Feri ábécésorrendben

A — Amanda Lear, a diszkókirálynő
Á — Áttentő Redáz, az éjfejű százszorjajnekünk
B — Bundi, a zombikomondor, aki a parkolóban lakott, amíg be nem betonozták szegényt
C — centrifuga, az a típusú, amire rá kellett ülni, hogy ne mászkáljon el a fürdőszobában
Cs — Ch-ch-ch-ch-changes
D — Doctor Who
Dz — Ziyi Zhang
Dzs — Jungle Drum rrra donk o donk o donk donk donk donk
E — elektroenkefalográf
É — énekelni
F — Feri, aki én vagyok
G — Gattaca
Gy — Gyatlov-incidens
H — Hófehér
I — If….
Í — írni
J — Jancsó Miklós
K — Klaatu barada nikto
L — lament configuration
Ly — lyukas zokni, ki kéne dobni, de nem lehet, mert szeretem
M — Mike Oldfield
N — Nem.
Ny — Nyarlathotep, a lovecrafti ősi hökkenet, akinek a nevét minden magyar Nyaralótelepnek olvassa
O — Orlando
Ó — Ōkami
Ö — önanalízis
Ő — őserő
P — Picasso kalandjai
Q — quadcopter camera drone, nagyon szeretnék egyet, a szülinapom július 25-én van
R — ramen udontésztával
S — Shadow Hearts: Covenant
Sz — Szerelem a palackban
T — Tilda Swinton
Ty — tyúkpörkölt túrós tésztával
U — UFO
Ú — útmutatás
Ü — Übü király
Ű — űrséta
V — Vincent, a jövő idejű ír farkaskutyám
W — Wagner
X — Xanadu (Bradbury: Ritka művészet, ihlet és csoda)
Y — Yvonne, burgundi hercegnő
Z — zongorázni
Zs — Zsebenci Klopédia

Feri megnéz egy rakás filmet

A munkanélküliség egyik kifejezetten áldásos pozitívuma, hogy az embernek jut ideje arra, amiről egyébként javarészt csak ábrándozik. Akad idő olvasni, játszani, zenét hallgatni és megnézni azokat a filmeket, amiket már olyan régóta tervez az ember, csak valahogy mindig túl fáradt volt gondolkodós dolgokat nézni, így aztán maradtak a könnyű sorozatok meg a blockbusterek.

Szóval az utóbbi időben láttam egy csomó filmet, volt köztük néhány felejthető, meg egyenesen rossz darab, azokról nincs értelme írni. A jó filmek (nem sorrendben, hanem ahogy most épp eszembe jutnak) ezek voltak:

PRIDE (Büszkeség és bányászélet)

(2014) — Matthew Warchus

Előre bocsátom, hogy a magyar cím (azon felül, hogy végtelenül erőltetetten hozza a szokásos magyar prolikreatív címadást, mivel még mindig nem sikerült felfogni, hogy a cím a mű része és nem önmegvalósító műhely) roppant félrevezető. Ha ezzel a címmel hallottam volna először a filmről, valószínűleg átfutottam volna rajta és talán soha nem nézem meg.

Kár lett volna. A Pride ugyanis abba a minőségi kategóriába tartozik, mint a The Full Monty (Alul semmi): félreérthetetlenül brit, szívmelengető, könnyedén szerethető, de semmiképpen sem felszínes utazás a 80-as évekbe, nagyszerű színészekkel, életszerű dialógusokkal és intelligens humorral megtöltve.

Ja, és jó látni Dominic Westet elszakadni végre az akcióhős-klisétől. :)

FOUND. 

(2014) — Scott Schirmer

Ez a film igen gyorsan bekerült az öt legbetegebb film, amit valaha láttam nevű kategóriába, Jennifer Lynch Chained-je, Pascal Laugier Martyrs-a (Mártírok), Pasolini Salò-ja és Miike Takashi Koroshiya 1-je (Ichi the Killer) mellé.

Ez nem egy könnyű vasárnap délutáni slasher (pedig a plakát alapján ezt is gondolhatnánk), hanem elképesztően nyomasztó, brilliáns pszicho-horror. Valószínűleg soha többé nem fogom megnézni (ezt sem), de mindenkinek, aki bírja az ilyesmit, ajánlom majd.

