Feri hét napja

Hétfő

Belekúszik az álmomba a borzasztó old-school sci-fi filmeket idéző ébresztő hangja. Mire teljesen magamhoz térek és felülök, hat óra negyven van. Az elmúlt tíz percben képkockánként váltogatta egymást az ébredés és az alvás.
Nehezen találok bele a papucsomba, az állólámpához csoszogok vaksötétben és felkapcsolom. Szeretem, hogy szép lassan fényesedik, kell neki néhány perc, mire tényleg világítani kezd.
Pólóban és alsónadrágban nyitom ki az ajtót, odakint sötét van, ez jó jel, senki nincs a lépcsőházban rajtam kívül. Átsurranok a folyosón a wc-mbe (ami egyben a zuhanyzóm is). A wc-n ülve megfésülködöm, a tipp sok évvel ezelőtt anyámtól jött, aki egy fodrásztól hallotta. Ez legyen az első dolgod reggelente, amíg a hajadban ott az éjszakai nedvesség. Bevált.

Kávé közben az Amazont böngészem papucsért, ettől az ikeás szartól csak bebüdösödik a lábam. Az első reggeli óra elrepül hamar. A cigarettafüstön túl lassan pirkad odakint, az orkán erejű szél miatt nem merek ablakot nyitni, a másik is így ment tönkre. Beveszem a gyógyszereimet a maradék kávéval, felöltözöm, sodrok néhány cigarettát, kicsit rendbeszedem a lakást és elindulok.

Becsöngetek a szomszédhoz, akinek a gyönyörű filodendron ül a nappalijában (jól látszik az ablakból) és elkérem az új övemet, amit a posta hozzá dobott be pénteken. A pasas nem beszél jól angolul, de nagyon kedves.

Az állomáson veszek egy szendvicset meg egy cookie-t és leveszem a dzsekit, amit tavaly kaptam Seresstől. Tíz fok van, nyolcvankét százalékos páratartalom, a nap még mindig nem kelt fel rendesen.

A vonatra a szokásos lökdösődés közepette szállok fel, csaknem utolsónak, mert nem tudom elhagyni a négy évtizedes beidegződést, miszerint a nőket illik előre engedni. Ebben az sem akadályoz meg, hogy figyelemre sem méltatják a gesztust; a holland nők roppant emancipáltak és hajlamosak férfiként viselkedni.

Tíz perccel később leszállok Sloterdijken, rágyújtok a lefelé vezető lépcsőn és megállok egy pillanatra gyönyörködni a felhőkben.

Odabent azzal fogadnak, hogy a teljes hálózat leállt, se intra-, se internet nincs. Azt hiszem, még soha nem láttam a kollégáimat ennyire kisimultnak és jókedvűnek. Sajnos, tízre a helyi nerd megoldja a problémát, lehet dolgozni.
Az egyébként említésre sem méltó munkanapom után beugrom a haarlemi állomáson a boltba, veszek fűrészporkenyeret, sonkát, csipszet meg sütit (csak mert épp leárazás van). Egész nap arra vágytam, hogy jól megkenem a kenyeret snidlinges philadelphiával, de persze csak light margarint kapok. Sebaj.
Hazafelé azt számolgatom, hogy ha minden jól megy és a főnököm nem szemétláda (nem lehet nála tudni), akkor a pesti karácsonyozás után még nyolc napig nem kell dolgozni mennem. Ez felvidít, a két emelet meg se kottyan (bár a tüdőmmel ez utóbbiban nem értünk egyet teljesen).
Kicsit netezek, rendelek kontaktlencsét, rájövök, hogy elmértem kicsit a CD-borítót, ami karácsonyi ajándéknak készül, majd egy furcsa gondolat folytán begépelem Papp Gyuri nevét a Facebook keresőjébe és megtudom, hogy október kilencedikén Papp Gyuri meghalt.
A gondolat nem zaklat fel igazán, nem is könnyezek, csak kicsit megrendülök és elképzelem, hogy a nővérem milyen keservesen sírhatott a temetésen. Végigolvasom a búcsúzó üzeneteket. A jó emlékeimet hosszú ideje befedték a rosszak, de azért ott vannak, megvannak. A Vita-táborok persze, mind. Derek Jarman Caravaggio-ja. A nagy fehér bögréből, két Saccharinnal, sok tejjel megivott kávé, mindahányszor felvonszolta magát a harmadikra, amikor az Izabella utcában laktam. A költözés. Napi két doboz Vogue. A féltégla méretű Motorola telefon.
Talán ezért ment a fejemben a Váróterem ma többször is. Ez az a feeling.
Nincs semmi ebben, mégis csak ez jár eszemben.
Nincs semmi ebben, mégis csak ez jár eszemben.

