Feri és a gyávaság

Talán nem tiszta, hiszen a mindent beszövő korporét kultúrának köszönhetően manapság kifejezetten fülsértő dolog ilyesmit mondani, én mégis fontosnak tartom leírni ide, hogy nyoma legyen: az életem főszereplője én vagyok. Nem csak akkor, amikor nem törődöm veled, olyankor is, amikor annyira szerelmes vagyok beléd, hogy gondolkodás nélkül odaadnám az életem, hogy te élhesd a tiédet.
Én vagyok a főszereplője a keserves kínlódásnak, a depressziónak, a félelemnek, és ugyanígy a sikereknek, a boldogságnak és a megérdemelt tapsviharnak. Várjunk csak! Mit is beszélek? Bántja egy kicsit a füledet, ugye? A főszereplő, meg a megérdemelt tapsvihar. Milyen nagyképű, öntelt kijelentés, hogy nem szégyelli magát ez a Feri, hát ezt az oldalát sose kedveltem.
Nem baj, annyira már ismersz, hogy tudd, per leszarom, hogy melyik oldalamat kedveled és melyiket nem. A csomag így teljes, és a tartalma idővel legfeljebb gyarapodik.
De talán érdemes elgondolkozni, hogy miért bántja ez bárkinek is a fülét. Egy olyan világban, ahol napi szinten indoktrinálnak bennünket arra, hogy legyünk büszkék egy csomó olyan dologra, ami velünk született és amire semmilyen befolyásunk nincs, miért visszatetsző olyan eredményre büszkének lenni, amit fáradságos munkával értünk el? Miért ciki elismerni, és ismertetni, ha valamiben jók vagyunk? Miért is kellene szemérmesen lesütött szemmel úgy tennem, mintha nem is, mintha én nem tudnám hogy kell, mintha én nem lennék méltó?
Annyira félünk a határozottságtól, hogy lassan démonizáljuk, ha valaki passzív agresszió helyett inkább konfrontálódik. És persze, passzív agresszíve le is kell teremtenünk az illetőt, azonnal, nyilván úgy, hogy utána ártatlanul pisloghassunk és értetlen, könnyes tekintettel adhassuk elő az áldozatot, amikor az illető neadjisten nem hagyja szó nélkül a kommentárt és a) kérdőre von, b) elküld az anyádba, hogy legyen miért nyafognod. (Szívesen.)
Ezek nem új dolgok a világban, anyám (jó eséllyel a tiéd is) már negyven évvel ezelőtt is bőven az érzelmi zsarolás királynője volt, de az igenis újkeletű, hogy az áldozat-szerep és az erre épülő játszma soha nem látott mértékben vált elfogadottá, sőt, a politikailag korrekt kultúrában kifejezetten bátorítandó, mindamellett félnivaló jelenséggé. Tettek már ki olyan csoportból a Facebookon, aminek a moderátora voltam, mert két áldozatszerepű picsa (szintén moderátorok) feljelentett az adminnál, amiért – hónapokkal azelőtt – blokkoltam őket a személyes profilomban, mivel messzemenő és igen hangos következtetéseket vontak le a személyiségemről egy db. komment alapján, és én az ilyeneket általában azonnal blokkolom. Nyilvánvaló volt, hogy az admin nem velük értett egyet, de be volt fosva attól, hogy mekkora patália lesz az ügyből, és egyszerűbbnek látta megkérni engem, hogy lépjek ki a csoportból. Érdekes paradoxon ez: félni a gyáváktól, akik nyafognak, hogy nem lehet velem kommunikálni, holott hónapokon keresztül eszükbe se jutott mondani valamit, és most is csak a felháborodásukat bírták kifejezeni, amikor felfedezték, hogy nem látják a profilomat (kommunikálni továbbra is tudtak velem, a közös chatben nem lehet blokkolni senkit), más érdemi mondanivalójuk nem akadt.
Ismerve magamat, persze, nincs ebben semmi meglepő, hiszen önként és dalolva vívom a szélmalomharcaimat – nem kevés ismerősöm megrökönyödésére.