EXTRATERRESTRE (A földönkívüli)

(2011) — Nacho Vigalondo

Ez a második zseniális Vigalondo-film, amit láttam (az első a hasonlóan remek Los cronocrímenes (Időbűnök) volt, és be van tervezve a tavalyi Open Windows is, és ha az is ilyen jó, akkor rajongó leszek).

Hozzá kell persze tenni, hogy nekem a gyengém az ilyen kevés szereplős film, amit színpadon is el tudok képzelni, és ez nagyon olyan, csakúgy, mint Byrkit Coherence-e és a másik nagy kedvencem, Schenkman tökéletes The Man from Earth-je (Az őslakó). 

HAWAII

(2013) — Marco Berger

Nem ez a kedvenc Berger-filmem, az a Plan B (B terv), de ez is nagyon jó.

A rendezőtől elvárhatóan igen lassú, kevés dialógussal, elemelten ábrázolt, nagyon intim film.

THE INTERVIEW

(2014) — Evan Goldberg, Seth Rogen

Ezt a filmet azért néztem meg, mert úgy éreztem, hogy elvből végig kell ülni, akkor is, ha nem érdekel, mert ugye a mániám a freespeech, különösen a művészet területén, szóval nehogymár ne nézzek meg egy filmet, ami miatt terrorcsoportok fenyegetik be a gyártót.

Őszinte meglepetésemre remekül szórakoztam. A fingós vígjátéknak induló film csakhamar stílusos és néhol kifejezetten okos komédiává virágzott. Az észak-koreai vezért játszó színész brilliáns. James Franco meg hát James Franco, na.

WHAT WE DO IN THE SHADOWS 

(2014) — Jemaine Clement, Taika Waititi

Teljesen el vagyok képedve magamtól, én, aki szinte soha nem nézek vígjátékokat, már a másodikat ajánlom. Ráadásul a vámpíros filmekért sem vagyok oda, én mindig a farkasembereknek drukkolok (kivéve a Twilight-sagában, ahol a fő farkasember nem emberré, hanem malaccá változott vissza folyton). 

Ez a film cuki, vicces és egyetlen másodpercig sem veszi magát komolyan, amitől nekem az volt az érzésem, hogy tök jó, szórakoztam egy jót, aztán ennyi elég is volt, ez olyan egyszernézős dolog. De most tervezem újra megnézni, mert rájöttem, hogy annál azért jobb, minthogy csak lehúzzam a wc-n. Szóval még nem döntöttem el, hogy mennyire jó ez igazából, de az biztos, hogy élvezetes volt elsőre, és ezek szerint maradt benne annyi, hogy még egyszer meg akarjam nézni.

GETTING GO, THE GO DOC PROJECT

(2013) — Cory Krueckeberg

Oké, most akkor tekintsünk el attól az említésre sem méltó ténytől, hogy obszcesszíve követem Matthew Campet twitteren és facebookon.

Ez a film (ami egyébként a Found.-hoz hasonlóan közösségi támogatásból készült) nem egy kifejezetten jó film. Még csak nem is kifejezetten érdekes.

Ez a film egyetlen dolog miatt került fel erre a listára (nem, nem Matthew Camp miatt): mert elképesztően hiteles. És én azt mindig nagyra értékelem.

HORNS
(2013) — Alexandre Aja

Az elfelejtendő HP-éra után viszonylag könnyedén megkedveltem Daniel Radcliffe-et. Az eddigi legjobb alakítást szerintem Allen Ginsbergként nyújtotta a remek Kill Your Darlings-ban (Öld meg kedveseid), ebben a filmben meg valami egészen másfajta karaktert hoz, amiről nem gondoltam volna, hogy ez is benne van, szóval, hajrá, hajrá!

Alexandre Ajának meg a Haute Tension (Magasfeszültség) és a The Hills Have Eyes (Sziklák szeme) remake óta ez a legjobb filmje.

THE BABADOOK
(2014) — Jennifer Kent

A 38. percnél (egy napfényes jelenetben) úgy döntöttem, hogy itt az ideje felkapcsolni az összes villanyt a lakásban. Többet nem is mondok. :)

THE SIGNAL
(2014) — William Eubank

Emiatt a film miatt (na jó, meg a Predators miatt) megbocsátottam Lawrence Fishburne-nek a Mátrix-trilógiát.

Nem tökéletes, de jó sci-fi, láthatóan sok munka van benne.












