Feri és a halál

A hétfő azzal kezdődött, hogy a legújabb albumával amúgy is átitatott hétvége után, korán reggel felriadtam, kimentem pisilni, kávét csinálni, majd visszajöttem a szobámba, feltettem az olvasószemüvegemet, és megtudtam, hogy meghalt David Bowie.
És most nem tudom abbahagyni a szipogást. Pedig már dél van.
Fura dolog ez, az ismeretlenek halála. Nagyon nagyra tartom Bowie munkásságát, de nem sokat tudtam a magánéletéről, nem nagyon érdekelt. A hír (akárcsak mások számára) sokkoló volt, de őszintén, nincs semmi személyes veszteség ebben, főleg nem annyi, hogy elcsukló hangon telefonáljak hivatalos ügyekben, és állandóan törölgetni kelljen a szemem, hogy lássam, hogy mit írok. Mégis, nem először történik ez. Michael Jackson halála hasonlóan érintett, és Jancsóé, Cseh Tamásé, és még sorolhatnám. Gondolkodtam már ezen, és arra jutottam, hogy ez a sírás, ami fojtogat, ez nem az elvesztés fájdalmából jön. Ezek a könnyek a félelemből erednek. Abból a rettenetes gondolatból, hogy ha ezek a különleges emberek, akik gyerekkoromtól kezdve formálták a világomat egyszercsak mind meghalnak, akkor az én valóságom szép lassan elromosodik, mint egy ház, amit már nem tart karban senki, és a végén rám omlik és maga alá temet.
Teljesen átlagos módon azóta félek a saját halálomtól, amióta anyám meghalt. Meglepően sokat foglalkoztat, gondolkodom rajta, próbálom valahogy elkerülni, amikor attól tartok, hogy közel jár, mély levegőt véve ellenszegülök a pániknak és fohászkodom, hogy ne most, még ne most.
Még nem hagytam elég nyomot, hogy ne felejtsenek el gyorsan. És mivel vér szerinti gyerekeim nem lesznek, amúgy is elég rossz helyről indulok. Azok, akiknek az életében fontos szerepet játszom, nagyjából egy korosztályba tartoznak velem, és az ő gyerekeik, unokáik már nem fognak rám emlékezni. Az alkotásaim nyilván túl fognak élni, de nem túl nagy körben, és ki tudja, mennyire maradandóak vajon? Mennyire fontosak?
Azt írta valaki a facebookon, hogy egyre több halott ember van az iPodján, és én is így vagyok ezzel. Egyre többször kell majd pánikszerűen továbbnyomni a következő számra, ha nem akarok elszorult torokkal és könnybe lábadt szemekkel utazni a villamoson.
Szerencsére mindez nem csak félelemmel és szomorúsággal tölt el, hanem inspirál is. Tovább kell menni, többet kell tenni, jobbat alkotni. David Bowie tegnap meghalt, és én nem tudom abbahagyni a szipogást. De a könnyek alatt azért mosolygok és a szívem tele van melegséggel.