Feri és a magyarság

Lassan átnevezhetem ezt a blogot nyafogóblognak, de hát a magyarságom rosszabbik felét – úgy tűnik – nem sikerült még levedlenem. Ezért aztán nincs igazán sok jogom kritizálni azokat a magyarokat, akikkel itt találkoztam, bár igen nagy kedvvel tenném (egyelőre egy kivétel van, remélem, ő az is marad). Ők is csak magyarok, hozzák a formát. Ezt tanultuk otthon mindannyian, mindenhol. Panaszkodj felső fokon, told az áldozatszerepet lehetőleg minél hangosabban, légy irigy, rosszindulatú, rugdosd meg a szeretteidet, legyél határtalanul előítéletes, de közben hidd azt, hogy emberfeletti módon toleráns vagy, légy kicsinyes és bosszúálló, kétszínű, kárörvendő és mindenek felett gondold azt, hogy az egész világ összeesküdött ellened, pedig te szentnek születtél.

És tudod, mit, az elmúlt néhány hétben – nincs mit tagadni – a fenti felsorolás mindegyikét hoztam, legalább egy kis ideig.

1) Panaszkodás felső fokon

Az összes ismerősömnek valószínűleg a könyökén jön ki, hogy vagy a munkahelyemen érzem magam rosszul, vagy otthon. Panaszkodásból jeles.

Javítás: egyszer csak eldöntöttem, hogy elköltözöm. Ehhez a lépéshez nem kis kompromisszumokat kellett kötnöm: az új lakás nem Amszterdamban van, hanem Haarlemben, egy csomó pénzbe fog kerülni felszerelni, ráadásul valahogy sikerült iszonyú ellenséges indulatokat kiváltanom a lakótársaimból, amitől az itthoni helyzet csak rosszabb lett. De legalább látom a végét.

2) Áldozatszerep

Ez iszonyú jól megy nekem, bár nem egyedül a saját érdemem, mert a vérprofi anyámtól tanultam. Sajnos reflexszerűen bekapcsol a mechanizmus, amint alkalmat talál, és időbe telik, amíg rajtakapom magam.

Javítás: felnőttkorom óta nem érzem magam jól ettől, de ez nem jelenti azt, hogy mindig képes vagyok ellenállni a kísértésnek. Áldozatnak lenni meglehetősen könnyű, passzív, kiszámítható, és felettébb biztonságos dolog. Erőt venni magamon – ahogy azt a neve is mutatja – fárasztó és kényelmetlen tevékenység. Szerencsére az esetek többségében én nyerek. Amikor nem, akkor remélem, senki se haragszik érte, mert igazából nem az én hibám...

3) A szomszéd füve

Basszameg, hogy a főnökömnek a cég fizeti a kétszobás lakását! Basszameg, hogy az exemnek saját lakása van! Basszameg, hogy az egyik legjobb barátomnak nem kell dolgoznia, mert eltartja a férje! Basszameg, hogy másokat felvettek Angliába 3D grafikusnak! Basszameg!

Javítás: szegény főnököm annyira japán, hogy ha nem dolgozik napi 14 órát, akkor bűntudata támad. Az exem alig tudja fenntartani a lakását, és tök egyedül érzi magát benne, plusz meg kell küzdenie a macskáimmal, akik közül az egyik valamiért folyton a padlóra pisil. Az egyik legjobb barátom tökre szeretne dolgozni, mert halálfáradt a néhány hónapos fiától és valószínűleg kivan, mert egy tök idegen városba kellett költöznie nemrég, ahol senkit se ismer. Én igazából annyira nem vágyom rá, hogy 3D grafikus legyek egy játékfejlesztőnél Angliában. Jó volna persze valami kreatívabb munka, de a gyár nem hiányzik, és az se, hogy még egy olyan játékon dolgozzak, amivel soha nem játszanék. Ennyit erről.

4) A szomszéd tehene

Annyira szeretném, ha a lakótársaim megszopnák az új lakóval. Vagy a munkahelyükön. Vagy egyébként. És ha a Microsoft, az Adobe, az Autodesk, az EA meg a Ubisoft bedőlne. Csúnyán. Nem beszélve Hollywoodról.

Javítás: a lakótársaim nem tanulnának semmit a dologból. Az átlagemberek ilyenek, és az egyetlen dolog, amit tehetek, hogy megpróbálom őket messzire elkerülni.

5) Rugdosd meg a szeretteidet!

Mert menjen az exem a picsába, amiért nem képes átíratni a villanyórát. És a másik legjobb barátom, akinek van pofája szerelmesnek és boldognak lenni, amikor én szarul érzem magam? Mit képzel? Naná, hogy nem írok neki facebookon. És ha ez nem volna elég, baszki, még képes megértően viselkedni, hogy még nagyobb lúzernek érezzem magam.

Javítás: mintha nem tudnám, hogy az exem pókerfrászt kap az ügyintézéstől. És mintha ez olyan marha sok gondot okozna. És mintha nem volna másra szüksége, mint hogy ezt a pofájába dörgöljem. Szerencsére felfogtam rögtön és bocsánatot kértem. Még jó, mert közben fél kézzel ő tartja bennem a lelket. Pedig van elég baja. És hát a másik legjobb barátom meg végre szerelmes. Végre valakibe, akit ismerek. És nyilván szarul esik neki, hogy nem kommunikálok vele, de felfogja, hogy nem ellene szól és képes elfogadni a helyzetet. És időnként biztosít arról, hogy csak szólnom kell és jön. Ennyire szerencsés vagyok én.

