frissen elsajátított pénteki hevületben indulok el, beugrom a gyógyszertárba felvenni a háromhavi adagot, a sloterdijki kisboltban összefutok Mirjanával (vagyis inkább belebotlok, mert komoly fejtörést okoz, hogy milyen színű cukormázas fánkot vegyek reggelire, ezért nem veszem észre, hogy mellettem áll) és megosztom vele a tegnapi filmélményt. Jókedvű vagyok, egyrészt a portugál nő mától szabadságon van, másrészt már csak öt napot kell dolgoznom és repülök Pestre. Ja, persze, és péntek van!
Miközben Margreettel, a freelancerrel arra várunk, hogy az iMac újrainduljon, megbeszéljük, hogy macska nélkül élni nem jó, majd koccintunk, én Red Bullal, ő kólával.
A nap ledarálódik, jóleső, konstruktív pörgésben. Könnyű megállapítani, hogy ki megy a vacsorára és ki nem: az előbbiek mind felvették a vasárnapi ruhájukat, a szemüvegüket pedig kontaktlencsére cserélték. Kiderül, hogy a bölcsész kolléganők is képesek nőnek öltözni, a férfikollégákon pedig rosszabbul áll a vasalt fehér ing, mint a vasalt kockás, amit egyébként hordanak (kíméletlenül begombolt mandzsettával, farmerba tűrve, természetesen). Az emberi szánalmasság időnként roppant szórakoztató.
Néhányan persze megpróbálják kicsikarni belőlem, hogy miért nem megyek, de én csak mosolygok és nem válaszolok, így sokkal fantáziadúsabb történeteket lehet majd kitalálni félrészegen. Egocentrikus gondolat, persze, de a májnak jólesik.
Hazafelé magazint olvasok, a péntek esti vonaton mindig van ülőhely, mindenki Amszterdam központja felé megy, nem haza.
A holland posta ismét bizonyított: új cetlit találok a lépcsőn, miszerint átvehetem a csomagomat a legközelebbi munkanapon délután 1 után. Ellenőrzöm a website-on is: kiszállítás ideje: szombat 11:30 és 15:00 között. Ezt, úgy tűnik, elfelejtették közölni a postással. Ez nem csak azért jó, mert még hétfőn is mehetek rövidnadrágban dolgozni, hanem azért is, mert a posta 10-től 6-ig tart nyitva, tehát csak úgy tudom átvenni a csomagot, ha egy órával előbb lelépek bentről. Majd meglátjuk, hétfőn mit szólnak ehhez.
A lakás szokatlanul csendes és sötét. A megszokott LED-ek nem világítanak. Maureen valószínűleg belerúgott az elosztóba, amitől az kikapcsolt. Újraindítok mindent, de a halk moraj még nem elég, továbbra is kényelmetlenül érzem magam, amíg a router fel nem áll. Határozottan internetfüggő vagyok.
Amióta felvettem Maureent, tudom, hogy a takarítónők nem ismernek országhatárokat és kultúrákat: mindenhol pontosan ugyanolyanok. Imádott Margitunk, aki úrinőként tartotta magát számon, annak ellenére, hogy képes volt a mondat közepén rámutatni az aranypapucsára és azt mondani: „Nahát, Ferikém, úgy lötyög ebbe a papucsba a lábom, mint a tót valagába a lófasz!”, majd zavartalanul folytatni a félbehagyott mondandóját, soha nem birkózott meg azzal a rejtéllyel, hogy a rizsfőző három különböző részét milyen sorrendben kéne egymásba tenni, és teljesen érthetetlen helyekre rejtette el a leghétköznapibb tárgyakat. Maureen miatt két napig kerestem az egyik vázámat, ami különös módon a mosogató alá került, a tévéhez használt 3D szemüvegeket pedig valamelyik nap a komód egyik fiókjában leltem meg, az illatosító mécsesek és a konyharuhák között. Sebaj, ennél sokkal többet is megér, hogy az ember péntek este tiszta és illatos lakásba térhet haza.
Zöld curry csirkét rendelek és folytatom a Top of the Lake-et, de a rész közepén már nagyon gyanús, hogy az előzőt átugrottam, úgyhogy abbahagyom és inkább játszom egy kicsit. Szép lassan leeresztek a heti stresszből és megbizonyosodom afelől, hogy a hét legjobb ötlete volt nem elmenni a céges karácsonyra.

