Feri a vérzivatarban

A frász tör ki attól, hogy a szélsőséges, hiperagresszív, vallásos szinten ostoba gondolkodás mainstream lett. Hogy mindenki dögöljön meg, aki nem kisebbség, aki nem megélhetési mártír, aki nem hiperventillál a legpitiánerebb ügyek hallatán azonnal. Hogy aki nem úgy gondolja, ahogy mi, az ellenség és feltétlenül le kell győzni. Hogy egy dagadt, buzi, félcigány és jobbára ismeretlen művészből hirtelen privilegizált fehér férfi lettem, a gyengék elnyomója, a nők megerőszakolója, a partiarchátus korlátlan hatalmú hímtagja.
Határtalanul ijesztő, hogy pont ma, amikor nagyjából mindenki számára elérhető az internet (tehát semmi mást nem kéne csinálni, mint ténylegesen tájékozódni, ahelyett, hogy bármit elhiszünk, ami a nekünk rokonszenves akárki szájából előbukkan), még mindig ott tartunk, hogy a „szerintem” meg az „én úgy érzem” komolyabb érv, mint mondjuk a bizonyítható tények.
És bár a legtöbb ismerősöm szerint mindez csak egy hangos, de elenyészű számú csoport hozzáállása a dolgokhoz, én azt látom, hogy a kulturális marxizmus, a politikai korrektség (ami önmagában is képzavar), a feminizmus harmadik hulláma, és a teljesen eszement, kontrollálatlan liberalizmus mára Amerikában, Kanadában, Angliában, a skandináv országokban olyan szintű, félelmet gerjesztő kontrollra tett szert, amely képes megváltoztatni a törvényeket és a másképp gondolkodókat akár egy  személyes névmás nemkívánatos használata miatt börtönbe küldeni.
Egyedülálló, középkorú férfiként (aki köztudottan nem hímsoviniszta, nem rasszista, nem homofób stb.) nem érzem magam többé biztonságban egy olyan kultúrában, ahol pusztán azért, mert farkam nőtt, állítólag potenciális erőszaktevő szörny vagyok, megbízhatatlan fehérember, aki a neme alapján többet keres, mint a nőtársai, több joga van, mint a nőknek, akik körülveszik, náci szemétláda, mert megkönnyebbültem, amikor nem Hillary Clinton lett az USA elnöke, és egyébként is autokrata rohadék, mert horribile dictu nem hiszek a demokráciában.
Berlinben, ahol száz évvel ezelőtt is normális dolog volt a buzibár, a főként külföldről ideköltöző „dekadens értelmiség” (ahová nemrégiben még büszkén soroltam magam) alkotta csoportok nem fogadnak be többé, mert cis férfi vagyok. Nem vagyok eléggé queer, mert úgy gondolom, hogy csak két nem van, hogy kinyitni egy nő előtt az ajtót nem szexizmus, és hogy egy nőnek nem kéne egyszemélyű jogot adni, hogy eldöntse, hogy elvetet vagy megtart-e egy gyereket. Ellenség vagyok, mert azt hiszem, hogy a családon belüli erőszak nem a nők problémája, hanem mindenkié, nemtől és kortól függetlenül, szexista, mert nem hiszek a wage gapben (hiszen tények és számok bizonyítják hogy nem létezik), és nem hiszek a rape culture-ben, mert hagymázas képzelgés az egész, a vérfeminista, férfigyűlölő, áldozatszindrómás hülye picsák által terjesztett rémálom. Ja, és rasszista is vagyok, mert úgy gondolom, hogy a black lives matter egy terrorista csoport, és felfordul a gyomrom, valahányszor Whoopi Goldberg előadja a white people kezdetű fehérembergyűlölő monológjait a View-ban, és mivel ő néger, ezért senki nem mondhatja rá, hogy kussolj már, te rasszista barom. Meg mert rossz vicc, amikor törvényileg előírják, hogy hány néger meg ázsiai meg „erős női karakter” meg buzi meg anyámfasza szerepeljen egy filmben, kontextustól függetlenül, mert ha nem így van, akkor az alkotó nem ember és dögöljön meg.
És azért tör ki a frász mindettől, mert én vagyok a célpont, ami önmagában is egy vicc, de hát nem ismer mindenki, akivel ütközöm a mindennapokban. Egyedülálló fehér férfi vagyok, a nyugati társadalom kegyeltje, születési privilégiumokban fürdő overlord (akinek nem mondták meg, hogy hol lehet mindezt érvényesíteni, de az senkit se érdekel persze), akit csak nevetséges, szánalmas lúzerként szabad reprezentálni a mainstream médiában, mert így helyes, mert történelmileg megérdemlem, és mert a női egyenjogúság igazából azt jelenti, hogy nekem kuss van, hacsak nem veszek fel parókát meg tűsarkút és hirdetem magamról holnaptól, hogy transznőként azonosítom magam (jézusom, még hallani is borzasztó, főleg ennyire erőltetett fordulattal, nemhogy leírni).
Na, tessék, ez az, amitől engem kitör a frász manapság. Kösz, hogy elolvastad. Nem, a véleményedre nem vagyok kíváncsi. Nem vitaindításnak szántam, csak ki kellett írnom magamból. Ez van.