Feri és a halál

A hétfő azzal kezdődött, hogy a legújabb albumával amúgy is átitatott hétvége után, korán reggel felriadtam, kimentem pisilni, kávét csinálni, majd visszajöttem a szobámba, feltettem az olvasószemüvegemet, és megtudtam, hogy meghalt David Bowie.
És most nem tudom abbahagyni a szipogást. Pedig már dél van.
Fura dolog ez, az ismeretlenek halála. Nagyon nagyra tartom Bowie munkásságát, de nem sokat tudtam a magánéletéről, nem nagyon érdekelt. A hír (akárcsak mások számára) sokkoló volt, de őszintén, nincs semmi személyes veszteség ebben, főleg nem annyi, hogy elcsukló hangon telefonáljak hivatalos ügyekben, és állandóan törölgetni kelljen a szemem, hogy lássam, hogy mit írok. Mégis, nem először történik ez. Michael Jackson halála hasonlóan érintett, és Jancsóé, Cseh Tamásé, és még sorolhatnám. Gondolkodtam már ezen, és arra jutottam, hogy ez a sírás, ami fojtogat, ez nem az elvesztés fájdalmából jön. Ezek a könnyek a félelemből erednek. Abból a rettenetes gondolatból, hogy ha ezek a különleges emberek, akik gyerekkoromtól kezdve formálták a világomat egyszercsak mind meghalnak, akkor az én valóságom szép lassan elromosodik, mint egy ház, amit már nem tart karban senki, és a végén rám omlik és maga alá temet.
Teljesen átlagos módon azóta félek a saját halálomtól, amióta anyám meghalt. Meglepően sokat foglalkoztat, gondolkodom rajta, próbálom valahogy elkerülni, amikor attól tartok, hogy közel jár, mély levegőt véve ellenszegülök a pániknak és fohászkodom, hogy ne most, még ne most.
Még nem hagytam elég nyomot, hogy ne felejtsenek el gyorsan. És mivel vér szerinti gyerekeim nem lesznek, amúgy is elég rossz helyről indulok. Azok, akiknek az életében fontos szerepet játszom, nagyjából egy korosztályba tartoznak velem, és az ő gyerekeik, unokáik már nem fognak rám emlékezni. Az alkotásaim nyilván túl fognak élni, de nem túl nagy körben, és ki tudja, mennyire maradandóak vajon? Mennyire fontosak?
Azt írta valaki a facebookon, hogy egyre több halott ember van az iPodján, és én is így vagyok ezzel. Egyre többször kell majd pánikszerűen továbbnyomni a következő számra, ha nem akarok elszorult torokkal és könnybe lábadt szemekkel utazni a villamoson.
Szerencsére mindez nem csak félelemmel és szomorúsággal tölt el, hanem inspirál is. Tovább kell menni, többet kell tenni, jobbat alkotni. David Bowie tegnap meghalt, és én nem tudom abbahagyni a szipogást. De a könnyek alatt azért mosolygok és a szívem tele van melegséggel.