És akkor most megyek és folytatom a filmnézést, amíg még lehet. A lista hosszú és egyre csak bővül:

Anthony Zimmer, Bad Kids Go to Hell, Boyhood, Castaway on the Moon, Coldwater, Devoured, Elsa and Fred, Fury, I Didn't Come Here to Die, Lesson of the Evil, Leviathan, Open Windows, Palo Alto, Saturno Contro, Short Term 12, Sightseers, The Guest, These Final Hours, Time Lapse, Womb.

Feri a nagyvárosban

Egészen tisztán hallom magamat, amint huszonéves fejjel, meggyőződésesen kijelentem, hogy én pedig Budapestnél kisebb városba soha nem fogok költözni. Ez néhány nappal ezelőtt villant be ilyen élesen, amikor a kiskörúton a 9-es megállója felé mentem, a fülemben a Forever Young ordított, én pedig konstatáltam, hogy tudok lélegezni.

Először azt hittem, azért van, mert az utca nagyobb, vagy a forgalom, vagy a háztömbök, de aztán rájöttem, hogy Amszterdamban pont ugyanekkora utcák meg háztömbök is vannak, a forgalom meg néhol még nagyobb. A látványos különbség az emberek számában volt.

Amit a kiköltözésem előtt tömegnek tekintettem, az most úgy jött le, hogy milyen kevesen vannak az utcán. Egész nyugodtan lépkedhettem a zene lassú ütemére, nézegethettem a házakat, szívhattam a cigarettámat, ahelyett, hogy állandó készültségben a tömeget figyeljem, hogy ki elől kell mikor kitérni, az időnként a szó szoros értelmében a semmiből előbukkanó villamosról nem is beszélve. Amszterdam belvárosában én nem tudok sétálni. Alapból sem vagyok túl jó manőverezésben, plusz frászt kapok, amikor a sokaság túl közel húz el mellettem, és amikor elkalandozik egy kicsit a tekintetem (ami elég frekventáltan előfordul), akkor tuti, hogy hirtelen ott a villamos, vagy nekimegyek valakinek, vagy lepofozok valakit a hátizsákommal (na jó, ismerve daliás termetemet, ez utóbbi soha nem követel holland áldozatokat). Mindezt nehezíti, hogy szeretek kávéval és cigarettával a kezemben sétálni, ami tömegben szinte mindig azzal végződik, hogy leöntöm magam, vagy felgyújtom a hajam, vagy mindkettő.

Szóval kivételesen most nem Budapest mellett és Amszterdam ellen érvelek, csak rájöttem, hogy bizonyos mennyiségű ember között kényelmetlenül érzem magam. Hazaérve ráadásul azzal kellett szembesülnöm, hogy most már Hollandiában is tök jól elközlekedek, így az az illúzió, hogy Budapesten mennyivel otthonosabban mozgok, egyszerre szertefoszlott (és a helyébe került a felismerés, hogy tulajdonképpen Pesten se tudom fejből, hogy mi hol van, szóval tulajdonképpen bárhol lehetek, csak legyen elérhető a google maps.

Mivel úgy néz ki, hogy nagyjából eldöntöttem, hogy továbblépek és nem maradok tovább Hollandiában, mint amennyit feltétlenül szükséges, elkezdtem kilistázni a célvárosokat. Őszinte meglepetésemre az egyetlen Pesthez mérhető nagyváros Berlin, ahová mennék. New York, London, Sydney szóba sem jöttek. A másik két célpont Seattle és természetesen Edinburgh (mivel az a kedvenc helyem eddig a bolygón).

Úgyhogy most azon vagyok, hogy kiötöljem, hogyan tudok átköltözni Seattle-be, mivel az a legkomplikáltabb mindközül. Nem túl szerencsés, hogy szinte egyetlen barátom sincs Amerikában, úgyhogy teljesen a google-ra kell hagyatkoznom. Szóval, ha valamelyik kedves olvasóm el bír látni tanácsokkal, ne fogja vissza magát. Úgyis itt a karácsony. :)

Feri és a professzionalizmus

Azt hiszem, menthetetlenül unprofesszionális vagyok. Ez van.
A minap az expatica.com által szervezett állásbörzén beültem egy előadásra, ami arról szólt, hogy hogyan lehet a linkedint networkingre használni. Igen hamar szembe kellett néznem a ténnyel, hogy mindent rosszul csinálok, már ami a linkedin-profilomat meg a social networkinget illeti. Ugyanis:

