Feri és a vér

Hogy őszinte legyek, egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy etikus dolog, amire készülök, vagyis hogy kiteregetem a családi szennyest itt a neten, de ki kell írnom magamból a dolgot, különben megőrülök. Felhívom a figyelmet, hogy ez itt a történetnek csak az igen szubjektív fele, a nővéremnek egészen biztosan van egy nagyon eltérő verziója, az igazság meg valahol a kettő között lehet. Szóval, amit itt leírok nem feltétlenül fedi a valóságot, ezek pusztán az én benyomásaim apám haláláról és annak körülményeiről. Mivel a nővérem a leghalványabb jelét sem mutatta annak, hogy bármilyen szinten is be akarna avatni a dologba, és amióta felhívott apám halálhírével sem próbált velem kapcsolatba lépni, nem érzem kötelességemnek, hogy előbb vele beszéljem meg az ügyet (amúgy is kétséges, hogy elhinném, amit mond), ha meg hozzátennivalója akad, hát majd ír, ide, vagy magánban. Na, ennyit elöljáróban.

— A vér márpedig kötelez, — mondja imádott keresztanyám, aki csaknem az egyetlen értelmes, jószándékú, jó humorú és kedves rokonom. És téved, ami persze egyáltalán nem baj, mert egyrészt para volna, ha sose tévedne, másrészt pedig, mert mi ketten valahogy tök jól tudunk nem azonos véleményen lenni dolgokról úgy, hogy az közben nem gáz.
Nyilvánvaló, hogy nem tudom objektíven szemlélni a kijelentést, mert valahogy mindig úgy érzem, hogy a vér egyedül engem kötelez, a családom többi tagját nem (feltételezem, hogy nem csak én érzem így, persze, de ez nem segít sokat).
A nyár elején az épphogy 69 éves apám, akivel az elmúlt egy évben sikerült végre legalább valamilyen látszólagos viszonyt összehoznom telefonon közölte velem, hogy rákos és néhány hónapon belül meg fog halni. Megvettem az első repülőjegyet, amit tudtam, és két és fél héttel később, egy igen napos vasárnap délután landoltam Magyarországon. Másnap reggel a Nyugatinál találkoztam keresztanyámmal, és együtt mentünk le Ceglédre meglátogatni haldokló apámat.
Apám nem haldoklott. Nem volt jól, valóban előrehaladott húgyhólyagrákja volt, de ezzel nemrég műtötték, és — legalábbis az orvosa szerint — még egy-két éve lazán volt hátra. Persze ez nem minden, apámnak a rák mellett volt egy igen rossz karban tartott cukorbaja, köszvénye, és a korához képest roppant súlyos dementiája. Ezért az orvos hangsúlyozottan megkért, hogy „az apám feleségével” együtt találjuk ki, hogy hogyan akarjuk megoldani a 24 órás felügyeletet, amit apám emiatt igényel. Rögtön fel is ajánlotta, hogy ott helyben, a ceglédi kórházban is elhelyezhetnénk őt, TB-alapon, vagy kicsit fizetős, vagy sokat fizetős alapon, így nem volna számára trauma a változás, ismer mindenkit, a kórház teljes biztonsági személyzete meg ismeri őt, hiszen hetente többször szórakoztatja őket egész éjszaka azzal, hogy eltűnik, nekik meg meg kell keresniük.
Az apám felesége (anyám) azonban 2010-ben meghalt. Az orvos (az apámmal együtt élő) nővéremről beszélt, akivel – ezek szerint – nagyjából zéró kapcsolata akadt az ezt megelőző mintegy fél évben, aminek a nagy részét apám ebben a kórházban töltötte. Azt mindenesetre elmondta, hogy „a hölgy” úgy tett, mintha nem tájékoztatták volna (sem őt, sem apámat) arról, hogy a daganatok, amiket eltávolítottak apám húgyhólyagjából rosszindulatúak voltak. Ez azért is érdekes, mert a nővérem vette át azokat a zárójelentéseket, amikben ezt rögzítették (és elméletileg el kellett vinnie őket apám körzeti orvosához, akinek hivatalból is tájékoztatnia kellett őt az eredményekről). Az orvostól azt is megtudtuk, hogy a rákot hónapokkal ezelőtt diagnosztizálták már, a dementiával együtt.
Ez megint azért vicces, mert ugyan apámat tavasszal csaknem egy hétig lekötözve szedálták a pszichiátrián, de erről a nővérem azt állította, hogy a (feltételezhetően jóindulatú) daganat eltávolításakor a műtőben összeszedett baktériumos fertőzés támadta meg apám agytörzsét, és ezért vesztette el ideiglenesen a kapcsolatát a valósággal, apám pedig azt mondta, hogy véletlenül túladagolta a szteroidjait és ezért zavarodott össze kicsit, de már semmi baja nincs e téren.
Az nekem belefér, hogy apám miért ezt mondta és nem a valóságot, az kicsit kevésbé, hogy a nővérem mindenkinek mindenfélét hazudott.
