Feri és az undor

Szeretem az HBO-sorozatokat. A Six Feet Undert kétszer is végignéztem, másodszor már itt, Hollandiában. Kedveltem az Ozt, nézem a Game of Thrones-t, sajnáltam, hogy a Carnivàle-t idejekorán lefújták.

Ma megnéztem egy új HBO-sorozat pilotját. A címe: Looking, és buzikról szól. Nem szoktam ilyen témájú műsorok mellett kitartani, bár megpróbálkoztam a Queer As Folk mindkét verziójával, de nagyjából ugyanazt váltották ki belőlem, mint amit ez. Undort.

Ezt kisebb meghasonlással írom, hiszen számomra sohasem jelentett problémát, hogy meleg vagyok. Eltartott egy ideig, amíg rájöttem, de miután tiszta volt a kép, a helyzetet sikerült teljes természetességgel megélnem. Anyám persze (azt hiszem) kicsit megzakkant a dologtól. Összeszorított foggal végighallgatott ugyan, ha a páromról beszéltem neki, de odáig sosem jutott el, hogy kimondja a nevét: az én mindenkori pasim mindig csak „az a fiú" maradt. És persze mindent elkövetett, nehogy találkozni kelljen vele – sikerült is így meghalnia, az én-örökké-szingli-fiam nevű hazugságát dédelgetve helyettem. Apám – valószínűleg prüdériájánál vagy struccpolitikájánál fogva még ma sem vesz tudomást az egészről, a nővéremmel meg sosem voltam olyan nexusban, hogy a véleménye meghatározó lehetett volna (mentségére szolgáljon, hogy neki legalább ezzel az egy tulajdonságommal szemben nem akadt problémája). Ez az ignorancia eleinte bántott, de mivel a családom az életem minden más fontos aspektusát is hasonló érdektelenséggel kezelte, jobbnak láttam leválni és élni a saját életemet inkább. Visszatekintve az elmúlt tíz évre, nem is dönthettem volna jobban.

A kezdeti baklövések és a kötelező belehalós rémálmok után kicsit felnőttebb fejjel láttam neki a társkeresésnek. Az csakhamar kiderült, hogy nekem a „meleg közösség" mint olyan semmilyen formában nem jön be. Még a legártatlanabb csoportok is azt bizonyították, hogy a szexuális érdeklődés mint közös pont legfeljebb az egyéjszakás kalandokhoz elegendő. Azokhoz meg sose tartottam magam elég szexinek. A buzibárokban tett látogatásaim szintén tanulságosak voltak, és sokszor igen üdítőek is, mert igen jó érzés abban a biztos tudatban hazamenni, hogy én a tömeg igen nagy részével ellentétben tök rendben vagyok, és nem kényszerülök sötét, kidobóemberrekel védett, zárt helyen hisztérikusan kiélni a „ferde" hajlamaimat, hogy a) ne őrüljek meg a hétköznapokban, amikor a barátaim, kollégáim, főnököm, családom, feleségem előtt játszom a heterót, vagy b) ne kelljen görcsösen, kétszáz százalékosan hirdetni a nemi irányultságomat csak azért, hogy ezzel a provokációval akármilyen figyelmet kapjak, amit egyébként nyilvánvalóan másképp nem sikerül megszerezni.

Oké, de ha a szerdánkénti sörözést és a buzibárokat kilőjük, mi marad? A netes társkereső.

Na most ezzel az a kicsi baj, hogy a netes társkereső buziknak készült verziója igazából húspiac. Elvétve persze találni tagokat, akik nem csupán (és nyilvánvalóan) szexpartnert keresnek, de még ezeknek az embereknek is a legtöbbje úgy érkezik a randira, hogy az orrában még érzi az előző éjszaka illatát, a fejében pedig a következő két-három utánam következő pasi képe van. Ez nem feltétlenül azért van így, mert ezek rosszindulatú, sekélyes férgek; inkább azért, mert a párkeresés addiktív dolog, és az éppen aktuális partnert nagyon nehéz nem összehasonlítani a tegnapi nemvolttökéletes emlékével és a holnapi háthajobblesz ígéretével.