• nincs stúdióban elkövetett, agyonretusált, business professional stílusú profilfotóm, amin úgy nézek ki, ahogy pl. élőben soha;
• az előző munkaköreim mellé az van leírva, hogy mit csináltam az adott cégnél, nem pedig az, hogy mit értem el (példa: 6 hónap alatt a projektben való részvételem eredményeképp a cég professzionális megítélése 4%-kal nőtt);
• végletesen passzív felhasználó vagyok: cseszek minden reggel és este 30-30 percet tölteni a linkedinen („hiszen ott annyi mindent lehet csinálni!”) és ismeretlenül is kávéra invitálni a kiszemelt új munkahelyeim döntéshozóit („egy ismerősöm például kinézte a céget, ahol dolgozni akart, majd mind a harminc dolgozónak írt, hogy szeretne velük kávézni. A négy közül, akik jelezték, hogy nyitottak a dologra, az egyikről kiderült, hogy ő volt a HR-fejes, ezért a delikvens hipsz-hopsz át is repült Londonba másnap, hogy kávézzon az új ismerősével, és végül kapott is egy állást a cégnél.”), arról nem is beszélve, hogy nem posztolok legalább naponta kétszer, hogy mind az 500 kontaktom lássa, hogy milyen (hiper)aktív vagyok;
• nincs minimum 500 kontaktom (az ideális szám 500 és 1500 között van), így igazából nincs is értelme használnom a linkedint egyáltalán.

Persze, mondhatjuk, hogy az előadó volt rossz abból a szempontból, hogy azt gondolta, hogy az egész világon mindenki HR-es és van ideje meg energiája az ilyen volumenű aktivitáshoz – lássuk be, valamennyien beleesünk időnként hasonló hibákba a saját szakmánk vetítésével. Az azonban felettébb gyanús, hogy a HR-esek, marketingesek, coach-ok feltűnően egyetértenek abban, hogy mi teszi a professzionális munkavállalót (és persze mi sem természetesebb, hogy én pókerfrászt kapok, amikor ezzel találkozom, ugye, hát tudjuk, milyen tehetségesen simulok bele az átlagba).

A professzionális munkavállaló/álláskereső/kisvállalkozó

• professzionálisan néz ki, business casual stílusban öltözködik, márkás/drága, de nem hivalkodó kiegészítőket visel (ha nő, akkor szolid és elegáns sminkje van és konzervatív, de professzionális frizurája);
• sikerességet és pozitív hozzáállást sugároz magából, de ügyel arra, hogy kizárólag szakmailag tűnjék ki a tömegből, és szakmailag se nagyon, csak hogy nyilvánvaló legyen, hogy nyitott a továbbképzésre és növekedni akar;
• tervvel érkezik az állásinterjúra, és nem jön zavarba az olyan kérdésektől, hogy „Hol látja magát öt év múlva?”, meg „Ön szerint miért pont magát kellene alkalmaznunk?”;
• remek kolléga, hiszen született csapatjátékos, de képes önállóan is dolgozni, mindig mindenkivel kedvesen el tud csevegni a tegnapi ebédről és a holnapi időjárásról, soha semmilyen személyes információt nem mond el magáról, mert nem akarja terhelni a környezetét, akkor is jókedvű, amikor nem, félévente fehérített fogsora közül pedig csakis politikailag korrekt mondatok röppennek elő;
• lojális, tiszteli a főnökeit, kedveli a kollégáit és egyáltalán nem borul ki, amikor bűnbaknak használják, kicsesznek vele, lenézik és fizetetlen túlórára kényszerítik;
• végezetül pedig nincs nemi szerve, és úgy hiszi, hogy a munkahelyén a többieknek sincs ilyen; nem különbözteti meg egymástól a nőket és a férfiakat, mert hisz az esélyegyenlőségben; nem szeret kinyúlt pólóban és mackónadrágban dögleni a kanapén, mert az nem professzionális viselkedés; nincs saját érdeklődése, ami túlmutat a munkáján; nem szokott szarni, böfögni és élvezettel orrot túrni; és senkinek sem kívánja a gyötrelmes és hosszú halálát, aki a munkahelyén kritizálja, leminősíti vagy kioktatja, miközben ő alázatosan mosolyogva egyetért a félévente megrendezett ünnepélyes szakmai értékelésével és megköszöni a publikus megalázást, ami általában ezzel jár, hiszen mindörökké fejlődni akar.

