Feri és a japánok

Gyerekkoromban, amikor még két p-vel mondtuk, az összes képem annyi volt Japánról, hogy mindenhol le kell venni a cipőt és papucsot húzni a helyébe, meg hogy ott tudnak olyan hidat hajtogatni papírból, amin át tud menni egy személyautó. Aztán valahogy India, Thaiföld, Kína érdekesebb lett egy jó időre. Elmúltam huszonöt, mire újra felfedeztem Japánt – pontosabban a popkultúráját, mert akkoriban kezdtem játszani konzolon, majd beleszerettem néhány animébe, és onnan már egyenes út vezetett a Tokyo Undergroundhoz, később pedig a japán horrorhoz és persze Murakamihoz.
Japán hősöket választottam magamnak, Takayoshi Satót, aki egyedül csinálta az első Silent Hill összes CG movie-ját, Nobuo Uematsut és Joe Hisaishit, a Final Fantasy és a Ghibli Studio zeneszerzőit, Tetsuya Nomurát, aki Aaron Sims mellett szakmai példakép lett a szememben. Furcsa véletlenek folytán egy csomó japános barátom lett, érdekelni kezdett a nyelv, a mitológia, a shintō, kedvenc játéksorozataimmá a Resident Evil, a Silent Hill, a Shadow Hearts, a Final Fantasy, a Shin Megami Tensei váltak. Az exem japánszakos lett, nem csoda, hogy arról ábrándoztunk, hogy majd hogy fogunk kimenni Japánba dolgozni.
Annak ellenére, hogy egy csomót foglalkoztam a témával akkoriban, az illúzió, amely oly általánosan körüllengi Japánt engem is megtévesztett. Ahogy az egyik kommentelő írta a Határátkelőn: „az fura, hogy szerinte a japanok ugy altalaban ne ertekelnek a kreativitast viszont. szerintem az egyik leginnovativabb emberek a vilagon, csak nagyon nagyon NAGYON ragaszkodnak a minoseghez, es talan ezert korulmenyesebb barmifele innovacioba belekezdeni. talan.”
Mivel az elmúlt tíz hónapban folyton japánok között mozogtam, a kép meglehetős módon kitisztult, a légvárak romokban hevernek, de legalább (többé-kevésbé) látom a valóságot.