Szombat

A reggeli kávé közben kitalálom a hétvégét. Ez azért fontos, hogy maradjon elég idő jóleső pihenésre, mert tudom magamról, hogy ha ott van a fejemben, hogy valamit meg kell csinálni, akkor nem úszom el. Szóval, mivel a reményhal ott úszkál a fejemben, hogy a nadrágomat mégiscsak kiszállítja a posta, fél tizenkettő előtt le kell zavarni a vásárlást. A fasírt vs. rántott hús versenyt a rántott hús nyeri. Beleégetem az agyamba, hogy kell venni sót. Maureen telefonál, hogy tegnap félórával előbb el kellett mennie, ezért nem lett kész a fürdőszobával, de legközelebb megcsinálja. Hallhatóan zavarja az ügy, próbálom megnyugtatni, hogy nincs para. Ezután gyors FaceTime-olás Kristóffal a karácsonyról meg persze videójátékokról. Manuel egy idő után felismeri a hangomat és beszélni kezd. Nem érti, honnan válaszolok, sose érdekelték a képernyők, hiába integetek. Meche persze fel se tűnik, nyilván dorombolva alszik az akvárium tetején.
Tizenegy óra tízkor lerohanok vásárolni a törökhöz. Ahogy lehajolok a kosárért, az alsónadrágomban a gumi rituális öngyilkosságot követ el. Mire felegyenesedek, a hátsó rész ügyesen a seggem alá mászik és innentől kezdve minden lépésnél érzem, ahogy lifeg. Nyilvánvalóan nem látszik kívülről, mégis az az érzésem, hogy mindenki a meztelen seggemet bámulja. Ez élményszintre emeli a bevásárlást. Persze a só az utolsó pillanatban jut az eszembe, amikor már csak egyvalaki áll előttem a sorban, de sikerül szereznem egyet. Már persze, ha tényleg só.
Időre hazaérek, kipakolok, eszem egy kicsit (közben megnézek egy Clone Wars részt) és nekilátok a karácsonyra készülő hanganyag vágásának.
Úgy tűnik, kicsit elfáradtam ezen a héten, úgyhogy kora délután lefekszem aludni egy kicsit. Nagyon furcsát álmodok: egy hatalmas lakásban élünk, a nővérem, apám és állítólag az anyám, bár vele nem találkozom. A nappaliban egy könyvespolc mögött van egy kis íróasztalom, rajta a számítógépem, kicsi CRT monitorral. A nővérem a kandalló előtt egy hatalmas állatbőrön fekszik és olvas. Valahányszor meglát, figyelmeztet, hogy költözzek el az apámmal együtt, mert ez a lakás csak az övé és anyámé. Tudom, hogy ez nem igaz, de nem vitatkozom, inkább kimegyek a lakás másik végén lévő szobába, ami dzsungelszerűen van berendezve; a padlója föld és homok. Állatok garmadája lakik itt, néhány hetes krokodilbébik hűsölnek a vízben, arapapagájok ülnek az ágakon. Véletlenül kis híján rálépek egy kígyóra, ami félig a homokba temetve alszik, csak egy pillanatra látom, nem tudom eldönteni, hogy mérges-e vagy ártalmatlan. Teljes biztonságban érzem magam itt, mélyen beszívom a párás, meleg levegőt, ugyanúgy élvezem, mint a Pálmaházat az állatkertben.
Öt után ébredek, berakom a mosást, halrudakat sütök és konstatálom, hogy a nadrágomat nem hozta ki a posta. Kiteregetek, eszem, elmosogatok és kipipálom a teendőket. Már csak a rántott hús van hátra, holnap. Más dolgom nincs, pihenhetek. Az este további része kényelmes feltöltődésben telik el.