Én még soha életemben nem találkoztam effajta emberrel (szerencsére). Olyannal viszont sokkal, aki rengeteg energiát fektetett abba, hogy ilyen embernek tűnjön. És mivel volt idő, amikor elkeseredetten próbáltam munkához jutni, de azt már tudtam, hogy az nem elég professzionális válasz, hogy „azért szeretném ezt az állást, mert szükségem van a pénzre, különben kitesznek a lakásomból és éhezni fogok”, magam is megpróbáltam elsajátítani ezt a skillsetet. Kevés sikerrel (és sok szenvedés árán), naná, de a becsületpont megvolt.

Az ember persze azt gondolná, hogy tizenhat évnyi színház után eljátszani a profit egy munkahelyen tulajdonképpen rutinfeladat, de ha valamit megtanultam a színházban az ez: nem létezik semmi a világon, amit mindenáron érdemes megtenni. A Hollandiában töltött időm első 21 hónapjában minden reggel két órával az indulás előtt keltem fel, hogy fel tudjam magam tölteni megfelelő mennyiségű energiával a szerephez. Ez sokszor nem volt elég, de én eredményként könyvelem el, hogy közel 50-ből összesen 2 ember utált nyíltan (hasonló képességű emberanyaggal általában rosszabb az arány). Én magam viszont elképesztően elfáradtam mindeközben. Úgy tűnik, a professzionális mellébeszélés szép, új piros gombot képzett bennem, amit nem tanácsos nyomogatni.

Nemrég egy nemzetközi fejvadászcég felhívta a figyelmemet egy jól hangzó grafikusi állásra, amire rögtön jelentkeztem is. Két nappal később ugyanattól az ügynöktől, aki a kiírást küldte kaptam egy újabb levelet, amiben közölte velem, hogy nem látja esélyesnek, hogy megkapjam ezt az állást, mert „visszagondolva az interjúdra és azután, hogy beszéltem a céggel erről az állásról, nem hiszem, hogy a profilod megegyezik azzal, amit keresnek. Nekik igen erős kereskedelmi tapasztalat kell, és én ilyet nem látok a profilodban.” Ezzel sikerült megnyomni a vadonatúj piros gombomat, úgyhogy megkértem, hogy hozzon már egy példát, ahol a grafikusi pozíció kontextusában az igen erős kereskedelmi tapasztalat értelmet nyer. Ez volt a válasz: „Nagyméretű, nemzetközi üzletekbe keresnek grafikusokat első osztályú kereskedelmi ügyfeleik számára.” Magyarul: neki sem volt fingja arról, hogy miről is beszél pontosan, az én tudomásom szerint pedig nem létezik olyan különleges szakirány az alkalmazott grafikán belül, ami külön effajta ügyfelek kiszolgálását célozná meg. Ha mégis, akkor itt és most elnézést kérek az összes eddigi tanítványomtól, amiért félrevezettem őket, és szeretném, ha valaki megtanítaná nekem ezt a hiányzó részt.

Természetesen tudom, hogy a professzionális reakció az lett volna, ha felhívom az ügynök figyelmét arra, hogy nekem igenis van ilyen tapasztalatom és behazudok valami marhaságot a CV-mbe, csak hát ehhez ugye az kellett volna, hogy ő is és én is értsük, hogy pontosan milyen hiányzó tapasztalatról is van szó. És tulajdonképpen ez az, amiből elegem lett, ebből a – koromnak megfelelő, bár politikailag inkorrekt, és egyébként sem eléggé professzionális kifejezéssel élve – süket dumából, ami marha jól hangzik és napokat lehet vele kitölteni, de igazából semmit nem jelent.

Nevezhetünk engem begyöpösödöttnek (ha vállaljuk a következményeket, persze), de én abban hiszek, hogy a csapatmunka alapja az őszinteség, a bizalom és a szakmai felkészültség, nem a dresscode, a távolságtartóan udvarias nemtörődömség és a lufifújás. Mindebből egyenesen következik, hogy a megállapításom helyes: menthetetlenül unprofesszionális vagyok. Ráadásul büszke rá. Ja, és maradok tisztelettel. 