A japánok és a munka

Most megint erősen általánosítani fogok.
A saját tapasztalatom szerint a japánok jóval többre tartják a látszatot a hatékonyságnál és akkor érzik magukat biztonságban, ha középszerűek lehetnek. Egy japán cégnél a dicséretes dolgozó legalább másfélszer annyi időt tölt a munkahelyén, mint amennyit a szerződése alapján kifizetnek neki, láthatóan fáradt és álmos, soha nem tesz fel kérdéseket, nincs önálló véleménye és sem rosszabb, sem jobb nem akar lenni a többieknél, ez utóbbi ugyanis pont ugyanannyira kínos, mint az ellenkezője, mert kilógni a sorból mindig rossz; tökmindegy, hogy melyik irányba mászik el a mutató.
Fontos, hogy azt mondom, annyi időt tölt a munkahelyén, nem pedig azt, hogy annyit dolgozik, ugyanis a japánokat egyáltalán nem érdekli a hatékonyság. Az én kollégáim, akik 12-14 órát töltenek bent naponta, gyakorlatilag ott élik az életüket a cégnél. Munkavégzési hatékonyságuk ijesztően alacsony, hiszen nem az a cél, hogy gyorsan és jól végezzék a munkájukat, hanem az, hogy mindenki lássa, hogy milyen elkötelezettek, mert az összes idejüket odabent töltik el.
A japán cégeket nem érdekli, hogy az ember rendelkezik-e megfelelő képesítéssel az adott pozícióra, mert mindenre van három egyszerű lépésben követhető szabály, és az elvárás csupán annyi, hogy az ember gondolkodás nélkül, vakon kövesse az előírást. Teljesen normálisnak számít például, hogy a huszonnyolc éves főnököm (aki egy két éves iskolában szerzett tolmács képesítést) egy hirtelen, cégen belüli áthelyezés folytán az európai központ grafikai részlegének vezetője lett. Az a tény, hogy azelőtt soha életében nem látott grafikai szoftvert, és hogy az alapfogalmakkal sincs sem volt tisztában, nem befolyásolja a karrierjét. Odaadták neki a tíz évvel ezelőtt leírt szabályokat, amiket nem kell érteni, elég csak követni, megmondták, hogy milyen adminisztrációra van szükség, és kész.
Ma már ez nem általános ugyan, de az előző generáció úgy tekintett a cégre, mint egy második családra (ettől a gondolattól az-iskola-a-második-otthonunk nevű lázálom jut mindig az eszembe), ahol a nagyfőnök töltötte be a családfő, a középvezető az idősebbik testvér szerepét, és nekik mindig, minden helyzetben igazuk volt. Ez a kapcsolat ugyanakkor azzal is együtt járt, hogy a vezetők ténylegesen törődtek a beosztottjaikkal, emberileg lehetett rájuk számítani, az állás pedig csaknem teljes biztonsággal a nyugdíjazásig megmaradt. Mára ennek a struktúrának csak a váza maradt meg, de az emberek (nem ismervén jobbat) még mindig rengeteg időt és energiát fektetnek abba, hogy a látszatot fenntartsák.
A japán cégek viszonya a megrendelőkkel szemben is hajmeresztő, legalábbis európai szemmel nézve. Az egy dolog, hogy a kliensnek mindig igaza van, ezt mi is ismerjük (bár általában nem gondoljuk komolyan). Az viszont, hogy a kliens gyakorlatilag bármibe beleszólhat, kicsit talán erős. Az előírt procedúrák ugyanis részben az ügyféltől származnak, és itt egészen technikai jellegű dolgokra is gondolok. Sajnos (mint általában mindenhol) az ügyfél itt se szakember, tehát elképzelése sincs arról, hogy mit kér. Ezt a nyugati világban úgy szokás kezelni, hogy az ember megpróbálja kinyerni a kliensből, hogy pontosan mit akar, és aztán javasol megoldásokat. Ez az esetek többségében remekül működik. Japán ügyféltől azonban nem kérdezünk nyíltan, mert az udvariatlan, úgyhogy vagy megmondjuk a grafikusnak, hogy csinálja meg akkor is, ha marhaság, vagy megmondjuk a grafikusnak, hogy miután megcsinálta, gyorsan (lehetőleg a szabadidejében) csináljon egy olyan verziót, amit ő javasol és esetleg, ha a kapcsolattartó lát rá megfelelő alkalmat, akkor megmutatjuk az ügyfélnek is (általában nem lát, mert retteg attól, hogy mi lesz a reakció).
A nullával egyenértékű szakmai elvárás és az ügyfél mindenre kiterjedő hatalma gyakran azt eredményezi, hogy a munkafolyamatok négyszer-ötször hosszabb ideig tartanak, mint rendesen, plusz minden egyes fázist úgy tálalnak az ügyfélnek, mintha már készen lenne (teljesen felesleges extra köröket építve be a folyamatba). Mindezt tíz évvel ezelőtti munkaeszközökkel és metódusokkal sikerül véghezvinni. Amikor a jelenlegi cégemhez kerültem (10 hónapja, tehát nem a múlt században) a grafikai részleg csaknem összes gépén 32-bites Windows XP-k futottak. A grafikai szoftvereket tekintve 2-3 generációval vagyunk lemaradva, az Office alkalmazások 2003-asok. Ez egy csomó technikai problémával jár, amit a kollégáim különféle favágó megoldásokkal próbáltak áthidalni, több-kevesebb sikerrel, miközben a procedúrák túlnyomó többségéről senki sem tudta megmondani, hogy miért az áll bennük, ami, és miért nem dolgozunk inkább hatékonyan.
Kivételes szerencse, hogy a főnökömbe szorult annyi szakmai alázat, hogy időnként hallgat rám, ezért elkezdtünk (legalábbis technikailag) fejlődni, persze mindezt teljes titokban, nehogy kiderüljön, hogy a fejlesztési ötletek és megoldások tőlem származnak, mert akkor – legalábbis szerinte – én nagy bajba kerülnék, hiszen én még csak kezdő vagyok (uszkve húszéves tapasztalattal a hátam mögött, ugye).