Csakhogy így, ha nem röppen a szikra azonnal, hiába kölcsönös rokonszenv és kellemes este, a kötelező majdhívlak után az ember telefonszáma pillanatok alatt a szemétkosárban végzi, a netes kontaktja pedig blokád alá kerül.

Mindezt megnehezíti, ha az ember olyan ostoba és divatjamúlt elveket vall, mint én. Nevezetesen:

1. Olyan, hogy nyitott párkapcsolat, nem létezik. Aki azt állítja, hogy mégis, az nincs tisztában a párkapcsolat szó jelentésével.

2. Bár az első benyomás fontos, az ember legfeljebb alkalmi szexpartnert választ elsősorban külső megjelenés alapján. Akármilyen szép lehet valaki: ha nem érdekel, amit mond vagy nem tetszik, ahogy mondja, akkor előbb-utóbb rondának fogom látni. Ugyanígy azok, akik nem érik el a top 10-et első blikkre, könnyedén megszépülhetnek némi együtt töltött idő folytán.

3. Az alapvető dolgok az interneten is fontosak: semmit sem akarok kezdeni emberekkel, akik nem mutatkoznak be, és nem árulnak el magukról alapvető információkat. Nem nyűgöz le továbbá sem a kivehetetlenségig rossz minőségű arckép, sem a modell/pornósztár/magazinborító vagyok típusú, profi stúdióban elkövetett (és retusált) portfólió-sorozat. Ha nincs rendes, természetes portré, és nem sikerül elintézni, hogy legyen, akkor miről is beszélünk?

4. Azoknak az embereknek, akik azt várják, hogy a másik boldoggá tegye őket, pszichoterapeutára van szükségük, nem párkapcsolatra. Senkinek nem kell egy olyan ember, aki önmagában nem képes boldog lenni; mit fog akkor megosztani a másikkal vajon?

5. Ha valaki még harmincévesen is a Titok Ilonka-fázisban tart (néhány barátom tudja, de a szüleim/kollégáim/rokonaim/ismerőseim nem), akkor egyrészt komoly problémaként éli meg, hogy buzi, másrészt szorongásból, menekülésből vagy egyszerűen csak a gerinc hiányából fakadóan kiegyezett a hazugsággal mint megoldási képlettel. Nyilván meg fogok bízni benne.

Ha ezzel az egyszerű kis szűrővel megvolnánk, akkor jönne az, hogy legyen okos, művelt, jó humorú, érdekes, legyenek saját barátai és élete, szeresse az állatokat, a színházat és a videojátékokat, ne legyen vegetáriánus, vallásos és jobbos, végezetül pedig legyen annyira szexi, mint amennyire ő szexinek tart engem. De mindez már egyértelműen a hagymázas képzelgés kategóriájába tartozik, mivel a potenciális indulók igen nagy valószínűséggel úgyis mind kiestek az első 5 pontos rostán.

Így aztán a vakvéletlenen kívül nemigen marad semmi (és amilyen szerencsém van, az igen kis létszámú továbbjutottak többsége amúgy is kőheteró). És ez az a pont, amikor az undorom létjogosultsága az egész promiszkuitásszagú, felszínes, tartalmas kapcsolatokra alkalmatlan „LMBTQSTB közösség" iránt beigazolódni látszik, mert úgy érzem, hogy ha valaha még ebben az életben esélyt akarok adni magamnak arra, hogy találkozzak valakivel, akkor — legalább minimális szinten — ilyenné kell válnom nekem is. Ezt sugallja legalábbis a Looking, a Queer as Folk és az összes cukrostakony propagandafilm, a meleg szervezetek, szórakozóhelyek, facebook-csoportok és minden búvalbaszott társkereső oldal.

És e pillanatban — nagyon őszintén — nem tudom eldönteni, hogy vajon ez a kilátás rosszabb, vagy a szingliség?