Feri karácsonykor

Meg kell mondanom, hogy közel három évnyi nélkülözés után egy marék holt-tengeri fürdősóval illetett forró vízzel teli fürdőkádból nézni a netflixet az egyik legjobb karácsonyi ajándékom. És bár ez pusztán ideiglenes állapot, az effajta ünneprontó nüanszokra az ember sose ma gondoljon. Kövesse Scarlett anyánk (a háborúra vonatkoztatott) tanácsát, és gondoljon rájuk holnap.
Közel két hónapja, hogy elköltöztem Hollandiából, és egyelőre nem érzem az eszement eufóriát, ami a kultúrsokk természetes első fázisa volna ismeretlen országba való költözéskor, pedig készültem rá, mert féltem tőle, hogy itt is beüt majd (persze nem annyira az eufóriától féltem, hanem a második fázistól, mert kell a fenének megint egy fél év depresszió). Egyelőre azonban úgy látszik, a félelem alaptalan volt, mert pusztán nyugodt vagyok és jól érzem magam. Lehet persze, hogy itt messze nem érzem magam annyira idegennek, mint Hollandiában, tekintve, hogy ezt a kultúrát azért sokkal jobban ismerem, és bár az eltérések itt is szembetűnőek, az élet apró dolgai itt barátságosan visszakacsintanak a helyes irányba nyíló ablakokból, a sarki éjjel-nappaliból, a sütővel általában felszerelt konyhából és persze a fürdőkádból, ami sem kuriózumnak, sem luxusnak nem számít errefelé.
Ettől persze a kezdeti nehézségek még nincsenek kevesebben (szerencsére azonban volt tapasztalatom számítani rájuk, úgyhogy sokkal kevésbé leptek meg). A 22-es csapdája típusú bürokratikus rendszer, ami nélkül hivatalosan nem létezel itt is nevetve várt: nyiss bankszámlát, és bérelj lakást hivatalosan, ha mobil előfizetést akarsz, de mutasd be a lakásbérleti szerződésedet és a telefonszámodat, ha bankszámlát akarsz nyitni. Ha lakást szeretnél bérelni, mutasd be a telefonszámodat és a kredit riportodat, de a kredit riportodat csak helyi bankkártyával lehet kifizetni és regisztrált lakcímet is kérnek hozzá. Szerencsére (úgy tűnik), minden országban akad rés a pajzson, és kellő mennyiségű próbálkozás után legalább az egyik feltétel megpuhul, így az ember gyereke beszivároghat a rendszerbe. Így aztán röpke három hét alatt lett bankszámlám, bankkártyám, telefonszámom (igaz, egyelőre még csak feltöltős) és kredit riportom. Lakásom egyelőre nincs, az nagyon nem egyszerű errefelé (plusz tudjuk, hogy milyen válogatós vagyok, és igazán nem szeretnék még egyszer abba a helyzetbe kerülni, mint legutóbb).
Az első hónapot szükségből egy airbnb-n keresztül kibérelt szobában töltöttem, a város legrosszabb hírű kerületében, egy néhai lakótelepből lett kilencemeletes diákszállás egyik lakásában, ahol rajtam kívül két kameruni fiatalember lakott, akik kevésbé beszéltek angolul, mint én hollandul, viszont eszement büdöseket főztek és nagyon hangosan kommunikáltak a földijeikkel, akik szintén idejöttek egyetemre járni. A hangos kommunikációt (nagyon furcsa akcentussal ordítunk franciául) az európai fülnek szokatlan zajok tarkították: a fiatalok viszonylag gyakran kurjongattak (vagyis inkább hujjongtak, mint a maykárolyi indiánok, meg Xéna, a harcos hercegnő), valamint tapsoltak és/vagy a térdüket csapkodták, a jó ég tudja, miért, talán, hogy a beszélgetőpartnereik ne aludjanak el. Sajnos a szememmel nemigen tudtam megfigyelni a viselkedésüket, mert amint megjelentem közöttük a konyhában valami hihető indokkal (kávét csinálok, turkálok a hűtőben, de nem találom, amit keresek stb.), mindig elhallgattak és kimeredt szemmel próbáltak nem bámulni a kis nagy emberre, aki manapság nem úgy néz ki, mint Dustin Hoffmann, hanem mint én a 165 centimmel és a 140 kilómmal.

Őrjítő ez a lakótelep, ahol lakom veled!

Szerencsére az exem helyi ismerősének a kollégája kisegített az egyre kényelmetlenebb helyzetből, és átadta a lakását egész decemberre ingyen, mivel ezt a hónapot az anyaországában tölti, és egyrészt keresett valakit, aki vigyáz a lakásra, másrészt meg utcát-szobrot-teret neki, amiért ezt így, most, és nekem. Így adódott tehát az ideiglenes fürdőkád.
De visszatérve a karácsonyra: sajnos nem sikerült fedeles jénai tálat szereznem időben, úgyhogy a rakott krumpli ugrott (pedig elmásztam a világvégére, a magyar boltba parasztkolbászért meg füstölt szalonnáért), úgyhogy a mai menü rizseshús lett. Már túl vagyok a tradicionális Ózon meg a Reszkessetek, betörőkön, a magamtól karácsonyra kapott Until Dawn felénél tartok (igen, nem bírtam ki és magam után küldettem az egyik barátommal a PS4-emet két hete), már megnéztem az összes werkfilmet és az első két részt az exemtől kapott Indiana Jones-összesből, és alig várom, hogy az új ismerőseim, akiket itt sikerült összeszednem, visszajöjjenek a karácsonyi családlátogatásból. Addig is, ha valaki nem bírna magával, nyugodtan küldjön beiglit, akár nagy mennyiségben is. Meg töltött káposztát. Szaloncukor nem kell.
Az év hártalevő részében érezzétek magatokat istenien, a jövő évetek meg legyen hasonlóan isteni. Az enyém minden bizonnyal az lesz, mert végre megérkeztem, itt vagyok Berlinben. Yippie! :)

Berlin fölött az ég

Feri jobbra el.