Kedd

Reggelente végiggondolom a napot, és keresek valami örömtelit benne. Nem kell, hogy nagy dolog legyen. „Ma az új övemet fogom hordani, és talán megjön az új nadrágom is.” Ez elég.
Az irodai légkör – mint általában – fullasztó, és ma többször eljutok arra a pontra, amikor a távolságtartóan barátságos és megfelelő módon viselkedő maszk alatt sikítok magamban. Cseng a fejemben egy mondat, egy filmben hallottam vagy olvastam valahol, hogy az emberek többségének ennyit jelent a munka, várni, míg elmehetsz szabadságra. Rossz gondolatnak hangzott, én az ilyen embereket szánalmasnak tartom, úgyhogy erre ráébredni egyáltalán nem kellemes. Kétlem, hogy elmegyek a pénteki karácsonyi vacsorára, egyetlen perccel sem kívánom tovább látni ezeket az arcokat a kelleténél.
Ennyit persze a reggeli örömteli gondolatról (bár kétségkívül az övem remek).
Valamikor a nap folyamán a garázsban, ahova lejárunk dohányozni összefutok a cég élbuzijával (...és képzeld el, a felvonuláson bőr fétisszerkóban táncolt egy hajón, láttam a youtube-on is). A francia nyelvész elképesztő hipokrata, ebéd (bocsánat, löncs) közben semmi másról nem tud beszélni, csak arról, hogy mit miért nem szabad enni, mert ilyen méreg, meg olyan gyógyszer, meg a halakban felhalmozódott ólom satöbbi, satöbbi, majd lejön dohányozni és elmeséli, hogy a karácsonyi vacsora előtt jobb lesz betérnie a McDonald's-be, mert az étel általában kis adag, és akkor túl hamar be fog rúgni, pedig ő szereti vodkaredbullal kezdeni az estét. És naponta megiszik egy liter proteinkoktélt, hogy jobban villanjanak a karizmai a bőrszerkóban.
Pontban fél hatkor távozom, ez nem az a nap, amikor szívességeket teszek. A peron zsúfolásig tele emberekkel, a vonatom tíz percet késik. Az utána következő négy vonat nem jár, állítja a kijelző, ami kisvártatva meggondolja magát és a tíz percből tizenöt lesz. Felhúzom a zippzárat a kabátomon és úgy döntök, hogy itt az ideje meghallgatni az új Robbie Williams albumot.
A késő vonat az ötödik szám közepén ér be, már amúgy is tele van, az emberek kétharmada felkönyökli magát, a látvány kifejezetten szívderítő. A hollandok lelkesen fotóznak és videóznak a telefonjukkal, mint mindig, amikor valami szokatlan történik. A vonat hosszú percek alatt becsukja az ajtókat és elindul. A következő húsz perc múlva jön, de tíz percet késik. Vagyis tizenötöt. Megállapítom, hogy az utolsó jó Robbie Williams album a Sing When You're Winning volt. Ötvenöt perc várakozás után feljutok egy vonatra, hazajövök, telefüstölöm a lakást kolozsvári szalonnával, megsütöm rajta a tojást, majd leülök a tévé elé enni. Nem látom a Dead Like Me epizód végét, elalszom a kanapén.
Kilenc körül ébredek, mélyalvásból, a tagjaim sajognak. Pedró üzent Steamen, beszélgetni kezdünk, csakhamar átváltunk Skype-ra, szívom magamba a pozitív élményt, éjfélig abba se hagyjuk.
Mégiscsak jól ér véget a nap.