Nemrég itt járt barátaim három teljes napot töltöttek el azzal, hogy megerősítsenek a tudatban, hogy mennyire szeretnek és aggódnak értem. Ezt így kellene, azt meg úgy kellene csinálnod, Feri, és jobb volna, ha így gondolkodnál, és ha hátrahagynád a büszkeségedet és elvállalnál végre egy normális állást, akár minimálbérért is, mint ahogy mi is tesszük, legalább csak néhány hónapra (persze, gondoltam magamban, és akkor majd én is olyan búvalbaszott leszek, mint ti, akik minden fizetésnapon belenéztek a tükörbe és azt hazudjátok magatoknak, hogy csak még néhány hónapig), mert az a baj, hogy te soha nem teszel engedményeket és soha nem kötsz kompromisszumokat. Amikor emlékeztettem őket arra, hogy pont ugyanannál a cégnél húztam le 2 évet, ahol ők annyira utálnak dolgozni (csak még néhány hónapig), akkor kiderült, hogy az nem volt se kompromisszum, se engedmény, mert az nem számít.
Ami tudniillik számít, az kérem az, hogy én meg mertem hozni azt a döntést, hogy ebből nem kérek többet. És ez pont ugyanannyira szúrja az effajta gyáva önigazolók szemét, mint Szegény Dzsoni és Árnika hátát a Százarcú Boszorka vasvillatekintete.
Ugyanezen barátaim azt is a tudtomra adták, hogy először nem hitték el, hogy tényleg tudok énekelni (a bemutatott felvétel ellenére sem), majd amikor kibasztatták belőlem, hogy élőben énekeljek nekik, utána jogosnak érezték, hogy lecsesszenek (nem egyszer, itt tartózkodásuk alatt újra és újra), amiért nem lettem dizőz egy bárban, ahol milyen jó volna, ha énekelnék, amíg ők isznak, és igazából elvesztegettem a tehetségemet számítógépes grafikusként, milyen kár. (Újabb paradoxonhoz értünk: ha nem reklámozom, hogy tudok zenélni, akkor az azt jelenti, hogy nem tudok, mert ők nem tudtak róla, tehát én zeneileg sikertelen vagyok, ha meg reklámozom, akkor nagy az arcom és vegyek már vissza. Mert tudodmit, farkas? Baszd meg a fűnyíródat!)
A minap az egyik ismerősöm azt tanácsolta, hogy vágassam le a hajam és járjak divatos ruhában, mert attól megdöbbentő mértékben javul majd az életem. Ez a tanács nem először jött szembe velem, normális emberek ilyenkor azt gondolnák, hogy akkor bizonyára van ebben valami, de szerintem (és nyugodtan lehet nem egyetérteni ezzel is) ebben sincs más, csak kicsinyes irigység, vagy felszínesség. Megkérdeztem, hogy mi motiválta ezt a tanácsot, de nem kaptam rá választ; nyilván nem diskurzusnak szánta a dolgot az illető, de bizonyosan úgy érzi, hogy mindent megtett, hogy rajtam segítsen.
Ilyenkor azért eszembe jut Maggie Smith a Downton Abbey-ben, amikor azt mondja: „Nem huzatos kissé odafönt, az erkölcsi magaslaton?”
Én vagyok a főszereplő, én hozom a döntéseket, és én vállalom a felelősséget is, ahogyan a következményekkel is én nézek szembe. A célozgatás, a lesajnálás, a mit-és-hogyan-kéne-tenned-inkább nem segít, és ami azt illeti, nem is működik. Túl öreg vagyok ahhoz, hogy felszínes játszmákkal töltsem az időmet, vagy hogy olyan emberekkel próbáljak meg dűlőre jutni, akik nem képesek elém állni és megmondani, hogy mit gondolnak, mindenféle cukrostakony csomagolás, jaj-de-rosszul-esett-de-nem-próbáltam-meg-megbeszélni-hanem-inkább-sunyítottam-mostanáig, meg jaj-én-úgy-aggódom-érted-úgyhogy-sajnáljál-és-érezd-magad-rosszul nélkül. Aggódni valakiért az érzelmi zsarolás legjobb táptalaja, hiszen remek lehetőséget ad arra, hogy bűntudatot kelts abban, akiért aggódsz. Csak az a baj, hogy a dolog ilyenkor nem a másikról szól, hanem rólad, és innentől kezdve fals az egész törődés. Úgyhogy ha te akarsz lenni a főszereplő az én történetemben, hát sok szerencsét a próbálkozáshoz! És amíg nem sikerül összehozni a dolgot, szeretettel ajánlom Sarkadi Imre kiváló kisregényét, A gyávát. Hacsak nem sikerül felnőtt emberek módjára megpróbálni megbeszélni velem, ami a szívedet nyomja.