Az isteni Famke Janssen szerint az egyik legrosszabb dolog, amit valaki tehet, ha Hollandián kívül követi a hollandok kedvenc tanácsát: „doe maar gewoon dan doe je al gek genoeg”, ami nagyjából azt jelenti, hogy viselkedj normálisan, az épp eléggé őrült.
Mivel nekem a normálisan viselkedés nem megy (és ha menne se volna kedvem hozzá), és mivel az elmúlt három év alatt nem sikerült megkedvelnem a hollandokat egyáltalán, úgy döntöttem, tovább állok.
Ennek örömére múlt héten szombaton meg is tartottuk a búcsúbulit, ami igen jól sikerült, hétfőn pedig felmondtam Hollandiának a városházán, ami az ügyintézés szokatlan gyorsasága, egyszerűsége és az ügyintéző készségessége alapján az első olyan döntésnek tűnt, aminek a helyességében mind egyetértünk, mert három perc alatt megvolt a procedúra, mindez angolul és sok mosolygással megtámogatva. (Hazafelé a buszon az ötvenes buszvezetőnő azért még feltétlenül fontosnak tartotta beszólni arra, hogy nem beszélek hollandul – mindezt persze kifogástalan angolsággal –, csak hogy még véletlenül se gondoljam meg magam, hanem takarodjak mihamarabb, de hát nem is vártam mást.)
Itt tartózkodásom első, eufóriával teljes hónapjai után (amit visszatekintve főleg az okozott, hogy elhagytam Magyarországot, meg persze a kultúrsokk első fázisa is ez), amikor már kicsit objektívebben láttam mindent, elneveztem Hollandiát A minimális erőfeszítések országának. Ez egyébként teljesen találónak bizonyult, mivel ebben a kultúrában nem szokás puszta jószándékból olyasmit tenni, ami akár kicsit is kényelmetlen volna, vagy ami nem generál pénzt. Főleg azért nem, hogy valaki másnak esetleg kicsit jobb legyen. Ez az alapvető udvariasság büszke nélkülözésénél kezdődik (amit a hollandok általában azzal magyaráznak, hogy ők csak őszinték, de persze ha te nem vagy holland, akkor te ne legyél őszinte, mert akkor megsértődnek és azonnal hazaküldenek oda, ahonnan jöttél), ott folytatódik, hogy a nemzetközi irodaház büféjében csak holland nyelvű étlap van, és rádförmed a büfés, hogy mit képzelsz, hogy te nem beszélsz hollandul, és körülbelül ott ér véget, amikor 5 hét beázás után közlöd a lakásod tulajdonosával, hogy szerinted az eszement lakbérért cserébe ez elfogadhatatlan állapot, amire azt válaszolja, hogy ha nem tetszik, kereshetsz másik lakást, majd ezzel megoldottnak tekinti a problémát.
Vannak persze kivételek, de ezek az emberek a) olyan hollandok, akik a többi holland szerint nem eléggé normálisak, vagy b) színesbőrű hollandok (akikkel igazi hollandok nemigen keverednek, sőt, a gyerekeiket sem szívesen küldik velük egy iskolába).
Mielőtt bárki félreértene: nem Hollandiáról írom ezt, hanem arról a holland kultúráról, amivel az ember külföldi itt élőként találkozik. Egészen biztosan tudom, hogy a legtöbb holland (ha hollandok között van) borzasztóan kedves, figyelmes és szeretetreméltó ember. (Nem, szépnek egyáltalán nem szép. Mindent azért nem lehet.)
Szóval, ez az utolsó hetem itt, a közelgő utazás szította adrenalin már nemigen hagy aludni, a lakásom pedig úgy néz ki, mint ahol bomba robbant, úgyhogy nem is húzom tovább az időt a hollandok gyalázásával (bár tervezek egy hosszút írni később a jóról is meg a rosszról is, összefoglalás gyanánt), csak gondoltam, szólok, hogy megint elmegyek világgá.
A következő posztot már máshonnan írom: Tot ziens, Nederland, az összes benned lakó trollal együtt! Az itt maradó barátoktól pedig nem búcsúzom: benneteket úgyis viszlek magammal.

Feri leszámol Eddyvel

A videójátékokkal és a filmekkel foglalkozó médiában rutinosan kiszúrom, ha az adott kritika fizetett vagy részrehajló. Eddig azt hittem, ez a könyvekkel kapcsolatban is így van (bár tény, hogy minden máshoz képest elenyésző mennyiségű könyvkritikát olvasok, mert könyvet még mindig első benyomásra veszek, ez általában be is jön).

Ezúttal viszont egy véletlenül szembejött kritika keltette fel az érdeklődésemet Édouard Louis Leszámolás Eddyvel című könyve iránt. Pontosabban: egy interjút olvastam a szerzővel, amihez talán odalinkeltek egy kritikát, aztán elolvastam még egy párat, és mivel mind zseniálisnak tartotta a művet, gyorsan beszereztem egy példányt.

Az egyik barátom (akinek még olvasatlanul felhívtam a figyelmét a könyvre) szintén vett egyet, elolvasta, beleírt egy jó szeretős ajánlást és nekem adta a szülinapomra, úgyhogy a saját példányomat én is továbbajándékoztam. Tudom hogy ez a bonyolult hogyan-jutottam-hozzá-sztori látszólag irreleváns, de szeretném idézni azt az ajánlást itt, mert minden bizonnyal reflektálni fogok rá ebben a posztban.

„Elolvastam. Folyton eszembe jutottál.
Hogy remélem, neked nem volt ilyen szörnyű.”

Féltem elkezdeni ezt a könyvet, mert arra számítottam, hogy régi sebeket fog majd kapargatni, vagy hogy szembesülnöm kell miatta valamivel, amit eddig elrejtettem magam elől, szóval tologattam, rakosgattam, de azért mindig szem előtt hagytam, a kedvező pillanatra várva, amikor majd ugye.

Kapóra jött a bronchitis: a huszonharmincfokos lakásban való lázas ágybanmaradáson nemigen van mit rontani, úgyhogy nosza, nekiláttam.