Szerda

Leviszem a szemetet a lépcsőházba, hogy este, amikor kirakom a fa tövébe (ahonnan csütörtök reggel elviszik), ne kelljen felmászni érte a másodikra, lejönni és felmászni újra feleslegesen. Ez is egyike a dolgoknak, amiket nem tudok megszokni: nincs kuka, tárold a zsákodat egy hétig a lakásban.
Odabent a napom egész gyorsan telik, végre kicsit kreatívabb feladatot kaptam. Nem árt, mert az elmúlt néhány hétben két egész emberes projektet viszek szimultán és kezdek mentálisan elfáradni. Jeleztem is a főnökömnek reggel, aki a céghez hű szellemiségben azt bírta válaszolni, hogy szokj hozzá.
Mielőtt elindulnék, kapok egy levelet, amiben az account értesít (engem és mindenki mást a teamben), hogy a proofreader talált egy elütést az egyik anyagomban. Felszólít, hogy vizsgáljam meg, hogy ez hogyan történhetett. Válaszolok: nyilván úgy, hogy a külsős kollegina, aki holland, manuálisan kijavította az elválasztást a holland nyelvű anyagban és véletlenül kitörölt közben egy betűt. Két perc múlva jön a reakció, természetesen körlevélben: Ez nagyon ijesztő. Légy szíves, fordíts különös figyelmet a manuális elválasztásokra ezentúl.
Felbaszom az agyam. Mégis, mi ebben az ijesztő, főleg annyira, hogy hosszan és nyilvánosan levelezzünk róla? Azért megy az anyag a proofreaderhez, hogy az ilyen hibákat megtaláljuk. Megtaláltuk. Nyilván kijavítom. Hogyan kéne különös figyelmet fordítanom egy elválasztásra, ha nem beszélem a nyelvet? Miért kell azonnal drámát csinálni mindenből?
Hazafelé vennék egy magazint, de persze bent felejtettem a pénztárcámat. Szerencsére az amerikai kollégát sikerül elkapnom és nem kell érte visszamennem, hozza az állomásra. Az olvasás füstbe megy, minden második vonat kimarad ismét, úgyhogy kitekert gerinccel próbálok nem ráesni a többi heringre, amíg meg nem érkezem.
Itthon jó, a munkahely okozta stressz nem jön velem haza, a lakásom menedék, nyugodt, barátságos hely. Ehhez mindig jól értettem.
Pizzát rendelek és jégkrémet és evés közben megnézek egy vicces dokumentumfilmet a világ legrosszabb filmjéről. Hiányoznak a szombat délutánok, amikor filmeket néztünk, meg együtt játszottunk – gondolom nosztalgikusan, de aztán rájövök, hogy valami sokkal alapvetőbbet hiányolok. A közös érdeklődést, az eszmecserét, az egymás véleményét kiegészítő beszélgetéseket. Minden kapcsolatomat be tudom sorolni két kategóriába. Az egyikben azok az ismerőseim vannak, akiknek fontos, hogy mit mondok, akik újat akarnak hallani tőlem, akik számára a figyelmem és a hallgatásom katalizátorként működik és akiknek kicsit kitisztul a kép a fejében, amikor összefoglalom a gondolataimat. Ezek a találkozások a gondoskodó, anyáskodó, tanító énemmel rezonálnak, ami számomra nagyon fontos, mert a bizalom, ami sugárzik felém nagy kincs, az effajta helyzetek pedig segítenek, hogy ne építsek toronymagas egót és megtaláljam a bennem megbúvó alázatot. Ezek az emberek úgy élik meg,  hogy barátok vagyunk, és a szó tágabb értelmében ez igaz is. A másik kategóriában azok az emberek vannak, akik az én definícióm szerint barátok, akikkel partnerek vagyunk, akikkel képesek vagyunk újat mondani egymásnak és együtt újraértelmezni azt, amit már tudtunk. Ezekkel az emberekkel lehet együtt filmet nézni, videójátékot játszani, könyvekről beszélni, színházba menni és közben egymás kezét szorítani, vagy lélegzet-elakadva, csillogó szemmel beszélni valami csodáról, és azt szeretni a másikban, hogy ez az övé is, nem csak az enyém. Itt csaknem az összes kapcsolatom az első kategóriába tartozik, és én egyre fárasztóbbnak érzem, hogy ráadásként folyton meg kell magyaráznom, hogy miről beszélek, hogy meg kell tartanom magamnak, hogy mi történt velem, különben automatikusan rám osztják az általában szórakoztató, de nem mindig impozáns földönkívüli szerepét.
Lehet utálni a Facebookot, de a jelen mindennapjaimban csak ott történik meg az egymásra kacsintás: amikor valaki folytatja a dalszöveget, amit kiírok, nevet egy vicces megosztáson, vagy csak jelzi egy smiley-val, hogy érti, mi van.

