Ezúttal viszont egy véletlenül szembejött kritika keltette fel az érdeklődésemet Édouard Louis Leszámolás Eddyvel című könyve iránt. Pontosabban: egy interjút olvastam a szerzővel, amihez talán odalinkeltek egy kritikát, aztán elolvastam még egy párat, és mivel mind zseniálisnak tartotta a művet, gyorsan beszereztem egy példányt.
„Elolvastam. Folyton eszembe jutottál.
Hogy remélem, neked nem volt ilyen szörnyű.”
Féltem elkezdeni ezt a könyvet, mert arra számítottam, hogy régi sebeket fog majd kapargatni, vagy hogy szembesülnöm kell miatta valamivel, amit eddig elrejtettem magam elől, szóval tologattam, rakosgattam, de azért mindig szem előtt hagytam, a kedvező pillanatra várva, amikor majd ugye.
Kapóra jött a bronchitis: a huszonharmincfokos lakásban való lázas ágybanmaradáson nemigen van mit rontani, úgyhogy nosza, nekiláttam.
Ez egy igen rövid könyv, amin sajnos sem a gondos fordítás, sem a botrány nem segít, de erről majd kicsit később. A félelmeim javarészt alaptalannak bizonyultak, bár ez nyilván viszonyítás kérdése. Ha valaki szerető, támogató, jól szituált családban nő fel és ezt tartja normálisnak, akkor valószínűleg sokkoló lesz számára a tartalom.
Én két különböző nézőpontból olvastam ezt a sztorit. Egyrészt empatikusból, amihez ott van alapnak a saját pinceproli gyerekkorom az ostoba, kártékony anyámmal, a féltékeny, ork modorú nővéremmel meg a nem jelenlevő apámmal, jól megfűszerezve némi belémplántált betegségtudattal (szimpla pavor nocturnus-om volt, de anyám hároméves koromtól tíz éven át nyugtatókkal tömött, mert lehet, hogy epilepsziás vagyok vagy esetleg visszamaradott leszek stb., úgyhogy hatévesen már egész komoly pánikrohamokat bírtam produkálni, ő meg megúszta, hogy dolgoznia kelljen), túlérzékenységgel, rossz példák virtuóz utánzásával (igen tehetséges érzelmi zsarnok vagyok, szerencsére felnőttkoromban visszavonultam és igyekszem nem gyakorolni ezt a mesterséget már, több-kevesebb sikerrel) és egy ötvenes évekbeli szakkönyvben részletesen szemléltetett elektrosokk-terápiától való szorongással, amivel a homoszexualitást gyógyítják, kérem szépen (ez a könyv egyszercsak megjelent a nappaliban a könyvespolcon, nem tudom, hogy anyám rakta-e oda, vagy mindig is ott volt, csak én nem vettem észre, de a szerzőnek ezúton kívánnám a legjobbakat). Másrészt analitikusan is olvastam, ha már terapeutának készülök, ugye, ráadásul én talán valamennyire már túl vagyok a saját poklomon (legalábbis ezen a bugyrán), úgyhogy próbáltam egy jóval objektívebb véleményt is kialakítani a nyilvánvaló érzelmi reakcióimon túl. Úgyhogy hiába rövid a könyv, én elvoltam vele egy hétig, és ma reggel fejeztem be a wc-n (mert még mindig ott szeretek a legjobban olvasni).
Újraolvasván ezt az előző bekezdést rögtön szembe is jött, hogy elsősorban miért utáltam ezt a könyvet. Ugye, hogy milyen egyszerű néhány mondattal azt az érzést kelteni az olvasóban, hogy az én gyerekkorom mekkora horror volt? És mindezt pusztán annyival, hogy bizonyos dolgokról nem tettem említést, mint például a zseniális keresztanyámról, a példa értékű nagyszüleimről, a barátaimról, akik közül néhányan még ma is megvannak, vagy a gyerekkönyvtárbéli Márta néniről, aki végigolvastatta velem a teljes gyermekirodalmat (már ami a 80-as években a nyóckerben hozzáférhető volt). Mert persze, szociohorror volt, durván, de amit nem kaptam meg otthon, azt megtaláltam máshol, szóval azért nem volt szünet nélküli boldogtalanság, csak így már kevésbé hat drámainak a történet. (Csont ugyanez volt egyébként a problémám a Fliegauf Csak a széljével is, hogy annyira vérkomolyan vette a pszichonyomort, hogy egy idő után immunissá váltam rá, és a végén már nem annyira érdekelt, hogy a szerencsétlen nyomorultak élnek-e vagy halnak.)