Ez egy igen rövid könyv, amin sajnos sem a gondos fordítás, sem a botrány nem segít, de erről majd kicsit később. A félelmeim javarészt alaptalannak bizonyultak, bár ez nyilván viszonyítás kérdése. Ha valaki szerető, támogató, jól szituált családban nő fel és ezt tartja normálisnak, akkor valószínűleg sokkoló lesz számára a tartalom.

Én két különböző nézőpontból olvastam ezt a sztorit. Egyrészt empatikusból, amihez ott van alapnak a saját pinceproli gyerekkorom az ostoba, kártékony anyámmal, a féltékeny, ork modorú nővéremmel meg a nem jelenlevő apámmal, jól megfűszerezve némi belémplántált betegségtudattal (szimpla pavor nocturnus-om volt, de anyám hároméves koromtól tíz éven át nyugtatókkal tömött, mert lehet, hogy epilepsziás vagyok vagy esetleg visszamaradott leszek stb., úgyhogy hatévesen már egész komoly pánikrohamokat bírtam produkálni, ő meg megúszta, hogy dolgoznia kelljen), túlérzékenységgel, rossz példák virtuóz utánzásával (igen tehetséges érzelmi zsarnok vagyok, szerencsére felnőttkoromban visszavonultam és igyekszem nem gyakorolni ezt a mesterséget már, több-kevesebb sikerrel) és egy ötvenes évekbeli szakkönyvben részletesen szemléltetett elektrosokk-terápiától való szorongással, amivel a homoszexualitást gyógyítják, kérem szépen (ez a könyv egyszercsak megjelent a nappaliban a könyvespolcon, nem tudom, hogy anyám rakta-e oda, vagy mindig is ott volt, csak én nem vettem észre, de a szerzőnek ezúton kívánnám a legjobbakat). Másrészt analitikusan is olvastam, ha már terapeutának készülök, ugye, ráadásul én talán valamennyire már túl vagyok a saját poklomon (legalábbis ezen a bugyrán), úgyhogy próbáltam egy jóval objektívebb véleményt is kialakítani a nyilvánvaló érzelmi reakcióimon túl. Úgyhogy hiába rövid a könyv, én elvoltam vele egy hétig, és ma reggel fejeztem be a wc-n (mert még mindig ott szeretek a legjobban olvasni).

Újraolvasván ezt az előző bekezdést rögtön szembe is jött, hogy elsősorban miért utáltam ezt a könyvet. Ugye, hogy milyen egyszerű néhány mondattal azt az érzést kelteni az olvasóban, hogy az én gyerekkorom mekkora horror volt? És mindezt pusztán annyival, hogy bizonyos dolgokról nem tettem említést, mint például a zseniális keresztanyámról, a példa értékű nagyszüleimről, a barátaimról, akik közül néhányan még ma is megvannak, vagy a gyerekkönyvtárbéli Márta néniről, aki végigolvastatta velem a teljes gyermekirodalmat (már ami a 80-as években a nyóckerben hozzáférhető volt). Mert persze, szociohorror volt, durván, de amit nem kaptam meg otthon, azt megtaláltam máshol, szóval azért nem volt szünet nélküli boldogtalanság, csak így már kevésbé hat drámainak a történet. (Csont ugyanez volt egyébként a problémám a Fliegauf Csak a széljével is, hogy annyira vérkomolyan vette a pszichonyomort, hogy egy idő után immunissá váltam rá, és a végén már nem annyira érdekelt,  hogy a szerencsétlen nyomorultak élnek-e vagy halnak.)

Szóval, ez a könyv szerintem egy fantáziadús féligazság. Ez nem azt jelenti, hogy a szerző hazudik; egy pillanatig sem kétlem, hogy ő mindezt megélte, csak azt hiszem, hogy a kiskamaszkori, feldolgozatlan traumák emlékeitől még nincs elég messze ahhoz, hogy képes legyen kicsit meghámozni a tényeket, ezért lát mindent olyan fekete-fehérnek és a végletekig boldogtalannak. Néha egyenesen az volt az érzésem, hogy ha nem is egészen tudatosan, inkább elhallgatott néhány pozitív részletet és kicsit felnagyította a tragédiát, mintha még nem tudná kiszámítani, hogy mennyire kell eltérni a „normálistól” ahhoz, hogy a kívánt hatás megszülessék, szóval kicsit sok a dráma. De az igazi problémám persze nem az, hogy úgy írja le, amikor először seggbedugják, mintha az mindenféle rákészülés híján nem járna irtózatos fájdalommal és kínos bénázással (már ha egyáltalán sikerül), vagy hogy még a könyv megírásakor sem érti, hogy nem azért volt állandó áldozata a veréseknek, gúnyolódásnak meg agressziónak, mert a falujában mindenki homofób és őt soha senki sem szerette, hanem azért, mert akaratlanul is két kézzel jelentkezett, hogy bántsák, pusztán azzal, hogy kisgyerekkora óta egyetlen percig sem volt önazonos (feltehetően még most sem az), és az ilyesmi az effajta, ösztönöktől és berögzött szokásoktól vezérelt, kompetitív közegben automatikusan áldozatot csinál az emberből. (Megint ne tessék félreérteni, ez nem áldozathibáztatás, csak ezek a mechanizmusok bizony így működnek, ő meg majd 10-15 év múlva nyilván át fogja értékelni ezeket a dolgokat, és rá fog döbbenni, hogy a családja például próbálta őt szeretni a maga módján, csak nekik pont annyira szegényes eszközkészletük volt, mint mindenki másnak a faluban.) Az igazi problémám a könyv körüli hype-pal van, aminek magam is bedőltem, a már említett kritikák miatt.