Feri és az ő tervei a jövőre nézve

Erről a jövőre nézvéről az jut eszembe, hogy mi, emberek mennyire absztrakt módon gondolkodunk az időről. A gorillák például a múltat maguk előtt látják, mert az látható, míg a jövőt a hátuk mögé helyezik, mert az láthatatlan. Ebből a szempontból nézve azt is mondhatnánk, hogy tulajdonképpen hátrafelé haladunk. Helyes kis hétfő reggeli paradoxon, mi? :)

Szeptember 30-án lejárt a szerződésem a borzasztó japán cégnél, ahol 21 hónapig dolgoztam, és azt kell mondanom, hogy javarészt megkönnyebbültem, amiért nem hosszabbították meg. Holnap lesz 4 hete, hogy nem járok dolgozni, és ennek eddig leginkább a pozitív hatásait érzékelem: végigalszom az éjszakákat, nem kell treníroznom magam, hogy jókedvem legyen reggelente, és amikor csinálok valamit, akkor konkrétan azt érzem, hogy csináltam valamit, nem azt, hogy elcsesztem az időt a fizetésemért cserébe. A negatív oldala a dolognak persze az, hogy a szociális életem meredeken lecsökkent, de ez egyelőre még nem jelent komoly problémát, és igyekszem dolgozni rajta.

Mivel 21 hónapig fizettem biztosítást, 3 hónapig jár nekem a munkanélküli járadék, amiről az ember azt gondolná, hogy egyszerűen elintézhető ügy, de persze a holland bürokrácia itt is kikerülhetetlen. A történet ott kezdődik, hogy a munkaügyi hivatal dolgozói (a törvény értelmében) csak holland nyelven kommunikálhatnak az ügyfelekkel. Ez írásban és szóban is kötelező, mert a hollandoknak senki se mondta meg, hogy az ország lakosságának a 21%-a nem holland és nem beszéli a nyelvet. (A csillagászati mértékű adó befizetésekor persze ez nem volt probléma, fizetni lehet angolul is.) Ahhoz pedig, hogy az ember valóban megkapja a pénzt, különböző feladatokat kell ellátni. Részt kellett vennem pl. egy workshopon, ahol köteleztek, hogy hozzak magammal tolmácsot, majd egy órán keresztül beszéltek arról, hogy hogyan kell használni a website-jukat. Amit, ha nem tudtam volna, akkor nem mentem volna el, mert a teljes kommunikáció a website felületén keresztül zajlik. Végig kellett csinálnom egy online tréninget is, ahol 30 percnyi videóanyag alapján (felirat nélkül, természetesen,  hogy még a google translate-ot se tudjam használni hozzá) kellett kitölteni teszteket. Szerencsére szarul volt kódolva a website, ezért megelégedett azzal, hogy végigkattintgattam az egészet és bejelöltem, hogy megcsináltam. Remélem, senki se ellenőrzi majd. :)

Időközben kitaláltam, hogy itt az ideje vállalkozni, és megkérdeztem az iparkamaránál, hogy van-e módja annak, hogy elkezdem a vállalkozásomat és közben kapom az apanázst a munkaügyi hivataltól? Van, az ára egy második, másfél órás workshop volt, megint hollandul (szerencsére mostanában kifogom a zseniális szomszédokat, úgyhogy szomszédasszonyból barátommá avanzsált Réka segítségével sikerült ezt is véghez vinni). A következőket tudtuk meg:

• ha regisztrálod magad az iparkamaránál a munkanélküli járulék ideje alatt, akkor a pénzedből automatikusan levonnak 29%-ot;
• az első hat hétben semmilyen kommersz tevékenységet nem folytathatsz, még a névjegykártyádat se osztogathatod, mert azt az időt kutatásra kell használni;
• a második hat hétben dolgozhatsz, de hetente jelentened kell, hogy hogy megy a dolog.

Ennek nyilván megvan a maga értelme, bár azt, hogy az első hat hétben miért nem kereshetek pénzt, miközben lenyelnek tőlem jópárszáz eurót, azt nem értem pontosan, főleg, mert ez nem szociális segély, hanem fizetett biztosítás.

Így aztán úgy döntöttem, hogy janujár elsejétől fogok vállalkozni, és közben megpróbálok beszerezni valamilyen részmunkaidős állást, mert azért az nem volna rossz biztosítéknak.