Vasárnap

Ma skype-olunk a plútói kultúrattaséval, úgyhogy bejelentkezem. A vasárnap megnyugtató eseménytelenségben telik, amíg rá nem kattanok egy Utopia című brit minisorozatra, ami közben remekül lehet panírozni és krumplit hámozni. Sütés közben skype-olok, aztán vacsora után rendberakom a lakást egy kicsit. Este kifulladásig játszom, az akkumulátorom száz százalékra tölt, jöhet a négynapos hét. Góranga!

Feri és a japánok

Gyerekkoromban, amikor még két p-vel mondtuk, az összes képem annyi volt Japánról, hogy mindenhol le kell venni a cipőt és papucsot húzni a helyébe, meg hogy ott tudnak olyan hidat hajtogatni papírból, amin át tud menni egy személyautó. Aztán valahogy India, Thaiföld, Kína érdekesebb lett egy jó időre. Elmúltam huszonöt, mire újra felfedeztem Japánt – pontosabban a popkultúráját, mert akkoriban kezdtem játszani konzolon, majd beleszerettem néhány animébe, és onnan már egyenes út vezetett a Tokyo Undergroundhoz, később pedig a japán horrorhoz és persze Murakamihoz.
Japán hősöket választottam magamnak, Takayoshi Satót, aki egyedül csinálta az első Silent Hill összes CG movie-ját, Nobuo Uematsut és Joe Hisaishit, a Final Fantasy és a Ghibli Studio zeneszerzőit, Tetsuya Nomurát, aki Aaron Sims mellett szakmai példakép lett a szememben. Furcsa véletlenek folytán egy csomó japános barátom lett, érdekelni kezdett a nyelv, a mitológia, a shintō, kedvenc játéksorozataimmá a Resident Evil, a Silent Hill, a Shadow Hearts, a Final Fantasy, a Shin Megami Tensei váltak. Az exem japánszakos lett, nem csoda, hogy arról ábrándoztunk, hogy majd hogy fogunk kimenni Japánba dolgozni.
Annak ellenére, hogy egy csomót foglalkoztam a témával akkoriban, az illúzió, amely oly általánosan körüllengi Japánt engem is megtévesztett. Ahogy az egyik kommentelő írta a Határátkelőn: „az fura, hogy szerinte a japanok ugy altalaban ne ertekelnek a kreativitast viszont. szerintem az egyik leginnovativabb emberek a vilagon, csak nagyon nagyon NAGYON ragaszkodnak a minoseghez, es talan ezert korulmenyesebb barmifele innovacioba belekezdeni. talan.”
Mivel az elmúlt tíz hónapban folyton japánok között mozogtam, a kép meglehetős módon kitisztult, a légvárak romokban hevernek, de legalább (többé-kevésbé) látom a valóságot.