Ez a könyv azt állítja magáról, hogy ez egy falusi meleg kisfiú története, akit emiatt folyton bántottak, és ez annyira pokollá tette a gyerekkorát, hogy a végén még a teljes nevét is megváltoztatta, ezzel is próbálva megszakítani ezt a kapcsolatot. A kritikák emellett azt is állítják, hogy ez a könyv egy irodalmi remekmű, aminek a főszereplője egy érzékeny, nagyon okos, rokonszenves fiú. Pedig az igazság az, hogy ez a könyv mind stilisztikailag, mind dramaturgiailag egy amatőr blog szintjén van megírva (ez nem baj, csak nem kéne összekeverni az irodalmi szinttel), a főszereplőjének pedig nagyon sok baja van, és valóban mutat homoszexuális tendenciákat, de semmiképp sem reprezentatív a melegekre nézve, egyébként pedig ez kb. a legkisebb a gondjai közül, akármennyire hiszi is azt, hogy ez a probléma gyökere. És ismét: az egyáltalán nem baj, hogy ő ezt vagy azt hiszi, leírja és így vagy úgy nevezi. A baj a propagandával és a kritikákkal van, amelyek (a jó ég tudja, miért) nem vesznek tudomást arról, hogy ez a fiú a kötet megírásakor (nem meglepő módon) még javában ugyanabban a tévedésben élt, mint egész gyerekkorában. Nevezetesen, hogy őt mindenki azért utálta és bántotta, mert melegnek született.

Ez, kérem, az általam híresen rühellt besértődött buzi tipikus balladája. Márpedig a besértődött buzinak (az ostobaságon túl) az a baja, hogy saját magát nem bírja elfogadni, személyiség- és/vagy nemi identitászavarral küzd, és mindezek következményiért a környezetét hibáztatja. Hangosan és színpadiasan hirdeti magáról, hogy ő más, mert visszajelzésre van szüksége, és nem érti, hogy az emberek miért reagálnak rosszul a provokációjára. Neki csak az kéne, hogy megnyugtassák, hogy nem baj, hogy ő buzi (tényleg nem baj), de a (látszólag) céltalan hajtűdobálástól meg a megjátszós maníroktól minden jóérzésű embernek kinyílik a bicska a zsebében, úgyhogy ez a viselkedés meglehetősen nagy öngól.

Kár, hogy a XXI. század Európájában ez ekkora probléma, hogy még mindig tömegek élnek a fizikai és szellemi létminimumon, és ennek a könyvnek talán az egyetlen valós erénye az, hogy erre felhívja a figyelmet. A szociális színhely, a végletekig leegyszerűsödött moralitás, a fekete-fehér világkép roppant riasztó képet fest az általunk folyton idealizált nyugatról. A buzikról meg majd valaki más megírja egyszer az igazságot. Ha majd itt lesz az ideje.

Feri, a ki- és bevándorló

Én annyira vártam, hogy a XXI. században élhessek, a lakásomban tapsra kapcsolódjon a villany, az ajtók nyíljanak fotocellásan, akkora tévén játsszak Resident Evilt, amekkorát csak a Media Marktban lehet látni, repülő autót vezessek, eljussak a világűrbe, de ha oda nem is, legalább ne kelljen keserűen viccelnem a nyaralásról többé: „ebben az évben nemhogy a tengerentúlra, de még a Dunántúlra se jutok el”! Nem értettem az országhatárokat, látni akartam mindent, amit lehet (ez igazából azóta sem változott), felfedezni, megismerni, tapasztalni.

És nem csak vártam, szorgalmasan dolgoztam, tanultam, próbáltam megragadni a lehetőségeket, mert a családom jobbik felétől azt láttam, hogy ezt így kell csinálni. A nagyapám bejárta az egész világot, a nagybátyám a new yorki Metropolitanban hegedült, cigány nagyanyám németül kért elnézést, ha valaki az útjában állt.

Most, hogy két és fél éve Hollandiában élek, a gondolat beigazolódni látszik: szorgos munkával és kitartással (meg rendszeres reality check-kel) az ember gyereke igenis elérheti a céljait. Én legalábbis úgy látom, hogy az életem (magamhoz képest) sikeres, amire büszke lehetek.

Az a baj, hogy így látni csupán egy személyes döntés.