Szóval, ez a könyv szerintem egy fantáziadús féligazság. Ez nem azt jelenti, hogy a szerző hazudik; egy pillanatig sem kétlem, hogy ő mindezt megélte, csak azt hiszem, hogy a kiskamaszkori, feldolgozatlan traumák emlékeitől még nincs elég messze ahhoz, hogy képes legyen kicsit meghámozni a tényeket, ezért lát mindent olyan fekete-fehérnek és a végletekig boldogtalannak. Néha egyenesen az volt az érzésem, hogy ha nem is egészen tudatosan, inkább elhallgatott néhány pozitív részletet és kicsit felnagyította a tragédiát, mintha még nem tudná kiszámítani, hogy mennyire kell eltérni a „normálistól” ahhoz, hogy a kívánt hatás megszülessék, szóval kicsit sok a dráma. De az igazi problémám persze nem az, hogy úgy írja le, amikor először seggbedugják, mintha az mindenféle rákészülés híján nem járna irtózatos fájdalommal és kínos bénázással (már ha egyáltalán sikerül), vagy hogy még a könyv megírásakor sem érti, hogy nem azért volt állandó áldozata a veréseknek, gúnyolódásnak meg agressziónak, mert a falujában mindenki homofób és őt soha senki sem szerette, hanem azért, mert akaratlanul is két kézzel jelentkezett, hogy bántsák, pusztán azzal, hogy kisgyerekkora óta egyetlen percig sem volt önazonos (feltehetően még most sem az), és az ilyesmi az effajta, ösztönöktől és berögzött szokásoktól vezérelt, kompetitív közegben automatikusan áldozatot csinál az emberből. (Megint ne tessék félreérteni, ez nem áldozathibáztatás, csak ezek a mechanizmusok bizony így működnek, ő meg majd 10-15 év múlva nyilván át fogja értékelni ezeket a dolgokat, és rá fog döbbenni, hogy a családja például próbálta őt szeretni a maga módján, csak nekik pont annyira szegényes eszközkészletük volt, mint mindenki másnak a faluban.) Az igazi problémám a könyv körüli hype-pal van, aminek magam is bedőltem, a már említett kritikák miatt.
Ez a könyv azt állítja magáról, hogy ez egy falusi meleg kisfiú története, akit emiatt folyton bántottak, és ez annyira pokollá tette a gyerekkorát, hogy a végén még a teljes nevét is megváltoztatta, ezzel is próbálva megszakítani ezt a kapcsolatot. A kritikák emellett azt is állítják, hogy ez a könyv egy irodalmi remekmű, aminek a főszereplője egy érzékeny, nagyon okos, rokonszenves fiú. Pedig az igazság az, hogy ez a könyv mind stilisztikailag, mind dramaturgiailag egy amatőr blog szintjén van megírva (ez nem baj, csak nem kéne összekeverni az irodalmi szinttel), a főszereplőjének pedig nagyon sok baja van, és valóban mutat homoszexuális tendenciákat, de semmiképp sem reprezentatív a melegekre nézve, egyébként pedig ez kb. a legkisebb a gondjai közül, akármennyire hiszi is azt, hogy ez a probléma gyökere. És ismét: az egyáltalán nem baj, hogy ő ezt vagy azt hiszi, leírja és így vagy úgy nevezi. A baj a propagandával és a kritikákkal van, amelyek (a jó ég tudja, miért) nem vesznek tudomást arról, hogy ez a fiú a kötet megírásakor (nem meglepő módon) még javában ugyanabban a tévedésben élt, mint egész gyerekkorában. Nevezetesen, hogy őt mindenki azért utálta és bántotta, mert melegnek született.
Ez, kérem, az általam híresen rühellt besértődött buzi tipikus balladája. Márpedig a besértődött buzinak (az ostobaságon túl) az a baja, hogy saját magát nem bírja elfogadni, személyiség- és/vagy nemi identitászavarral küzd, és mindezek következményiért a környezetét hibáztatja. Hangosan és színpadiasan hirdeti magáról, hogy ő más, mert visszajelzésre van szüksége, és nem érti, hogy az emberek miért reagálnak rosszul a provokációjára. Neki csak az kéne, hogy megnyugtassák, hogy nem baj, hogy ő buzi (tényleg nem baj), de a (látszólag) céltalan hajtűdobálástól meg a megjátszós maníroktól minden jóérzésű embernek kinyílik a bicska a zsebében, úgyhogy ez a viselkedés meglehetősen nagy öngól.
Kár, hogy a XXI. század Európájában ez ekkora probléma, hogy még mindig tömegek élnek a fizikai és szellemi létminimumon, és ennek a könyvnek talán az egyetlen valós erénye az, hogy erre felhívja a figyelmet. A szociális színhely, a végletekig leegyszerűsödött moralitás, a fekete-fehér világkép roppant riasztó képet fest az általunk folyton idealizált nyugatról. A buzikról meg majd valaki más megírja egyszer az igazságot. Ha majd itt lesz az ideje.
No comments:
Post a Comment