A japánok és a munka

Most megint erősen általánosítani fogok.
A saját tapasztalatom szerint a japánok jóval többre tartják a látszatot a hatékonyságnál és akkor érzik magukat biztonságban, ha középszerűek lehetnek. Egy japán cégnél a dicséretes dolgozó legalább másfélszer annyi időt tölt a munkahelyén, mint amennyit a szerződése alapján kifizetnek neki, láthatóan fáradt és álmos, soha nem tesz fel kérdéseket, nincs önálló véleménye és sem rosszabb, sem jobb nem akar lenni a többieknél, ez utóbbi ugyanis pont ugyanannyira kínos, mint az ellenkezője, mert kilógni a sorból mindig rossz; tökmindegy, hogy melyik irányba mászik el a mutató.
Fontos, hogy azt mondom, annyi időt tölt a munkahelyén, nem pedig azt, hogy annyit dolgozik, ugyanis a japánokat egyáltalán nem érdekli a hatékonyság. Az én kollégáim, akik 12-14 órát töltenek bent naponta, gyakorlatilag ott élik az életüket a cégnél. Munkavégzési hatékonyságuk ijesztően alacsony, hiszen nem az a cél, hogy gyorsan és jól végezzék a munkájukat, hanem az, hogy mindenki lássa, hogy milyen elkötelezettek, mert az összes idejüket odabent töltik el.
A japán cégeket nem érdekli, hogy az ember rendelkezik-e megfelelő képesítéssel az adott pozícióra, mert mindenre van három egyszerű lépésben követhető szabály, és az elvárás csupán annyi, hogy az ember gondolkodás nélkül, vakon kövesse az előírást. Teljesen normálisnak számít például, hogy a huszonnyolc éves főnököm (aki egy két éves iskolában szerzett tolmács képesítést) egy hirtelen, cégen belüli áthelyezés folytán az európai központ grafikai részlegének vezetője lett. Az a tény, hogy azelőtt soha életében nem látott grafikai szoftvert, és hogy az alapfogalmakkal sincs sem volt tisztában, nem befolyásolja a karrierjét. Odaadták neki a tíz évvel ezelőtt leírt szabályokat, amiket nem kell érteni, elég csak követni, megmondták, hogy milyen adminisztrációra van szükség, és kész.
Ma már ez nem általános ugyan, de az előző generáció úgy tekintett a cégre, mint egy második családra (ettől a gondolattól az-iskola-a-második-otthonunk nevű lázálom jut mindig az eszembe), ahol a nagyfőnök töltötte be a családfő, a középvezető az idősebbik testvér szerepét, és nekik mindig, minden helyzetben igazuk volt. Ez a kapcsolat ugyanakkor azzal is együtt járt, hogy a vezetők ténylegesen törődtek a beosztottjaikkal, emberileg lehetett rájuk számítani, az állás pedig csaknem teljes biztonsággal a nyugdíjazásig megmaradt. Mára ennek a struktúrának csak a váza maradt meg, de az emberek (nem ismervén jobbat) még mindig rengeteg időt és energiát fektetnek abba, hogy a látszatot fenntartsák.
A japán cégek viszonya a megrendelőkkel szemben is hajmeresztő, legalábbis európai szemmel nézve. Az egy dolog, hogy a kliensnek mindig igaza van, ezt mi is ismerjük (bár általában nem gondoljuk komolyan). Az viszont, hogy a kliens gyakorlatilag bármibe beleszólhat, kicsit talán erős. Az előírt procedúrák ugyanis részben az ügyféltől származnak, és itt egészen technikai jellegű dolgokra is gondolok. Sajnos (mint általában mindenhol) az ügyfél itt se szakember, tehát elképzelése sincs arról, hogy mit kér. Ezt a nyugati világban úgy szokás kezelni, hogy az ember megpróbálja kinyerni a kliensből, hogy pontosan mit akar, és aztán javasol megoldásokat. Ez az esetek többségében remekül működik. Japán ügyféltől azonban nem kérdezünk nyíltan, mert az udvariatlan, úgyhogy vagy megmondjuk a grafikusnak, hogy csinálja meg akkor is, ha marhaság, vagy megmondjuk a grafikusnak, hogy miután megcsinálta, gyorsan (lehetőleg a szabadidejében) csináljon egy olyan verziót, amit ő javasol és esetleg, ha a kapcsolattartó lát rá megfelelő alkalmat, akkor megmutatjuk az ügyfélnek is (általában nem lát, mert retteg attól, hogy mi lesz a reakció).
A nullával egyenértékű szakmai elvárás és az ügyfél mindenre kiterjedő hatalma gyakran azt eredményezi, hogy a munkafolyamatok négyszer-ötször hosszabb ideig tartanak, mint rendesen, plusz minden egyes fázist úgy tálalnak az ügyfélnek, mintha már készen lenne (teljesen felesleges extra köröket építve be a folyamatba). Mindezt tíz évvel ezelőtti munkaeszközökkel és metódusokkal sikerül véghezvinni. Amikor a jelenlegi cégemhez kerültem (10 hónapja, tehát nem a múlt században) a grafikai részleg csaknem összes gépén 32-bites Windows XP-k futottak. A grafikai szoftvereket tekintve 2-3 generációval vagyunk lemaradva, az Office alkalmazások 2003-asok. Ez egy csomó technikai problémával jár, amit a kollégáim különféle favágó megoldásokkal próbáltak áthidalni, több-kevesebb sikerrel, miközben a procedúrák túlnyomó többségéről senki sem tudta megmondani, hogy miért az áll bennük, ami, és miért nem dolgozunk inkább hatékonyan.
Kivételes szerencse, hogy a főnökömbe szorult annyi szakmai alázat, hogy időnként hallgat rám, ezért elkezdtünk (legalábbis technikailag) fejlődni, persze mindezt teljes titokban, nehogy kiderüljön, hogy a fejlesztési ötletek és megoldások tőlem származnak, mert akkor – legalábbis szerinte – én nagy bajba kerülnék, hiszen én még csak kezdő vagyok (uszkve húszéves tapasztalattal a hátam mögött, ugye).