A világ hangosabbik része sajnos Ferit, a ki- és bevándorlót látja. Kivándorlóként bizonyos ismerőseim a következőket gondolták (gondolják?) rólam: gyökértelen, önmaga elől menekülő, önző és egoista, gyáva, a könnyebbik utat választó, szánalmasan naiv, áruló. Bevándorlóként jóval egyszerűbb a lista, mivel egyetlen kifejezésből áll (bár ez egy elég komplex gyűjtőfogalom): keleti blokkos (magyarul: hazug, csaló, ingyenélő, iskolázatlan, kulturálatlan, gyanús).

Hangsúlyozom, hogy ezek nem általános vélemények, az ismerőseim többsége egyáltalán nem így gondolja, de ezzel együtt mindez egy létező, jól hallható, dögszagúan XX. századi ítélet.

Ez azért furcsa nekem, mert bizonyos koncepciók, amelyek alapján a fejlett világban az emberek megkülönböztetik egymást, az én magyar agyamból hiányoznak. Erre nemrég jöttem rá, és ha pontos akarok lenni, akkor nem is én jöttem rá, hanem a plútói kultúrattasé, aki azt mesélte a minap, hogy a Glee-ben egy tanár kettéválasztotta a csoportot, fehérekre és etnikai kisebbségekre. És amikor Mercedes, a néger lány beállt egy csoportba az ázsiaiakkal, akkor egy pillanatra nem értette, hogy miért. Hiszen Mercedes nem etnikai kisebbség, ő fehér, csak (a kultúrattasé szavaival élve) dark white!

És valóban. Közel negyvenévnyi magyarországi lét során egyszer se beszéltem se négerrel, se muzulmánnal, se japánnal, és az indiánokkal való közelebbi kapcsolatom is kimerült Old Shatterhand és Winnetou bromance-ének olvasásában. Ez nem jelenti azt, hogy bennem ne volnának rosszindulatú előítéletek, csak azt, hogy valahogy a szín alapján való kategorizálás nálam (nálunk) kimerül a szőke-kékszemű, lángvörös, hollófeketében, és ezek mindegyike a szépség egy formáját írja le, ami miatt Hófehérke mostoháján kívül nem sokan akartak még másokat lemészárolni.

Emiatt persze egyfelől kicsit érzéketlen vagyok az amerikai rasszizmusra (nem azért, mert nem tartom komoly problémának, csak mert az alapjait sem értem), másfelől meg nem esik jól, amikor azt hallom, hogy minden fehér ember gonosz rasszista, és nem használhatom a néger szót külföldön (nem a nigger, hanem a negro szóról beszélek), mert olyan hatást érek el vele (még négergyűlölők körében is), mintha egy élesített kézigránátot tartanék a kezemben.

Hasonló botrányt kavartam egyszer a munkahelyi ebédlőben (szerencsére csak a fehér kollégák körében), amikor az engem körbeálló ötfős japán klikknek azt találtam mondani, hogy megmondta a dédanyám is, hogy jön a sárga veszedelem. A japánokon kívül mindenki azonnal félrenyelt (ők meg visítva röhögtek, mert jóban voltunk és mert van humorérzékük). Innentől kezdve gyakori rendszerességgel küldtük egymást haza, én őket Kínába, ők engem Romániába.

És ennek ellenére nap mint nap találkozom az idegengyűlölettel, amit egyrészt a saját bőrömön tapasztalok, másrészt olvasok arról a határtalanul szürreális és értelmezhetetlen faszságról, ami Magyarországon történik. Azon a Magyarországon, ahol felnőve folyton azt kellett hallgatni, hogy miért nem utazhatunk, miért nem mehetünk külföldre dolgozni, miért nem lehet banánt meg Fa szappant kapni és miért kell titokban hallgatni a Szabad Európát a legbelső szobában, ahonnan nem hallatszik át a szomszédhoz. Hát most lehet. De megint ugyanoda lyukadunk ki: a magyaroknak jár, a többieknek nem jár. Úgy értem, a magyarországi, nemzeti öntudatú magyaroknak jár. Az erdélyi magyaroknak, a felvidéki magyaroknak és a cigányoknak nem jár. Azok nem magyarok. Ez főleg azért vicces, mert a (nevezzük őket gyűjtőnéven) mélymagyaroknak hiába jár, nekik nem kell. Aki elmegy, az úgyis mind hazaáruló, és különben is, magyar égre magyar ufót!

Vannak persze kivételek, hiszen a minap olvastam a Facebookon egy Angliában élő és dolgozó mélymagyar nőtől, hogy a négerek agya kisebb, az agykérgük egyharmada a fehérekéének, és hát a barázdáik is sokkal kevesebben vannak. És mivel (szerinte) Amerikában is az erőszakos bűncselekmények 90%-át színesbőrűek követik el, ezért minden néger szíveskedjék visszatakarodni Afrikába, mert Anglia a fehéreké (ezen belül London pedig a magyaroké és a lengyeleké, akiket szintén nem annyira kedvelünk, de mivel a boltjaikban van kolbász, egyelőre nem küldjük őket vissza Lengyelországba). Állatfarm, valaki?