Csütörtök

Egy hét múlva repülök Budapestre! Ennél jobb reggeli gondolat nem is kell. Magazinolvasás a vonaton befelé: pipa. Pörgős munkanap: pipa. Karácsonyi vacsora lemondás: pipa. Aztán persze beüt a napi szar, fél háromkor jövök rá, hogy az amúgy is kellemetlenkedő német ügyfél hat helyen jelezte a harminchat oldalas anyagban, hogy javított valamit, de igazából a szöveg hetven százalákét módosította. Persze, estére legyen kész. Szólok a portugál koordinátornak meg a főnökömnek, hogy ez így elég húzós. Persze, mit kapok: hát én ezért írtam az e-mailben, hogy szerintem túl kevés a javítás és lehet, hogy meg kéne nézni, hogy mindent bejelölt-e az ügyfél. Jó vagyok pánikhelyzetekben, kitalálom, hogy hogyan oldom meg a dolgot. Aztán rámordulok a főnökömre, hogy most beszélnünk kell, beviszem az első üres tárgyalóba és közlöm vele, hogy itt az ideje, hogy bevédje a seggemet. Néz, mint aki nem érti. Elmagyarázom: én a grafikus vagyok, nem az a dolgom, hogy megkeressem, hogy mit kell kijavítani, az a koordinátor feladata, aki nyilvánvalóan nem tette meg, most pedig amellett, hogy elvárja, hogy oldjam meg a helyzetet, máris előállt a hárítással, hogy de hát ő megírta e-mailben. A főnököm láthatóan még mindig nem érti. De ha megírta e-mailben, akkor meg kell csinálnod, nem? Mondom, dehogynem, és ha legközelebb megírja e-mailben, hogy főzzek neki kávét és vigyem le a szemetet, akkor azt is meg kell csinálnom? Előveszem a gyógypedagógus hangomat. Ez a nő eddig kétszer mószerolt be a produkciós igazgatónál, és én kétszer másfél órában hallgattam végig, hogy milyen szar alak vagyok és megbízhatatlan munkaerő. A főnököm mindkét alkalommal mellettem ült és egy szót sem szólt. És mindkét lebaszás után odajött hozzám és négyszemközt elmondta, hogy mennyire nem ért egyet azzal, amit hallott. Ha ebből a mai történetből bármi para lesz, a banya azzal fogja kezdeni, hogy ő szólt, és én vagyok a hibás. És ha még egyszer végig kell hallgatnom a szentbeszédet, ott helyben felállok és kisétálok az ajtón. Végre megérti. Lefutok egy cigire, megnyugszom, visszajövök, megcsinálom. A kollegina láthatóan megkönnyebbül. Fél hétkor elküldöm az anyagot. Ez az a pont, amikor, ha én vagyok a főnök hangosan megköszönöm, hogy az emberem megoldotta a helyzetet. Egy ideig várok, hátha eszébe jut, de nem, úgyhogy kimondom én: Kösz, Feri, ezt jól csináltad. Ugyanmár, nincs mit. Erre nagyon halkan mond valamit, hogy mennyire ügyes vagyok. Megy ez, ha akarod, bazmeg.
Hazafelé beszaladok a világ legkisebb Burger Kingjébe, veszek vacsorát. A nadrágom megjött Angliából, de mivel nem voltam otthon, csak cetlit kapok róla. Belövöm a posta website-ján, hogy hozzák ki szombaton. Kiteszek az asztalra harminc eurót Maureennak, a takarítónőnek, aki kéthetente jön. Eszem, játszom, megnézem a Misfits végét, készülődöm a lefekvéshez. Valami nem stimmel, de beletelik pár percbe, mire rájövök, mi az.
Remeg alattam az ágy. Ránézek az órára, fél tizenkettő. Aludni kéne, de így nem fog menni. A remegés után jön a zakatolás, és a végén a sípolás. Kimegyek, megnézem, mikor jár le az ágyamtól két és fél méterre lakó mosógép (a közöttük lévő fal gipszkarton, úgyhogy mintha ott se volna), amit az alattam lakó holland lány jó ötletnek talált bekapcsolni éjszakára. Még másfél óra.
Keresgélek a filmek között, mi az, amit még nem láttam. Feltűnik egy cím, amire egyáltalán nem emlékszem, ez jó lesz. A sztori három pasi körül mozog, az egyik egy idősebb, depressziós, magányos karakter, a másik egy érzelmileg komolyan sérült, számomra átélhetetlen faszi, aki annyira odavan a harmadikért, hogy az se zavarja különösebben, hogy látta, amikor a pasas a tóba fojtotta a szeretőjét. Az atmoszféra nagyon különös, nincs zene, csak halk dialógusok, a kamera alig mozdul, az egész film egy helyszínen játszódik. A végét nem értem, de talán nem is kell, és végre a mosógép is lejár. Lekapcsolom, hogy ne sípoljon és lefekszem aludni.