Lassan elkezdődik az iskola is, amit időközben kicsit átalakítottak, így egyrészt a két éves suli anyagát 1 év alatt fogják leadni, másrészt, mivel nem jött össze megfelelő létszám, eltolták a tanévkezdést november végére. Ami abból a szempontból jó, hogy több időm van elolvasni a könyveket, meg előbb fogom megkapni a diplomámat, de ugyanakkor azt is jelenti, hogy kicsit megszakadós lesz a menet, meg hát ugye ki kell nyögni a második éves tandíjat jövő tavasszal.

Persze, mivel nem vagyok teljesen normális, ez nem elég, úgyhogy úgy döntöttem, hogy közben elvégzek még egy tanfolyamot (februártól májusig), ahol dokumentumfilm-készítést fogok tanulni egy new yorki rendezőtől. A vizsgára két saját filmmel kell készülni. :) Nagyon izgi!

Egyelőre azonban (amíg lehet) élvezem, hogy nincs túl sok dolgom, és úgy néz ki, hogy mire megunnám a henyélést, be fog indulni az életem rendesen.

Feri és a kétely

Egy ideje tehetetlenül figyelem, ahogy S. a belső démonaival küzd, és egyre inkább vesztésre áll. Láttam már ilyet testközelből: anyám valaha kedves, intelligens, barátságos nő volt, adott magára, törődött velünk és a nagyszüleivel, akik felnevelték, volt neki legjobb barátnője, voltak álmai és tervei, és persze voltak félelmei, szorongásai, fel nem dolgozott kudarcai és gyógyulatlan sebei. Idővel aztán – igazából mindegy, hogy miért – ez utóbbiak győztek.

Most ugyanezt látom, ahogy S. kőkemény munkával, egyre inkább megkérdőjelezhető eszközökkel taszít el magától mindnyájunkat, akik közel állunk hozzá; az önpusztításnak ezt a mérgező, mindenki számára fájdalmas módját választva ahelyett, hogy azt mondaná: baj van, segítsetek! Jó ideig persze mindenki türelmes és próbál a sorok között olvasni, nem tudomást venni a Facebookra kiírt, provokatív félmondatokról, mély levegőt véve továbblépni a sohatöbbéken meg a három napig tartó ultimátumokon, szelíden jelezve, hogy a kapu nyitva, itt vagyunk, akkor is, amikor színpadiasan megpróbálsz eltűnni csak azért, hogy felhívd magadra a figyelmet, ami enélkül is rád irányul, amikor úgy teszel, mintha a munkád fontosabb volna minálunk, amikor velünk vagy undok, pedig nem adtunk okot rá, amikor mélyen belesüppedsz az – egyébként mindannyiunk által rühellt – védtelenkislányvagyok szerepbe és ostobábbnál ostobább kifogásokkal meg bocsánatkérésesővel védekezel. Persze mindeközben mi megosztjuk egymással az aggodalmainkat, információt cserélünk, hogy objektívan lássuk a helyzetet, de akármennyire is szeretünk, ezalatt szép lassan, szinte észrevétlenül bekúszik a képbe a kétely.

Először csak úgy, mint a fiúnál, aki farkast kiáltott. A végleges és borzasztó fájdalmas szakítás, ami igazából meglepően rövid ideig visszavonhatatlan csupán, és újra meg újra megtörténik, innen szemlélve egyre komolytalanabb és idegesítőbb, amíg el nem jutunk oda, hogy első reakcióként az jut eszünkbe: jajistenemmármegint? Aztán jönnek az áldozattörténetek igen széles repertoárban, a halálos fenyegetésről, az árulásról, az elvesztem-az-állásomat-ha-nem-veszem-fel-a-telefont-mindigazonnaltüsténtről, meg az amazon-levonta-a-pénzt-a-kártyámról-de-semmi-nyoma-nincs-hogy-megvettem-az-ajándékodatról. Ez az a pont, ahol S. annyira elszakad a valóságtól, hogy azt gondolja: senki sem képes józanul gondolkodni és összerakni a történetet.