A japánok és a szórakozás

A japánok többsége felnőtt korában sem jut el odáig, hogy képes legyen csak úgy, hétköznapi ember módjára vegyülni az ellenkező nemmel (legfőképpen akkor, ha a képviselője szintén japán), úgyhogy amikor nagyra nő az igény, akkor vesz magának effajta társaságot. Az erre a célra kialakított bárokban három dolgot lehet csinálni: inni, beszélgetni és beleénekelni a mikrofonba (nem a nagy fehér porcelánmikrofonba, bár a buli vége felé általában az kapja a főszerepet, már ha megtalálják).

Ezt a társaságot nem vettem, ezek jöttek maguktól. :)

Nekem Amstelveenben volt szerencsém eltölteni egy éjszakát egy japán karaoke-bárban (mivel ilyenek mindenhol vannak a világon, ahol japánok laknak); roppant szürreális élmény volt.
Az effajta bárokba nem téved be az ember csak úgy, egyrészt, mert nem nagyon van rajtuk cégér, másrészt, mert elvárják, hogy előre foglalj helyet telefonon. A meglehetősen leszakadt, külvárosi parkolót körülvevő bérházak egyikének a hátsó bejáratához megyünk, a nagyfőnök felhívja a bárt, és kisvártatva megjelenik egy mangalánynak öltözött, ötvenes japán nő az ajtóban. A bárt a legolcsóbb Ikea-bútorokkal rendezték be, a félkörben elhelyezett kanapék és fotelek között lehasznált Lack-asztalok figyelnek, kicsit távolabb van egy bárpult, további mangalány imitátorokkal, az ülőhelyekkel szemben pedig egy kis színpad, Szokol-rádiót megszégyenítő karaoke cuccal. Azért, hogy az ember itt lehessen, óránként 50 eurót kell kicsengetni, ebben benne van a társaság és a karaoke. Az italt külön számolják fel, nem poharanként, hanem üvegenként (márkától függően 50 és 200 euró között adnak fél liter „japán whiskey-t”, amit szintén előre kell rendelni a helyekkel együtt), amiből a társaságot biztosító személyzetet is illik megkínálni, aztán lehet gondolkodni, hogy hogy bírnak a japán nők ennyit inni, miközben a férfiak másodpercek alatt lerészegednek.
A nők egyébként roppant profin teszik a dolgukat: a poharam mindig színültig tele van, mindig van benne jég, sohasem nedves kívülről és soha nem látom, hogy ez hogyan és mikor történik. Ha melegem van, a megfelelő pillanatban előkerül egy forró, nedves törölköző, ha kicsit álmosnak látszom, szóval tartanak, vagy éneklésre buzdítanak (értsd: mindenki hangosan kántálja a nevem és tapsol hozzá, amíg ki nem megyek a színpadra). Az öltönyös japán kollégák a legkisebb gátlás nélkül vonyítják a cukrostakony J-pop számokat, a nők pedig láthatóan remekül érzik magukat a földön ülve, teljesen semleges témákról beszélgetve izgatottan és jókedvűen. És közben vedelnek, mint a gödény. Flörtölés van, érintés, csók, szex szóba sem kerül, ez a dolog tényleg csak a társalkodásról szól. Az egyetlen harminc alatti mangalányról kiderül, hogy halaszt az egyetemen, mert egy évig utazgatni akart Európában, és ezt abból finanszírozza, hogy karaoke-bárokban dolgozik. A legidősebb, aki egyben a bár tulajdonosa is, aktívan segít az éneklésben, a parókája a combjáig ér és a kollégáimat egyáltalán nem zavarja, hogy közelebb van a hatvanhoz, mint az ötvenhez (hozzá kell tenni, hogy igen jól tartja magát).
Az alábbi videó egy roppant érdekes dokumentumfilm egy ószakai bárról, ahol nők vásárolnak maguknak társaságot. Mindenképp érdemes végignézni.