Péntek

Nem emlékszem, hogy valaha is értettem volna, hogy miért várják az emberek annyira a pénteket. Itt jöttem rá, mert ez az első munkahelyem, ahol tartósan dolgozom, annak ellenére, hogy nem érzem magam jól. Így aztán frissen elsajátított pénteki hevületben indulok el, beugrom a gyógyszertárba felvenni a háromhavi adagot, a sloterdijki kisboltban összefutok Mirjanával (vagyis inkább belebotlok, mert komoly fejtörést okoz, hogy milyen színű cukormázas fánkot vegyek reggelire, ezért nem veszem észre, hogy mellettem áll) és megosztom vele a tegnapi filmélményt. Jókedvű vagyok, egyrészt a portugál nő mától szabadságon van, másrészt már csak öt napot kell dolgoznom és repülök Pestre. Ja, persze, és péntek van!
Miközben Margreettel, a freelancerrel arra várunk, hogy az iMac újrainduljon, megbeszéljük, hogy macska nélkül élni nem jó, majd koccintunk, én Red Bullal, ő kólával.
A nap ledarálódik, jóleső, konstruktív pörgésben. Könnyű megállapítani, hogy ki megy a vacsorára és ki nem: az előbbiek mind felvették a vasárnapi ruhájukat, a szemüvegüket pedig kontaktlencsére cserélték. Kiderül, hogy a bölcsész kolléganők is képesek nőnek öltözni, a férfikollégákon pedig rosszabbul áll a vasalt fehér ing, mint a vasalt kockás, amit egyébként hordanak (kíméletlenül begombolt mandzsettával, farmerba tűrve, természetesen). Az emberi szánalmasság időnként roppant szórakoztató.
Néhányan persze megpróbálják kicsikarni belőlem, hogy miért nem megyek, de én csak mosolygok és nem válaszolok, így sokkal fantáziadúsabb történeteket lehet majd kitalálni félrészegen. Egocentrikus gondolat, persze, de a májnak jólesik.
Hazafelé magazint olvasok, a péntek esti vonaton mindig van ülőhely, mindenki Amszterdam központja felé megy, nem haza.
A holland posta ismét bizonyított: új cetlit találok a lépcsőn, miszerint átvehetem a csomagomat a legközelebbi munkanapon délután 1 után. Ellenőrzöm a website-on is: kiszállítás ideje: szombat 11:30 és 15:00 között. Ezt, úgy tűnik, elfelejtették közölni a postással. Ez nem csak azért jó, mert még hétfőn is mehetek rövidnadrágban dolgozni, hanem azért is, mert a posta 10-től 6-ig tart nyitva, tehát csak úgy tudom átvenni a csomagot, ha egy órával előbb lelépek bentről. Majd meglátjuk, hétfőn mit szólnak ehhez.
A lakás szokatlanul csendes és sötét. A megszokott LED-ek nem világítanak. Maureen valószínűleg belerúgott az elosztóba, amitől az kikapcsolt. Újraindítok mindent, de a halk moraj még nem elég, továbbra is kényelmetlenül érzem magam, amíg a router fel nem áll. Határozottan internetfüggő vagyok.
Amióta felvettem Maureent, tudom, hogy a takarítónők nem ismernek országhatárokat és kultúrákat: mindenhol pontosan ugyanolyanok. Imádott Margitunk, aki úrinőként tartotta magát számon, annak ellenére, hogy képes volt a mondat közepén rámutatni az aranypapucsára és azt mondani: „Nahát, Ferikém, úgy lötyög ebbe a papucsba a lábom, mint a tót valagába a lófasz!”, majd zavartalanul folytatni a félbehagyott mondandóját, soha nem birkózott meg azzal a rejtéllyel, hogy a rizsfőző három különböző részét milyen sorrendben kéne egymásba tenni, és teljesen érthetetlen helyekre rejtette el a leghétköznapibb tárgyakat. Maureen miatt két napig kerestem az egyik vázámat, ami különös módon a mosogató alá került, a tévéhez használt 3D szemüvegeket pedig valamelyik nap a komód egyik fiókjában leltem meg, az illatosító mécsesek és a konyharuhák között. Sebaj, ennél sokkal többet is megér, hogy az ember péntek este tiszta és illatos lakásba térhet haza.
Zöld curry csirkét rendelek és folytatom a Top of the Lake-et, de a rész közepén már nagyon gyanús, hogy az előzőt átugrottam, úgyhogy abbahagyom és inkább játszom egy kicsit. Szép lassan leeresztek a heti stresszből és megbizonyosodom afelől, hogy a hét legjobb ötlete volt nem elmenni a céges karácsonyra.