És közben rúg, harap, üt, mar, karmol, persze csakis verbálisan és metakommunikatíve, mert a fizikai erőszak az bűn, azt megvetjük, azt megtoroljuk, annak áldozata van, vagyis lesz, mert az ilyen szintű provokációnak nem lehet a végtelenségig ellenállni, az a pofon kérem szépen, érik és ha így megyünk tovább, előbb-utóbb el fog csattanni. És akkor majd S. bebizonyíthatja a világnak, hogy látjátok, megmondtam én, ezek itt mind csak az alkalomra vártak, hogy engem jól megverhessenek, és most itt van, megtörtént, mindenki láthatja, monokli, szépen lilul, holnapra tán be is feketedik, de nem baj, én kibírom, nincs nekem szükségem párkapcsolatra, barátokra, jobb lesz nekem így, egyedül, magamra hagyottan, mártírként.

Egészen mostanáig képes voltam arra, hogy különbséget tegyek S. és amit S. tesz között. Őt szeretem, ez nem kérdés. Amit az elmúlt egy hónapban tesz, azt gyűlölöm, elutasítom, megvetem. Persze, elsősorban magával teszi, de ez nem jelenti azt, hogy mi, akik szeretjük, ne sérülnénk. És hiába lehet mindent megbocsátani, meg józan ésszel megmagyarázni, elfelejteni nem lehet. És nincs messze az a pont, amikor puszta önvédelemből hátralépünk, vagy hátat fordítunk, és onnan már nem lehet visszacsinálni semmit. Tudom, mert ezt a történetet lejátszottam az anyámmal. És most nagyon félek, hogy ugyanígy vesztem el az egyik legjobb barátomat.

Feri iskolába megy

Tanulságos dolog megfigyelni, ahogy a teljesen értelmetlennek tűnő dolgok értelmet nyernek, amikor visszatekintünk. A csaknem másfél éven át tartó mi-a-fenét-keresek-én-Hollandiában nevű mentális (tor)túrám során nemrég kitisztult a kép, és ehhez nem kellett más (már megint), mint tenni egy lépést, hogy a változás elkezdődhessen.

A lépés annyiból állt, hogy fogtam a szomszédomtól kapott vouchert, és elhasználtam egy másfél órás találkozásra egy lengyel karrier coach-csal.

Az effajta beszélgetések általában úgy kezdődnek, hogy az ember nagy hévvel elhadarja, hogy mihez ért (ez az én esetemben helyből nehezen követhető), majd amikor a kellőképpen összezavart coach megkérdezi, hogy és pontosan mivel is szeretne foglalkozni, akkor bután néz. Hát hiszen egyértelmű, nem? Valamelyikkel! A lényeg, hogy jobb legyen, mint a jelenlegi állásom és persze fizessen egy kicsit többet. Lehetőleg holnaptól.

Velem persze egyáltalán nem ez történt, én viszonylag pontosan meg tudtam fogalmazni, hogy mit akarok csinálni; a zavart az én esetemben az okozta, hogy a nevezett tevékenység köszönőviszonyban sem volt az előzőleg felsoroltakkal.

— Emberekkel foglalkozni? — kérdezte meghökkent arccal Joanna.
— Pontosan, — válaszoltam én, kaján vigyorral a képemen szemlélve, ahogy ő megpróbálta összerakni a képet.
— A számítógépes grafikán belül? — próbálkozott tovább szegény, mire én elnevettem magam.
— Hát mondtam én, hogy nem vagyok egyszerű eset! — mondtam én. És tényleg, mert hangosan kimondva már nekem se tűnt olyan marha egyértelműnek, hogy mit is keresek valójában.

Szerencsére Joanna remek coach. Megközelítőleg tíz perccel később már ott tartottunk, hogy mennyire szerettem volna pszichoterapeuta lenni, de ez Magyarországon sehogy se volt lehetséges. Ekkor, mielőtt rátérhettem volna, hogy miért adtam fel ezt az ambíciómat, Joanna megkérdezte, hogy akkor miért nem megyek el counsellornak?

És itt nagyjából ki is tisztult minden.

Egy héttel később az Akademie voor Counselling en Coaching épületében találtam magam, ahol istenit beszélgettem a leendő tanárommal, majd a következő héten beiratkoztam. Azok a barátaim, akik régóta ismernek, cseppet sem lepődtek meg a döntésen, én pedig végre megtaláltam a hollandiai tartózkodásom célját. Szóval, ha minden jól megy, két év múlva nemzetközi képesítésű terapeutaként fogok azon gondolkodni, hogy hol nyissak praxist. És még a végén hálás leszek Hollandiának.