Feri és a honvágy

Mindezidáig tántoríthatatlanul hittem, hogy soha nem lesz honvágyam.

Miért is lenne? Kinek hiányozna a be nem jelentett állás, a politikai fordulatok, az általános kilátástalanság, rosszkedv és pesszimizmus okozta szorongás? A pofavágó eladó, a menthetetlenül ostoba ügyfélszolgálatos, az agresszív buszsofőr? Az emberekbe mélyen belekódolt úgyse-hozzáállás, a veszélyes önáltatásban hörgő mélymagyarok felvonuló tömege, vagy épp a mélymagyarokat épp oly mérgezően köpködő, további terv nélkül is pusztítani vágyó milla-tüntetők gyülekezete? A kosz, a széteső troli, a kigyulladó metró, a hajléktalanok és a koldusok, a villamoson egymásnak ugrók, a bkv-ellenőrök lobotómiás sorfala, a minden lehetséges szögből kamerával megfigyelt, a világtól hermetikusan elzárt nemzeti dohányboltok, amelyekben az emberből rosszkedvű és bűntudatos vásárló válik egy perc alatt?

A minap az egyik kollégám, egy cuki, szégyenlős, angolul nem túl jól beszélő japán fiú odajön hozzám. — Feri-san, megyek a hétvégén Budapestre, mit nézzek meg? — Odaadom neki a google térképet, amin bejelöltem a jobb helyeket Pesten, és furcsa érzés fog el. Valami, ami gyanúsan hasonlít az irigységre. Eszembe jut egy cikk, amit nemrég olvastam Pest legjobb hangulatú kávézóiról, és hirtelen megrohan a gondolat, hogy alig várom, hogy december vége legyen és felülhessek a repülőre, és egy héten keresztül (végre) jókat ehessek, jó helyekre mehessek el, bevásárolhassak az igazi hentesnél és az igazi zöldségesnél, és ne érezzem magam mindig, mindenhol földönkívülinek.

Így aztán kénytelen vagyok leülni kicsit és komolyan elgondolkodni azon, hogy esetleg mégis honvágyam van.

Ez egy ijesztő gondolat, úgyhogy ezzel foglalkozni kell. Rá is szánok néhány napot, játszom a gondolattal, hogy Pestre költözöm ismét, kiveszek egy lakást magamnak meg a cicáknak, két hónap alatt felélem a tartalékaimat, állás sehol, valahogy eltengődöm szabadúszásból, a rezsi feléért cserébe beköltöztetem régi barátomat, a szorongásos depressziót a szobámba, sokat merengek azon, hogy hogyan fulladt totális kudarcba az életem, és ez az a pont, amin nem látok túl, mert el se merem képzelni, hogy ezután mi jön.

Nincs honvágyam, mert az azt jelentené, hogy a szó hétköznapi értelmében is magyar akarok lenni ismét, és nem akarok, mert negyvenéves koromra kiveszett belőlem a vakmerőség. De történt valami velem itt Hollandiában, amire sohasem számítottam. Büszkélkedni kezdtem azzal, hogy magyar vagyok. Hogy egy olyan helyről jövök, ahol remek a kaja, jó hangulatúak és elérhetőek a kocsmák, nyitva tartanak a boltok, ahol megtanultam gondolkodni és haladni, törődni és gondoskodni, ahol néhány éven át megtiszteltek emberek azzal, hogy művész úrnak szólítottak. Most, hogy kifogyott belőlem a megkeseredettség, ami Magyarországon élve átitatta a mindennapokat, képes vagyok a pozitívumokat is meglátni, büszkén mesélni a japántanáromnak arról, hogy milyen árnyalt és gazdag az anyanyelvem, lelkesen ajánlani, hogy mit érdemes megnézni Pesten, és nőni egy métert, amikor a szlovén, japán, amerikai ismerőseim három tányérral esznek a magyaros főztömből.

Nem vagyok az út végén, nem kedveltem meg Hollandiát különösebben, bár ebben igen nagy szerepet játszik, hogy még nem találtam meg a megfelelő munkahelyet. Barátaim lettek itt is, a régiek pedig megmaradtak.

Nincs honvágyam, de halálosan szeretem Budapestet.