A japánok és a szórakozás

A japánok többsége felnőtt korában sem jut el odáig, hogy képes legyen csak úgy, hétköznapi ember módjára vegyülni az ellenkező nemmel (legfőképpen akkor, ha a képviselője szintén japán), úgyhogy amikor nagyra nő az igény, akkor vesz magának effajta társaságot. Az erre a célra kialakított bárokban három dolgot lehet csinálni: inni, beszélgetni és beleénekelni a mikrofonba (nem a nagy fehér porcelánmikrofonba, bár a buli vége felé általában az kapja a főszerepet, már ha megtalálják).

Ezt a társaságot nem vettem, ezek jöttek maguktól. :)

Nekem Amstelveenben volt szerencsém eltölteni egy éjszakát egy japán karaoke-bárban (mivel ilyenek mindenhol vannak a világon, ahol japánok laknak); roppant szürreális élmény volt.
Az effajta bárokba nem téved be az ember csak úgy, egyrészt, mert nem nagyon van rajtuk cégér, másrészt, mert elvárják, hogy előre foglalj helyet telefonon. A meglehetősen leszakadt, külvárosi parkolót körülvevő bérházak egyikének a hátsó bejáratához megyünk, a nagyfőnök felhívja a bárt, és kisvártatva megjelenik egy mangalánynak öltözött, ötvenes japán nő az ajtóban. A bárt a legolcsóbb Ikea-bútorokkal rendezték be, a félkörben elhelyezett kanapék és fotelek között lehasznált Lack-asztalok figyelnek, kicsit távolabb van egy bárpult, további mangalány imitátorokkal, az ülőhelyekkel szemben pedig egy kis színpad, Szokol-rádiót megszégyenítő karaoke cuccal. Azért, hogy az ember itt lehessen, óránként 50 eurót kell kicsengetni, ebben benne van a társaság és a karaoke. Az italt külön számolják fel, nem poharanként, hanem üvegenként (márkától függően 50 és 200 euró között adnak fél liter „japán whiskey-t”, amit szintén előre kell rendelni a helyekkel együtt), amiből a társaságot biztosító személyzetet is illik megkínálni, aztán lehet gondolkodni, hogy hogy bírnak a japán nők ennyit inni, miközben a férfiak másodpercek alatt lerészegednek.
A nők egyébként roppant profin teszik a dolgukat: a poharam mindig színültig tele van, mindig van benne jég, sohasem nedves kívülről és soha nem látom, hogy ez hogyan és mikor történik. Ha melegem van, a megfelelő pillanatban előkerül egy forró, nedves törölköző, ha kicsit álmosnak látszom, szóval tartanak, vagy éneklésre buzdítanak (értsd: mindenki hangosan kántálja a nevem és tapsol hozzá, amíg ki nem megyek a színpadra). Az öltönyös japán kollégák a legkisebb gátlás nélkül vonyítják a cukrostakony J-pop számokat, a nők pedig láthatóan remekül érzik magukat a földön ülve, teljesen semleges témákról beszélgetve izgatottan és jókedvűen. És közben vedelnek, mint a gödény. Flörtölés van, érintés, csók, szex szóba sem kerül, ez a dolog tényleg csak a társalkodásról szól. Az egyetlen harminc alatti mangalányról kiderül, hogy halaszt az egyetemen, mert egy évig utazgatni akart Európában, és ezt abból finanszírozza, hogy karaoke-bárokban dolgozik. A legidősebb, aki egyben a bár tulajdonosa is, aktívan segít az éneklésben, a parókája a combjáig ér és a kollégáimat egyáltalán nem zavarja, hogy közelebb van a hatvanhoz, mint az ötvenhez (hozzá kell tenni, hogy igen jól tartja magát).
Az alábbi videó egy roppant érdekes dokumentumfilm egy ószakai bárról, ahol nők vásárolnak maguknak társaságot. Mindenképp érdemes végignézni.