Nem tudom, hol késik az a XXI. század, amiről én álmodozom, de néha az az érzésem, hogy az idő visszafelé halad. Magyarország vasfüggönyt emel, Nyugat-Európában a HR szerint fontosabb a származás, mint a szakmai felkészültség, és az új Nintendo DS-be hosszabb szünet után ismét beépítették a régiókódolást. Kicsit félek, hogy mikor jutunk el újra a cenzúrázott irodalomig és a szamizdatokig, de őszintén szólva nem csodálkoznék nagyon, ha ez megelőzné a zombi apokalipszist. Márpedig az még a szentírásban is benne van.

Feri a moziban

Annak ellenére, hogy a fél gyerekkorom mozibajárással telt, amióta Európában is elterjedt a sclerosis multiplex típusú, gyorsétteremmel összekötött „experience”, kétszer is meggondolom, mielőtt rászánom magam, hogy elmenjek megnézni egy filmet. Első körben ez csak a blockbusterektől fordított el sikeresen, és ezt azért – lássuk be – ostobaság volna bánni. Amikor azonban az exemmel megnéztük Almodóvar Megtört ölelések című remekét a Művész moziban, és mindketten azzal álltunk fel a székből, hogy az otthoni HDTV-nek jobb a felbontása, azóta tényleg nem sok minden képes rávenni, hogy így töltsem el a szombat estémet.
Jó, tudom, van Imax, meg minden, de őszintén (és lehet, hogy csak én vagyok immunis erre), én nem érzékeltem azt a hatalmas wow-élményt, amit a Hobbit 48 fps-verziójának kellett volna nyújtania azon a hatalmas, immerszív vásznon, csaknem 20 euróért. Azt meg sose értettem, amikor emberek ilyeneket mondanak, hogy „tudom, hogy szar volt a Prometheus, de azért a látványért érdemes volt elmenni”. Ez nyilván azért van, mert grafikusként kevésbé esek hasra „attól” a látványtól, a 3D-élményemet meg tökéletesen kielégíti a tévém, amin azt és akkor nézek, amikor akarok.
Akad persze kivétel, ha nem is sok. Néhány hete egy barátommal elmentem megnézni a Mad Maxet, mert ugye, vannak filmek, amiknél egyszerűen nem lehet kivárni a bluray megjelenését, és be kell vallanom, sok éve nem éreztem magam ennyire jól moziban. Kicsit furcsa volt ugyan, hogy összesen tizen ültünk a teremben (a bemutató napján, este hétkor), de hát ugye csaknem 20 kilométerre Amszterdamtól, itt Zombielandon nem elvárható, hogy egy effajta film teltházas legyen.
Ezen felbuzdulva tehát úgy döntöttem, itt az alkalom, hogy újra moziba járjak, úgyhogy felhívtam Y-t, aki kábé annyira geek, mint én, hogy nyomás, megnézzük a Jurassic Worldöt, mert hát DÍNÓVANBENNE! (Tessék csak nyugodtan leköpni, de a dinoszauruszok meg a sárkányok (és bár ezt SOHA nem vallanám be nyilvánosan, bizonyos színészek, akik félmeztelenül rohangálnak a filmjeikben) nálam másodpercek alatt képesek kiiktatni az intellektuális érdeklődést, ez van. Igen, tudom, az imént tettem szóvá, hogy mennyire gáz, ha emberek csak a látványért mennek moziba, DE A DÍNÓ MEG A SÁRKÁNY KIVÉTEL!!!)

Így hát múlt csütörtök este beújítottunk egy-egy nagy pohár dirty chai lattét a sztárbüxben, ahogy errefelé mondják (a szomszédos bürherkingbe mozi után terveztünk csak bemenni), elbuszoztunk a mozihoz, majd kisebb meglepetésünkre helyet foglaltunk a multiplex legkisebb (uszkve 50 fős) termében. Így persze könnyű teltházat képezni. Ami azt illeti, ez a trükk olyan jól működött, hogy első körben én is beszoptam. Mondtam is Y-nak, hogy kénytelen vagyok átértékelni a saját filmes besorolásaimat, mert ezek szerint a Mad Max erősen rétegfilmnek számít.
A minket körülvevő, 48 főből álló tömeg minden egyes tagja úgy gondolta, hogy feltétlenül éhen és szomjan fog halni, ha pont abban a két órában nem zabálhat folyamatosan, amíg a moziban ül, úgyhogy én sietve el is búcsúztam a mostantól-újra-moziba-fogok-járni nevű ötletemtől, de hát ha már itt vagyunk, ugye, nézzük meg a dínókat. (És igen, tisztában vagyok vele, hogy Bryce Dallas Howard nem a legfényesebb körte a csillárban, de én kedvelem, és akkor még nem is említettük Chris Prattet meg BD Wongot.)