6) Internacionalista fasiszta

Hihetetlenül kozmo vagyok, mindig is tudtam magamról, hogy ötmilliószor nyitottabb és toleránsabb vagyok a magyaroknál, bárkivel képes vagyok kommunikálni és mindenféle kultúra érdekel, mert magamhoz ölelem a diverzitást és hiszek benne, hogy az önzetlen szeretet mindennél erősebb, ami egyébként egy csomószor árad belőlem, ezért szoktam adakozni is, meg kedves vagyok a nyuggerekkel a villamoson és megkérdezem a kolléganőmet, hogy milyen volt a hétvégéje, pedig utálom, mert egy felszínes és okoskodó picsa. DEAZÉRT nyilván nem fogok randizni egy muzulmán pasival, akinek két élete van. Hiszen, ha az anyjának képes azt hazudni, hogy hetero, akkor mi tartaná vissza attól, hogy nekem hazudjon? És nem értem, mit képzelnek azok a buzik, akik szexuális ajánlatokkal jönnek; nem látják, hogy kiírtam a szexpartnerkeresős profilomra, hogy csak komoly kapcsolat érdekel? És az egy dolog, hogy a japánok csak auschwitzi körülmények között érzik jól magukat a munkahelyükön, de mi alapján kényszerítik ezt rám a japán cégüknél? Nem beszélve arról, hogy Nyugat-Európában kivétel nélkül MINDENKI ostoba, képtelen gondolkodni és műveletlen bunkó. Ja, és a marokkóiak meg a szurinámiak pedig mind gyanús alakok és jobb kikerülni őket.

Javítás: előítéletes vagyok a vallásos emberekkel szemben. Nem bízom bennük. Nem bízom a magyarokban sem, de legalábbis fenntartásokkal állok hozzájuk. És egyáltalán nem vagyok kész semmilyen párkapcsolatra, először is rendbe kell raknom az életem, úgyhogy naná, hogy egyetlen valamirevaló pasi se jön szembe most. A kolléganőm tényleg felszínes és okoskodó picsa, de még sose bántott és mindig kedvesen szólt hozzám, és a picsaságáról is csak azért tudok, mert a többi felszínes és okoskodó kolléganőm utálja és kibeszéli. Egy japán cégnél dolgozni pedig nem leányálom, tény, de a főnököm jóindulatú és próbál tenni azért, hogy nekem jobb legyen. Egyébként pedig ennek a cégnek köszönhetem, hogy el tudtam költözni Magyarországról. És senki sem tart pisztolyt a fejemhez, hogy maradjak itt, nyugodtan kereshetek másik állást. Addig viszont rendesen fizet és elég kiszámítható. És igen, megint itt van az átlagember-probléma. Felnőtt életem jelentős részében nem találkoztam átlagemberekkel. A barátaim fényévekkel műveltebbek és okosabbak, a kollégáim többsége klasszisokkal tehetségesebb és érdekesebb, a szerelmeim többsége ijesztő mértékben elmebetegebb volt az átlagembernél. Most Hollandiában a statisztikailag hiteles mintát vételezem. Húsz szembejövőből egy érdekes. Húsz érdekesből egy tart engem érdekesnek. Ezek közül kevéssel kölcsönösen vonzzuk egymást. Ki lehetne kerülni a többit, persze, de egyelőre nem szeretnék remeteként élni Amszterdamban. És az is lehet, hogy akármilyen kényelmetlen is, itt volt az ideje kicsit visszazuhanni a földre és találkozni a valósággal. És talán egy-két szurinámival és marokkóival.

7) Tipikusan geci magyar

A viccet félretéve, komolyan legyengültem lelkileg az elmúlt hetekben, ami segített elhinni, hogy a világ csak rosszat akar nekem és ezért feltétlenül védekezésből támadnom kell. Így is tettem, és a féléves értékelésem első felét – mert időzíteni mindig tudtam – sikerült azzal töltenem, hogy leteremtettem a főnökömet, amiért nem oldja meg az életemet. Szerencsére a főnököm ismerte a hátteret, úgyhogy nem dőlt be a provokációnak. De el kell ismernem, marha jólesett beletiporni valakibe csak úgy jóízűen, akkor, amikor nem számított rá. Szégyellem is magam miatta, de azért nem árt szembenézni a tényekkel. És rosszízű élvezetet lelek abban is, amikor köszörülhetem a nyelvem a lakótársaimon és hülyét csinálhatok belőlük, visszaélve az intelligenciámból adódó fölényemmel. És magam is meglepődöm, mennyire könnyedén tolom a nagyon-kedves-vidám-fickó-vagyok műsort, miközben meg akarok halni az önsajnálattól. Van ebben valami egyszerre szánalmas és nagyon ijesztő.

Javítás: azt hiszem, ez a legnehezebb az összes közül. Levedleni a kicsinyes megbántottságot, józanul gondolkodni, őszintének maradni és gerincesnek, de nem azért, hogy még hitelesebb áldozattá váljunk, hanem csak mert az helyes. De azért van segítség. Szembejönnek elkapott, kontextusból kiesett mondatok, ostobácska, naív montázsok, digitális szösszenetek, amikről tudomást se vennék, ha minden rendben volna – most azonban nagyon fontosak és sokat segítenek, akaratlanul is.

Jobb ember, kevésbé „magyar” talán nem leszek soha. De talán nem is a végeredmény a lényeg, hanem a próbálkozás. Még akkor is, ha gyakran nem sikerül egyáltalán.