A japán férfiak nagyon szeretnek és nagyon nem tudnak inni. Az viszont harmincéves korukban is teljesen normális dolog, hogy egy bulin 2-3 résztvevőt kelljen kikaparni a saját hányásából, általában még éjfél előtt. Ha meg nem hánynak, bealszanak. Tudom, genetika, enzimek stb., de egyszerű magatartásbeli kérdés, hogy megtanulom, hogy mennyit alkoholt vagyok képes emberi módon kezelni, és annál nem iszom többet.

A külföldön élő japánok

Az előbbiekben leírtak alapján a fene se gondolná, de a japánok roppant szociálisak és érdeklődőek, amikor nem Japánban laknak. A borzasztó udvariaskodást és virágnyelven fogalmazást persze nem sikerül levetkőzni, de ez kb. olyan, mintha egy magyarnak azt mondanák, hogy holnaptól nincs panaszkodás. Mission impossible. Ezért aztán beletelt egy kis időbe, mire megtanultam, hogy mit kell komolyan venni és mit nem. A talán-ha-kedved-tartja-megpróbálhatnád-így-is-hátha-tetszene-neked-ez-a-megoldás például minden esetben azt jelenti: „Rosszul csinálod, nagyokos. Így kell.” Ezt az értelmezést elsajátítván azonban a kommunikáció jobbára zökkenőmentessé válik. Mivel a japánok nagyjából annyit tudnak az európai kultúráról, mint mi az ázsiairól, érdemes tisztázni az alapokat, de aztán az eszmecsere meg a nézd-meg-ezt-a-filmet remekül beindul.
Nekem ugye mániám megosztani az ilyesmit másokkal; ha belegondolok, már a Facebook előtt is folyton arra használtam a blogomat, hogy status message-eket posztoljak ki és YouTube-videókat osszak meg, amik az aktuális hangulatomat voltak hivatottak tükrözni, úgyhogy én roppantmód élvezem, hogy nyitott hallgatóságom akad. Cserébe nyíltan feltehetem a kérdéseimet és így – még ha nem is Japánban – első kézből ismerkedhetek egy tök egzotikus kultúrával.
A japán ismerőseim arckifejezése pedig egy életre beleégett az agyamba, amikor először haraptak bele a kacsazsíros kenyérbe, kértek még egy tányér töltött paprikát és próbálták a lehető legudvariasabban visszautasítani a második pohár Unicumot.

Ez itt azon kevés alkalmak egyike, amikor Yuko san nem takarja el a mosolyát.

Ráadásul rendelkeznek öniróniával és humorérzékkel, és nem ragaszkodnak a teljesen neutrális csevejtémákhoz, hanem szeretnek ténylegesen beszélgetni. A hollandiai ismerőseim közül (a kelet-európaiakat leszámítva) a japánokkal jövök ki a legjobban.
Összefoglalva: az általam ismert japánok furcsák, virágnyelven beszélnek, roppant óvatosak, mégis egyszerűbb őket megközelíteni, mint a hollandokat, a mondandójuk pedig nem csak azért érdekes, mert egzotikus. Lehet, hogy a munkakultúrájuk romba döntötte az illúzióimat, de ahogy látom, ettől ők is inkább szenvednek, mert látják, hogy másképp is lehet. És próbálkoznak, ami legalábbis tiszteletre méltó.