Szóval, a film szépen elkezdődik, én belövöm a fejemnek az ő szögét, hogy a nyilvánvalóan nem 3D-re tervezett teremben a szemüveg ellenére ne duplán lássak, kezdek hozzászokni a Dolby 7.1-et lefitymáló térhatású csámcsogáshoz, amikor is balról vakító fehér fény villan, mint molynak az éjjeli lámpa.
Balra tőlem, Y mellett egy tizenkét éves kisfiú ül, aki a trailerek alatt megbeszélte a nagymamájával, hogy szerinte nem fog rosszat álmodni, ha megnézheti az új terminátor-filmet is. A fény azonban nem tőle ered, hanem a szóban forgó idős hölgytől, aki a mozi halljában található kisebb szupermarketben magához vett egy, a székre szerelhető tálcát, majd valahogy az előtte ülő székére erősítette kis ipari reflektorát, és felkapcsolta, hogy (mindenki) jól lássa, amint kinyit egy üveg fehér bort, elővesz egy borospoharat, majd elegánsan tölt magának. Ezután a lámpa lekapcsolódik, és csak minden 15. percben ismételjük az intermezzót.
Szerencsére jobb oldali szomszédom a sötétben töltött negyedórákban is gondoskodik a szórakoztatásomról: az ötven felé hajló férfi elfelejtett tálcát hozni, ezért látványos zsonglőrmutatványokkal kápráztat el, amint megpróbálja a négy különféle (zörgős zacskóban tartott) snackjét egyszerre elfogyasztani. Mivel egyszerre csak hármat képes kezelni, a negyedik folyton a szék alá esik, és ezt AZONNAL fel kell venni. Így lesz a zsonglőrből bohóc, hölgyeim és uraim.
Közben azért próbálom nézni a filmet is, bár Y-nal kínunkban némán vihogunk a két közjátékon. Persze még ez is megszokható volna, ha a film felénél, egy adrenalindús (és igen hangos) üldözési jelenetben a mellettem ülő fasz nem venné elő a mobiltelefonját, hogy arról – mintha mi sem lenne természetesebb – hívást kezdeményezzen. De megteszi. Erős holland akcentussal, angolul ordítja bele a telefonba, hogy „helló, épp moziban vagyok, a Jurassic Worldöt nézem, igen jó, nézzétek meg ti is!”. Ennél a pontnál fékezhetetlenül előtör belőlem a gonosz ikertestvérem, aki sok évvel ezelőtt az Operaház negyedik sorában felállt és odakiabálta a Lammermoori Lucia hőstenorját éneklő Kelen Péternek, hogy „Hamis!!!”. Itt most nem állok fel, csak túlkiabálom a pasast, hogy „és mi is a moziban vagyunk és nézzük a filmet, úgyhogy ezt kurva gyorsan fejezd be bazmeg!”, mire a számalmas kis abortusz-szökevény megilletődik és befejezi a telefonálást (a zabálást nem, de hát mindent ugye, nem lehet). Innentől kezdve persze néhányperces rendszerességgel tüntetőleg rám néz, hogy tudassa, hogy haragszik, de ennél többre nem futja neki, úgyhogy visszatérek a dínókhoz és megkísérlem végignézni a filmet komolyabb erőszakos cselekedetek elkövetése nélkül.

Ha legközelebb moziba találok menni, lehet, rágyújtok egy szivarra. Most pedig fél évem van trenírozni magam, míg be nem mutatják az új Star Wars-filmet.

Feri ábécésorrendben

A — Amanda Lear, a diszkókirálynő
Á — Áttentő Redáz, az éjfejű százszorjajnekünk
B — Bundi, a zombikomondor, aki a parkolóban lakott, amíg be nem betonozták szegényt
C — centrifuga, az a típusú, amire rá kellett ülni, hogy ne mászkáljon el a fürdőszobában
Cs — Ch-ch-ch-ch-changes
D — Doctor Who
Dz — Ziyi Zhang
Dzs — Jungle Drum rrra donk o donk o donk donk donk donk
E — elektroenkefalográf
É — énekelni
F — Feri, aki én vagyok
G — Gattaca
Gy — Gyatlov-incidens
H — Hófehér
I — If….
Í — írni
J — Jancsó Miklós
K — Klaatu barada nikto
L — lament configuration
Ly — lyukas zokni, ki kéne dobni, de nem lehet, mert szeretem
M — Mike Oldfield
N — Nem.
Ny — Nyarlathotep, a lovecrafti ősi hökkenet, akinek a nevét minden magyar Nyaralótelepnek olvassa
O — Orlando
Ó — Ōkami
Ö — önanalízis
Ő — őserő
P — Picasso kalandjai
Q — quadcopter camera drone, nagyon szeretnék egyet, a szülinapom július 25-én van
R — ramen udontésztával
S — Shadow Hearts: Covenant
Sz — Szerelem a palackban
T — Tilda Swinton
Ty — tyúkpörkölt túrós tésztával
U — UFO
Ú — útmutatás
Ü — Übü király
Ű — űrséta
V — Vincent, a jövő idejű ír farkaskutyám
W — Wagner
X — Xanadu (Bradbury: Ritka művészet, ihlet és csoda)
Y — Yvonne, burgundi hercegnő
Z — zongorázni
Zs — Zsebenci Klopédia