A japán férfiak nagyon szeretnek és nagyon nem tudnak inni. Az viszont harmincéves korukban is teljesen normális dolog, hogy egy bulin 2-3 résztvevőt kelljen kikaparni a saját hányásából, általában még éjfél előtt. Ha meg nem hánynak, bealszanak. Tudom, genetika, enzimek stb., de egyszerű magatartásbeli kérdés, hogy megtanulom, hogy mennyit alkoholt vagyok képes emberi módon kezelni, és annál nem iszom többet.

A külföldön élő japánok

Az előbbiekben leírtak alapján a fene se gondolná, de a japánok roppant szociálisak és érdeklődőek, amikor nem Japánban laknak. A borzasztó udvariaskodást és virágnyelven fogalmazást persze nem sikerül levetkőzni, de ez kb. olyan, mintha egy magyarnak azt mondanák, hogy holnaptól nincs panaszkodás. Mission impossible. Ezért aztán beletelt egy kis időbe, mire megtanultam, hogy mit kell komolyan venni és mit nem. A talán-ha-kedved-tartja-megpróbálhatnád-így-is-hátha-tetszene-neked-ez-a-megoldás például minden esetben azt jelenti: „Rosszul csinálod, nagyokos. Így kell.” Ezt az értelmezést elsajátítván azonban a kommunikáció jobbára zökkenőmentessé válik. Mivel a japánok nagyjából annyit tudnak az európai kultúráról, mint mi az ázsiairól, érdemes tisztázni az alapokat, de aztán az eszmecsere meg a nézd-meg-ezt-a-filmet remekül beindul.
Nekem ugye mániám megosztani az ilyesmit másokkal; ha belegondolok, már a Facebook előtt is folyton arra használtam a blogomat, hogy status message-eket posztoljak ki és YouTube-videókat osszak meg, amik az aktuális hangulatomat voltak hivatottak tükrözni, úgyhogy én roppantmód élvezem, hogy nyitott hallgatóságom akad. Cserébe nyíltan feltehetem a kérdéseimet és így – még ha nem is Japánban – első kézből ismerkedhetek egy tök egzotikus kultúrával.
A japán ismerőseim arckifejezése pedig egy életre beleégett az agyamba, amikor először haraptak bele a kacsazsíros kenyérbe, kértek még egy tányér töltött paprikát és próbálták a lehető legudvariasabban visszautasítani a második pohár Unicumot.

Ez itt azon kevés alkalmak egyike, amikor Yuko san nem takarja el a mosolyát.

Ráadásul rendelkeznek öniróniával és humorérzékkel, és nem ragaszkodnak a teljesen neutrális csevejtémákhoz, hanem szeretnek ténylegesen beszélgetni. A hollandiai ismerőseim közül (a kelet-európaiakat leszámítva) a japánokkal jövök ki a legjobban.
Összefoglalva: az általam ismert japánok furcsák, virágnyelven beszélnek, roppant óvatosak, mégis egyszerűbb őket megközelíteni, mint a hollandokat, a mondandójuk pedig nem csak azért érdekes, mert egzotikus. Lehet, hogy a munkakultúrájuk romba döntötte az illúzióimat, de ahogy látom, ettől ők is inkább szenvednek, mert látják, hogy másképp is lehet. És próbálkoznak, ami legalábbis tiszteletre méltó.