(Egész pontosan ezt írta nekem a dementiáról: „Ma reggel megismert, de ki volt kötözve, volt nála pszichiáter, aztán neurológus, aki azt mondta, hogy valami az agytörzsével történt, nem tudta, hol van, nem érzékeli a testét, nem követi a szemével az ujját. A belgyógyász főorvos azt mondta, hogy egyfajta delíriuma van, rá kell jönniük, hogy mitől, de csodát ne várjak, az okos apámat nem kapom már vissza. Szóval nagy a baj, az agysorvadást a ct mutatta ki, mert ki kellett zárni az agyvérzést. Megyek hozzá mindennap, ha mondanak az orvosok bármit, akkor írok, de sok jóra nem számítok, mert a kikötözésnek, ami azért kell, mert nem együttműködő lehetnek szövődményei. A főorvos azt mondta, hogy vizsgálják, de nem mostanában kerül haza, ha egyáltalán. Ez van, a telefonja nálam van, akkor sem tudok beszélni vele, ha ott állok az ágynál, így feleslegesen lenne a közelében. Remélem, hogy annyira fel tudják javítani, hogy kommunikálni tudjon, az is nagy lépés lesz. [...] De nem az a fő baj, a laborja nagyon ramaty, de a főorvos nagyon jó diagnoszta, ha ő nem oldja meg és ő nem jön rá, hogy mi a baj, akkor senki. Apu nem demens, csak minden alapfunkciója megszűnt gyakorlatilag.” Ezt meg a keresztanyámnak írta azután, hogy én megvettem a repülőjegyemet, vagyis bő három hónappal később: „Most mondta meg [az orvos], hogy rosszindulatú volt [a daganat], de kivette, szóval most nem rákkal van kórházban, hanem a pisilési nehézségek miatt. Elvileg kiveszi a doktor a prosztatáját és akkor lehet, hogy minden megoldódik, szóval ne izgulj feleslegesen.”)
Valami célja biztos volt ezzel, mert azzal is szédítette az apámat meglátogatni szándékozó rokonokat, hogy apám nagyon fertőző és karanténban tartják, így nem lehet látogatni. Nyilván. A belgyógyászati kezelőben, aminek a kertjébe apám kijárt cigizni a többi nagyon fertőző, karanténba zárt beteggel együtt. Aha.
Mindenesetre az orvos biztosított afelől, hogy apám még 4-5 hétig egész nyugodtan ott maradhat a kórházban, van időnk meghozni a szükséges döntéseket. Elég nehéz nap volt, fel is ültünk a következő vonatra Pest felé, volt mit megemészteni.
A következő két napon apámat nem lehetett telefonon elérni. Ez nem volt szokatlan, apám nemigen válaszolt sms-ekre, és általában nem hívott vissza, ha kerestem, úgyhogy egy ideig nem aggódtam. Szerdán azonban megtudtam keresztanyámtól, hogy nővérem még hétfő este hazavitte apámat (akit állítólag az orvos kitett a kórházból). Bár tudta, hogy Magyarországon vagyok (csak ezért), mégsem tartotta fontosnak, hogy erről mondjuk engem is tájékoztasson, nyilván elfelejtette, vagy nem jutott ideje írni erről egy facebook-üzenetet. Csak csütörtök este hívott fel, hogy közölje, apám egész nap aludt és nemrég abbahagyta a lélegzést. Azt is elmondta, hogy nem lesz temetés, majd ő elhamvasztatja a holttestet, az urnát meg (anyáméhoz hasonlóan) hazaviszi majd. Ahogyan anyám halálakor, most sem merült fel benne, hogy ehhez az én beleegyezésem is kell, hogy ilyen döntéseket nem hozhat meg egyedül, én meg épp nem bírtam belemenni egy ilyen vitába, főleg úgy, hogy másnap reggel indult vissza a gépem Berlinbe.
Elméletileg örököltem egy negyed házat meg az apám ingóságainak a negyedét, de amikor anyám meghalt, nem kértem semmi mást, csak a receptjeit, azóta se kaptam egyet se, úgyhogy kétlem, hogy az apám örökségéből bármit is látok majd. Elméletileg már kapnom kellett volna idézést a hagyatéki tárgyalásra, de egyelőre az sincs sehol. (Pedig direkt betelefonáltam az anyakönyvi osztályra, hogy tudassam velük, hogy létezem és van elérhetőségem. Az ott dolgozó hölgy nagyon kedvesen próbált megnyugtatni, hogy ő már régóta ott dolgozik, és van, hogy testvérek nem kedvelik egymást, de olyan még soha nem történt, hogy valaki letagadta volna a testvérét egy hagyatéki ügyben. Amikor megkérdeztem, hogy utánanéznek-e ezeknek a dolgoknak, és ellenőrzik-e, amit valaki állít, vagy bemondásra mindent elhisznek, akkor hosszú, döbbent csönd volt a válasz a telefonban. Szeretem felnyitni emberek szemét a valóságra.)
Szóval, a vér. A vér nem kötelezte a családom tagjait, hogy törődjenek velem. Ha kötelezte volna, nem 14 éves koromban (a középiskolai felvételihez szükséges orvosi vizsgálaton) derül ki számukra, hogy nem csak megjátszom magam évek óta, hanem tényleg nem látok jól. Mínusz négy és fél dioptria hiányzott csupán. Ha kötelezte volna, akkor nem szarják le, hogy mit szeretnék tanulni és legalább addig eltartanak, amíg kijárom a középiskolát. Ha kötelezte volna, nem kényszerítenek, hogy 20 éves koromban szakítsak az életemmel és költözzek velük vidékre. Ha kötelezte volna, akkor a szüleim nem térnek ki csaknem 20 éven át az elől, hogy meglátogassanak az otthonomban (még a saját lakásomat se látta egyikőjük se soha, pedig többször is hívtam őket), vagy hogy akár egyetlen párommal is találkozzanak. Ha kötelezte volna, akkor a nővérem megkérdezte volna, hogy szeretnék-e elbúcsúzni a halott anyámtól meg a halott apámtól valamilyen szertartás keretében.
Csakhogy a vér nem kötelez.
Sem őket, sem engem.

A vér nem jelent a világon semmit.