Szombat

A reggeli kávé közben kitalálom a hétvégét. Ez azért fontos, hogy maradjon elég idő jóleső pihenésre, mert tudom magamról, hogy ha ott van a fejemben, hogy valamit meg kell csinálni, akkor nem úszom el. Szóval, mivel a reményhal ott úszkál a fejemben, hogy a nadrágomat mégiscsak kiszállítja a posta, fél tizenkettő előtt le kell zavarni a vásárlást. A fasírt vs. rántott hús versenyt a rántott hús nyeri. Beleégetem az agyamba, hogy kell venni sót. Maureen telefonál, hogy tegnap félórával előbb el kellett mennie, ezért nem lett kész a fürdőszobával, de legközelebb megcsinálja. Hallhatóan zavarja az ügy, próbálom megnyugtatni, hogy nincs para. Ezután gyors FaceTime-olás Kristóffal a karácsonyról meg persze videójátékokról. Manuel egy idő után felismeri a hangomat és beszélni kezd. Nem érti, honnan válaszolok, sose érdekelték a képernyők, hiába integetek. Meche persze fel se tűnik, nyilván dorombolva alszik az akvárium tetején.
Tizenegy óra tízkor lerohanok vásárolni a törökhöz. Ahogy lehajolok a kosárért, az alsónadrágomban a gumi rituális öngyilkosságot követ el. Mire felegyenesedek, a hátsó rész ügyesen a seggem alá mászik és innentől kezdve minden lépésnél érzem, ahogy lifeg. Nyilvánvalóan nem látszik kívülről, mégis az az érzésem, hogy mindenki a meztelen seggemet bámulja. Ez élményszintre emeli a bevásárlást. Persze a só az utolsó pillanatban jut az eszembe, amikor már csak egyvalaki áll előttem a sorban, de sikerül szereznem egyet. Már persze, ha tényleg só.
Időre hazaérek, kipakolok, eszem egy kicsit (közben megnézek egy Clone Wars részt) és nekilátok a karácsonyra készülő hanganyag vágásának.
Úgy tűnik, kicsit elfáradtam ezen a héten, úgyhogy kora délután lefekszem aludni egy kicsit. Nagyon furcsát álmodok: egy hatalmas lakásban élünk, a nővérem, apám és állítólag az anyám, bár vele nem találkozom. A nappaliban egy könyvespolc mögött van egy kis íróasztalom, rajta a számítógépem, kicsi CRT monitorral. A nővérem a kandalló előtt egy hatalmas állatbőrön fekszik és olvas. Valahányszor meglát, figyelmeztet, hogy költözzek el az apámmal együtt, mert ez a lakás csak az övé és anyámé. Tudom, hogy ez nem igaz, de nem vitatkozom, inkább kimegyek a lakás másik végén lévő szobába, ami dzsungelszerűen van berendezve; a padlója föld és homok. Állatok garmadája lakik itt, néhány hetes krokodilbébik hűsölnek a vízben, arapapagájok ülnek az ágakon. Véletlenül kis híján rálépek egy kígyóra, ami félig a homokba temetve alszik, csak egy pillanatra látom, nem tudom eldönteni, hogy mérges-e vagy ártalmatlan. Teljes biztonságban érzem magam itt, mélyen beszívom a párás, meleg levegőt, ugyanúgy élvezem, mint a Pálmaházat az állatkertben.
Öt után ébredek, berakom a mosást, halrudakat sütök és konstatálom, hogy a nadrágomat nem hozta ki a posta. Kiteregetek, eszem, elmosogatok és kipipálom a teendőket. Már csak a rántott hús van hátra, holnap. Más dolgom nincs, pihenhetek. Az este további része kényelmes feltöltődésben telik el.

Vasárnap

Ma skype-olunk a plútói kultúrattaséval, úgyhogy bejelentkezem. A vasárnap megnyugtató eseménytelenségben telik, amíg rá nem kattanok egy Utopia című brit minisorozatra, ami közben remekül lehet panírozni és krumplit hámozni. Sütés közben skype-olok, aztán vacsora után rendberakom a lakást egy kicsit. Este kifulladásig játszom, az akkumulátorom száz százalékra tölt, jöhet a négynapos hét. Góranga!